A 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále elé

Nyílt levél a 2016. évi 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás kurátori pályázat Kiírójához, Zsűrijéhez és Mindazokhoz, akik a pályázat előkészítésében részt fognak venni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezúton szeretnék megkérni mindenkit arra, aki kompetens a témában, hogy a 2016-os 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás kurátori pályázat kiírása tartalmazza mindazt a szigorú szabály- és követelményrendszert, amelyek hozzásegíthetik a pályázókat olyan pályázati terv elkészítéséhez, amely a legközelebb tud jutni a valósághoz, hogy a majdani megvalósítás a legkevesebb "áldozattal" járjon!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha az előző pontban kért kiírás alapján készülnek a pályaművek, talán elkerülhető lesz, hogy a Zsűri szinte azonnal vessen el terveket "csak" azért, mert megvalósíthatóságukkal kapcsolatban kételyek merülnek fel, és díjazzon olyan pályaművet, mely esetében szinte már az első pillanattól biztosra vehető, hogy koncepciójának egyik leglényegesebb eleme nem teljesíthető!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kérem mindezt azért, hogy 2016 januárjában ne kelljen újfent csalódni; csalódni emberekben, döntésekben és mint ilyen esetekben mindig, kicsit az egész szakmában!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Mindenki!

A levél miértje a 2014-es 14.Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás kurátori pályázat története: A kurátori pályázat 2013. október 8-án került kiírásra (a kiíró: Gulyás Gábor, miniszteri biztos, a Velencei Biennále nemzeti biztosa), a pályaművek postára adásának dátuma december 8. volt, majd az ezt követő héten minden pályázó személyes prezentáció során mutathatta be a zsűrinek (Gulyás Gábor esztéta, miniszteri biztos, a Velencei Biennále nemzeti biztosa; Boros Géza művészettörténész; Ferencz István építész; Finta József építész; Markó Balázs építész; Nagy Tamás építész; Pásztor Erika Katalina építész, médiaművész; Sáros László György építész) munkáját. Az eredményhirdetés a kiírásban ígértek szerint 2013. december 30-án, online történt a Velencei Biennále hivatalos honlapján.

A pályázatra rekordszámú, húsz pályamű érkezett. (Én is részt vettem két tervezőtársammal a pályázaton, megmérettünk, majd elbuktunk és így a csalódottság, amikor az ember sokat dolgozik valamivel, de végül nem éri el a titkon remélt eredményt, még él bennem. Csalódottság, még akkor is, ha tudom, hogy valaki épp oly jól, vagy még jobban teljesített. Ez gyarló emberi tulajdonság, talán nem vagyok vele egyedül, s talán megbocsátható. Egy biztos, a tényeken nem változtat.) Ez is jól mutatja, hogy van súlya a kurátori posztnak mind az építészek, mind a nem-építészek között.Az ember – legalábbis én – szívesen böngészte az eredményhirdetés után a már említett honlapra feltöltött pályamunkákat, olvasta a bíráló bizottság tömören fogalmazott véleményét. 

Természetesen legjobban a nyertes pályamunka érdekelt, egyrészről, mert témáját (Építés – Building; Az építés folyamata, ember és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre) nagyon aktuálisnak, a Rem Koolhaas (Biennále főkurátora) által megfogalmazott Fundamentals hívószóra nagyon is találó válasznak tartom, valamint mert Csaba (Jakab Csaba és Márton László Attila a győztes pályamű szerzői) gondolkodását, emberi hozzáállását az építészethez, a világ dolgaihoz becsülöm.

Azért is nagy kíváncsisággal tanulmányoztam pályaművüket, mert egy ideig mi is azon gondolkoztunk, hogyan valamilyen módon az általunk a győri egyetemen szervezett építőtáborokat alapul véve próbálnánk meg bemutatni az építést mint alapvetést, hiszen mi is úgy gondoljuk, e nélkül nem beszélhetünk építészetről. Sokat gondolkodtunk, hogyan, s miként lehetne a közösségben való építés folyamatát úgy bemutatni, hogy ne veszítse el erejét. És akkor arra jutottunk, hogy csak úgy, ha egy meghatározott témában hallgatói pályázatot írunk ki, és a győztes pályamunkát a biennále ideje alatt hallgatói építőtábor keretében megépítjük. Mert szerintünk csak így tapasztalhatja meg a látogató az építés folyamatát, annak erejét, ősi misztériumát. Igen, erre jutottunk, de nem mertük.

