A dolgok állása – interjú Noll Tamással (6). A kamara és az építészoktatás

Évente a négy-ötszáz végzős építészből százötven kéri felvételét a Kamarába. Belőlük lesznek a tervezők. S a többivel mi lesz? Van-e, lehet-e beleszólása a kamarának az oktatásba? Neuralgikus pontok és kompetenciák.

Van-e kamarai oktatáspolitika?

MCs: Ma négy-ötszáz építész kap diplomát Magyarországon évente, nyolc intézményben. A decentralizáció önmagában szerintem rendben van – erről mindenkinek van ilyen vagy olyan véleménye – de a mennyiség mindenképpen sok. Ebben a kérdésben mi a kamara álláspontja? A hallgatói létszám ügyében követő jellegű csupán, tehát tudomásul veszi, hogy van egy bolognai rendszer, amelyik azt mondja, hogy legyen minél több értelmiségi és aztán azon belül pedig az egyetemekre bízza, hogy hogyan építik fel a képzést? Tekintettel arra, hogy az egyetemek, a régiek és az újak is, a megszokott módon mindenkit tervezés-centrikusan képeznek, és ezt a tematikát meg is tudják védeni, rengeteg olyan feladatra nem képeznek ki szakembereket, amelyekre az építőiparban szükség volna. Mi a kamara stratégiája, van-e koncepciója ebben az ügyben, vagy megvonja a vállát és azt mondja, hogy ezt döntsék el az oktatási intézmények?

NT: Ez egy kényes kérdéskör annyiban, hogy vajon mennyire lehet a kamarának ebben kezdeményező szerepe, illetve mennyire kell, hogy kezdeményező legyen. Túl sokan mennek be a felsőfokú képzésbe. (Ennek nyilván van visszahatása a minőségre is. De ez már oktatáspolitika, ezt zárójelbe teszem.) Ami a Kamarára tartozik ebből az az, hogy legyen pontos helyzetképünk. Eddig ilyen nem volt. Mivel az oktatás, szakmapolitika és sok egyéb kérdés szétesett az egész kormányzati irányításban is, gyakorlatilag nincs ma az országban olyan ember, aki ezt átlátja. Állítom, hogy a mi Oktatási Bizottságunk rendelkezik az egyik legkomolyabb szakmai anyaggal és helyzetértékeléssel, melyet az elmúlt másfél év során gyűjtöttünk össze, európai és világméretű összehasonlításokat végezve. Makovényi Ferenc révén, aki egyébként az Európai Építészek Tanácsa Oktatási Bizottságát is vezeti, rangos pozíciót és elismerést kapott a kamara. Ő ezt az anyagot a kollégákkal együtt összegyűjtötte. Ez az az alap, amivel kormányzati szinten is tárgyalni tudunk, amit átadtunk a Belügyminisztériumnak, ami azon tárgyalások alapját képezi, hogy hogyan lehetne a bemeneti  oktatási feltételeket kreditesíteni, illetve hogyan lehet ennek alapján a jogosultságokat összehozni. Hozzá kell tenni, hogy még nem az oktatási tárcánál vannak az anyagok, hanem a Belügyminisztériumban. Azt még meg kell oldani, hogy oda is átkerüljenek, ami nagy előrelépés lenne, mert akkor a jogosultsági rendszeren keresztül vissza tudunk hatni a képzési rendszerre.

Egyértelmű, hogy a képzés is szétesett. Egyfajta kreditesítéssel ezt lehetne azért egységesíteni, ami nyilván nem egységes oktatást jelent, hanem olyat, melyen belül mindenki föl tudja a saját rendszerét építeni. Ami az oktatási létszámot illeti, egyértelműen látni kell, hogy túlképzés van Magyarországon – de túlképzés van Európában is építészekből. Körülbelül háromszoros a túlképzés. Mi csak jelezni tudunk – és nem is akarunk többet, mert az oktatás önálló piac, és miért mondjam azt, hogy mi ne oktassunk, amikor Bécsben, illetve Ausztriában háromszor annyi építészt oktatnak? Legyen inkább versenyhátrányunk? A kamara nem akar ebbe beleszólni. Mi csak azt jelezzük, hogy hozzánk évente körülbelül százötvenen lépnek be. Hogy a többi végzős építésszel mi lesz, arra nincs rálátásunk. És ebben a kérdésben mi nem is akarunk kezdeményező szerepet vállalni, nem akarjuk azt mondani, hogy csökkenteni kell az oktatási létszámot. Látjuk a problémákat. A legutóbbi diplomaosztón, ahol voltam, kétszáznegyven diplomát adtak át – miközben tudjuk, hogy a végzettek tizede, vagy a huszada lesz tervező építész. Vajon a többi  ambíciójával mi lesz, és mi lesz azzal, amire öt évig készült? Ezek azért nagyon súlyos kérdéseket vetnek föl.