Nem mertük, mert úgy gondoltuk, hogyan is vihetnénk ki egyszerre húsz-harminc hallgatót Velencébe, a Biennále területére? Engedik-e majd, hogy ott "élőben" építkezzünk? És mi lesz azokkal a látogatókkal, akik épp az építés előtt vagy után érkeznek és így lemaradnak a magyar kiállítás legfontosabb momentumáról?

De Csaba és Attila merték, és jól tették, hogy merték. Ők is úgy gondolták, hogy igazán csak így lehet a közösségi építést, a hallgatói építőtáborokat bemutatni, és így végre történne valami a magyar pavilonban, ami nem csak hagyományos képlógatós, vetítős kiállítás! Ahogy fogalmaznak az "ÉPÍTÉS a lényeg". A kiállítás idejére időarányosan elosztva három építőkalákát terveztek, melyek során előzetesen tervpályázat útján kiválasztott egy-egy 'kaput’ (előre megadott téma) építenének. Ez alkotta, alkotja, alkotná koncepciójuk legfontosabb elemét.

Részlet a leírásból: "Az ÉPÍTÉSI folyamat szerves része, kiemelt eleme a tematikának. A látogatók részt vehetnek az éppen folyó (meghirdetett!) munkákban... A három projektet pályázat útján fogjuk kiválasztani... A nyertes pályaműveket a helyszínen létre is kell hozni, kétkezi munkával, kalákában kell megépíteni a látogatók bevonásával."

Részlet a rezüméből: "A Kárpát-medencei modell lényegét – magát az ÉPÍTÉST – a Pavilon központi terében, a maga valóságában a három KAPU helyszínen – akár a látogatók bevonásával – történő felépítésével mutatjuk meg."

Ezeket olvasva, majd végiggondolva, hogy mit vállaltak, hogy lehetőséget teremtenének három csapatnak – akár építészeknek, akár építészhallgatóknak(!), akár nem-építészeknek –, hogy közel egy-egy hetet Velencében töltsenek, hogy megvalósíthatnak egy-egy saját tervet az építészet egyik legfontosabb – ha nem a legfontosabb – nemzetközi seregszemléjén, hogy az építés folyamatát nem csak képekkel akarják bemutatni, hanem a folyamatot maga valóságában, úgy éreztem, joggal kapták meg a kurátori megbízást. Természetesen e vállalásuk fontosságát, a győztes pályaművükben betöltött szerepét a zsűri is nagyra értékelte: "...A kiállítás ideje alatt zajló velencei kétkezi építkezés terveit – a két évvel ezelőtti biennálés projekt szereplőihez hasonlóan – pályázaton választják ki a kurátorok, a kalákában folyó építésbe pedig bármelyik látogató szabadon bekapcsolódhat. Mindez a pályázók reménye szerint közelebb hozza egymáshoz az eltérő kultúrából érkező, különböző szakmai ismeretekkel és tudással rendelkező embereket. A zsűri véleménye szerint 2014-ben olyan kiállítás nyílik a magyar pavilonban, amely professzionális megépítés esetén kiemelt nemzetközi figyelemre tarthat igényt."

Eddig a pontig – pályáztatás, eredmény, a nyertes pályamű indoklása – nagyon rendben van a történet, igazi 21. századi tündérmese, főleg a manapság sokszor megkérdőjelezhető eredményeket produkáló magyar építészpályázati világban. És ekkor újra felmerül, felmerült a "lehetőség", hogy csalódni kell; csalódni döntésekben, emberekben, és mint ilyen esetekben mindig, kicsit az egész szakmában. És ez nem az a viszonylag gyorsan múló, szinte egészségesnek mondható csalódottság, amit már említettem. Ez annál sokkal mélyebb, ezen a ponton már olyannyira háborog az ember – legalábbis az én – lelke, hogy nem tudja magában tartani, hogy bele kell kiáltani a világba, hogy itt valami, valami nagyon nincs rendben! De remélem tévedek és csak én értettem félre valamit, vagy csak téves elszólás történt, és a "lehetőség" nem válik valósággá.

Január 30-án megrendezésre került az immár hagyománynak tekinthető, biennále értékelő est a FUGA-ban, amikor is mind a húsz pályázó (hat pályázó sajnos nem tudott személyesen jelen lenni, az ő munkáikat Nagy Bálint ismertette röviden) bemutathatta pályaművét egymásnak és az érdeklődő közönségnek. Tanulságos volt látni, ki, hogyan gondolkodott, hogyan közelítette meg a témát. Az este zárásaként felkért hozzászólók (Horányi Attila művészettörténész, Markó Balázs építész, Somogyi Krisztina vizuális intelligencia-kutató, Zöldi Anna építész, újságíró) mondták el véleményüket a pályázat egészéről, annak kiírásáról, az eredményről, a zsűri értékeléseiről, majd kiemeltek négy-öt pályaművet, amik nekik a legjobban tetszettek és mindannyian bővebben beszéltek a nyertes pályaműről.

Volt (a közönség soraiból is), aki nem értett egyet a zsűri döntésével, aki szerint másik pályamű érdemelte volna inkább a lehetőséget, hogy hazánkat képviselje Velencében. Volt, aki nagyon nem, sőt egyáltalán nem értett egyet a bíráló bizottság döntésével. De ilyen mindig van! Ez természetes, sőt szerintem dicséretes, hogy valós vélemények hangzottak el. Az ugyan felettébb különös, hogy a négy felkért hozzászólóból hárman nagy valószínűséggel más pályázónak adták volna a kurátori posztot, de még ez is elképzelhető. Eddig a pillanatig szó volt a különböző koncepciókról, azok mondanivalójáról, hogy kinek, melyik tetszik jobban, hogy melyiknek mi is a lényege, és hogy a lényegen túl mindegyiknek vannak megkérdőjelezhető elemei. De, mindegyiknek van lényege!

És ekkor Markó Balázs – felkért hozzászóló, a pályázatokat bíráló zsűri tagja, az előző magyar pavilon társtervezője – kihúzta a szőnyeget a nyertes pályaművet készítők lába alól. Amit igazán nem is értek, hogy miért tett – hisz ezzel kapcsolatban addig nem merült fel kritika és mint zsűritag, feltehetően ő is egyetértett a bíráló bizottság döntésével –, amikor azt mondta: "A kapuból nem lesz kapu, nem lesz építés."

Tehát - e rövid mondat általam kifejtve, értelmezve - nem valósul meg a győztes koncepció lényege, amit a zsűri is kiemelt az értékelésében, amivel részben indokolta annak első díjas voltát, nem lesz helyszíni építés, nem lesz helyszíni folyamat! Majd (Markó Balázs) magyarázta ezt teljesen elfogadható indokokkal: a nagyon szigorú olasz szabályrendszerrel; az országonként csak négy darab ingyenes belépővel (egy építőtábor résztvevőit már nem lehetne bevinni); hogy a pavilonok kiállításaival kapcsolatos mindennemű nagy felelősség a tervezőkre hárul (a látogatók pavilonbeli testi épsége is); hogy a velencei klímát nem bírja más, mint a műanyag (az építőtáborok főleg fával dolgoztak volna; de a kijelentés talán akkor is túlzás, de ez most teljesen mindegy!); hogy a látogatók nem értenék, miért nincs még minden kész (ez újabb kérdéses felvetés, hisz, ha ez a koncepció lényege, akkor értelmezhetővé kell tenni a látogatók felé). Azt is mondta, bármelyik bírált pályamű került volna kiválasztásra, menet közben biztosan megváltozna. Ez is teljesen érthető!

De az, hogy lényegében változzon meg, hogy ne valósuljon meg azon eleme, amely hitelesíti a kurátori koncepció mondanivalóját, az nem érthető, olyan nem lehet! Azért is nehezen értelmezhető a "nem lesz építés" kijelentés, mert Markó Balázs így folytatja: "Az építés sokszor másodlagos, sokkal fontosabb az élmény, mint egy expo-n, szinte olyan, mint egy élményparkban, mert a kultúra és ezen belül az építészet leginkább érzelem és élmény." Hát mi az építés folyamata, ha nem élmény?

Ezek után úgy érzem, jogos volt hozzászólásom, amelyben egyrészt kértem a zsűrit és mindenkit, aki tenni tud az ügy érdekében, hogy segítsék hozzá az első díjasokat ahhoz, hogy valamiféle építés megvalósulhasson a biennále idején, valamint feltettem a kérdést, hogy amennyiben nem lehet szó helyi építésről, építőtáborról, vajon miért ez a pályamű nyert, és amikor ez az értékelésnek is kiemelt, lényegi eleme volt?

Majd hozzászólás hozzászólást követett, kérdésként merült fel, miért is nem lehet, lehetett tudni előre az összetett szabály- és követelményrendszert, amely ennyire befolyásolja a pályaműveket a megvalósulás során (főleg, hogy minden alkalommal részt vesz az előző biennále egyik tervezője a bíráló bizottságban; ha másnak nem is, neki – tapasztalati úton -tisztában kell lennie a követelményekkel, a buktatókkal); valamint konkrétan Markó Balázs felé irányult a kérdés, hogy ő személy szerint jelezte-e a zsűriben, az előző évek tapasztalata alapján, hogy egyáltalán nem lehet szó helyszíni építőtáborról?

Erre az alábbi volt a megkérdezett általam ellentmondásosnak tűnő válasza: "...Ami a megvalósíthatóságot vagy éppenséggel a kudarcot illeti, nincs kudarc! A kiállítás az első, tulajdonképpeni szándék szerint szépen meg tud valósulni, azzal a lehetőséggel, hogy a kapuk nem ott épülnek, hanem a kapuk pályázatban – ahogy eredendően is volt – megszületnek, legyártatnak és ott megjelennek. És ugyanazt fogjuk tudni! Sehol, semmilyen pavilonban nem volt még eddig... nem történt, hogy bárki ott utólag bármit csinált volna, hogy ott helyben csinált volna valamit... Nincs ilyenről szó, hogy nem valósul meg, meg fog valósulni. Az, hogy milyen formában, az rengeteg paramétertől függ.És legyünk optimisták! Higgyük el, hogy ott is lehet majd építeni, mert most így lesz." Ekkor a csalódottságon túl és azon túl, hogy a helyszíni, megélt építési folyamat szerintem fogalmilag nem helyettesíthető előregyártással, helyszínre szállítással, már kezdtem összezavarodni; most pontosan mi is lesz? 

Mert amennyiben egy ilyen fontos elem, mint a 'helyszíni, kalákában történő, látogatókat bevonó ÉPÍTÉS, amelyet a pályázók lényegként fogalmaznak meg és amelyet a zsűri az értékelésében leír, kiemel, nem valósul meg, azt én egyszerűen nem tudom megérteni! Akkor miért is ez a kurátori koncepció nyert? Akkor nem igaz a zsűri indoklása! Akkor...

Remélem a csalódottság csak lehetőség marad, és én tévedtem, értettem félre valamit. Remélem.

Tisztelettel

Tátrai Ádám, építész
Győr, 2014. február 13.

A FUGA-ban 2014. január 30. 17:00 és 21:00 között elhangzott előadás, beszélgetés meghallgatható a fugaradio.net hang(t)árában. Az idézett szövegrészletek részben e hanganyagban, részben a pályázati kiírásban találhatók. A 2014-es Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában rendezendő kiállítás kurátori pályázatának kiírása, a beérkezett pályaművek, a zsűri értékelése elérhető a www.velenceibiennale.com oldalon.