MCs: Mindenki a kamarától várja, hogy mondja meg, hogy mit gondol a sok száz ember jövőjéről. Ehhez képest azt mondod, hogy ez nem a kamara dolga?

1/4
Noll Tamás - fotó: Zsitva Tibor

NT: Mi nem tudunk többet mondani. Szerintem már társadalmi szinten is kezd megérni ez a kérdés. Az egyetemről hallottam vissza, hogy lassan az oktatók is kezdik elveszíteni  a hitelességüket. Hogyan készítsen föl egy diákot a pályára, amikor tudja, hogy nem lesz kenyere azon a területen? Itt mindenképpen oktatáspolitikusoknak, oktatóknak kell megoldást keresniük. A mi részünkről nincs egyéb kompetenciánk, mint azt mondani, hogy kérem szépen, hozzánk százötvenen lépnek be. Ez egy elég stabil létszám. Ennyi építész kell. Belőlük lesznek a tervezők. Nem mindenki fog belépni, mert aki alkalmazásban van, nem kell, hogy feltétlenül kamarai tag legyen. Dolgoznak még a kamarai létszámon felül is. Vagyis körülbelül százötven ember akar felelős tervező lenni évente.

MCs: Ötszáz diplomásból százötven kamarai tag. A különbözet pedig a társadalom problémája. Oldja meg?

NT: Hát igen. És ez abszolút politikai probléma. Mi nem politikai szervezet vagyunk.

MCs: A politikusok csak mennyiségi adatokat várnak a Kamarától?

NT: Így van. Nem vállalkozhatunk arra, hogy a mennyiségi kérdésekbe beleszóljunk. Hibának tartjuk azt, hogy megszűnt a főiskolai képzés és mindenkit tervezőként indítanak el a pályán. És annak, aki valamilyen formában nem tud tervezőként érvényesülni, csak félresikerült pályaként jelenik meg az, ami egyébként önálló szakma lenne. Ha valakit konstruktőrként, építésvezetőként, műszaki ellenőrként vagy szerkesztőként indítanak el, és erre is készül, az tejesen másképpen fogja az életét megélni, mert eleve nem tervezőként kerül erre a pályára. Nem akarok senkit megbántani, de alapvető problémának tartom, hogy minden területen az építészambíciók vették át az irányítást. Ugyanakkor azt, hogy Debrecenben, Pécsett, Győrben is legyen építészképzés, fontosnak tartom az ország szempontjából; fontos, hogy ne egy központú legyen a képzés. Nem beszélve arról, hogy nekünk egyértelműen egy Duna Stratégia-i térben kell gondolkodnunk. Az országhatárok átjárhatókká válnak. Ha nem képezünk építészeket Győrben, akkor a győriek majd Pozsonyba fognak menni. Ha például a nyelvi akadályokat feloldanák a szomszédban, ami csak elhatározás kérdése, akkor pillanatok alatt elkezdenének oda járni a diákok. Tehát a mi számunkra abszolút fontos, hogy az ország több helyén is jelen legyen az építészképzés. De meg kellene hagyni a hagyományos főiskolai képzést is, nem kell mindenkit tervezőként elindítani.

2/4
Noll Tamás - fotó: Zsitva Tibor

MCs: Szintén részletkérdés, de kíváncsi vagyok, hogy ilyen mélységig belelátsz-e a dolgokba. Folyik egy aktuális vita, viszonylag régóta, a belsőépítész-képzésről. Létezik a Kamarán belül egy belsőépítész tagozat, és ők folyamatosan harcolnak azért – még ha hungarikumnak tekintik is sokan –, hogy legyen egyetemi szintű, és nem posztgraduális belsőépítész-képzés. Különleges alkalom volt, hogy a '60-as években, néhány építész vezetésével az Iparművészetin – akkor még főiskolán –, kialakult egyfajta specializált belsőépítész-iskola. A most ott tanító építészek nagy része nem akarja ezt a – mondjuk úgy – hagyományt folytatni, a belsőépítészek viszont ragaszkodnak hozzá, még akkor is, ha a világban nem is feltétlenül létezik ez a műfaj. Ismerjük az ezzel kapcsolatos vitákat. Szeretném tudni, hogy Te mit gondolsz erről.

NT: Én úgy látom, hogy egyre jobban kellene. Tehát egyre inkább szükség lenne arra, hogy ilyen képzés működjön és pontosan abban a környezetben, ahol együtt van minden kézműves szakma és a belsőépítészet. Nagyon jól ki volt találva, hogy ez a képzés az Iparművészeti Főiskola keretei között folyt. Mert ha azt mondjuk, hogy az építészet az, ami rendezi ezeket az iparművészeti ágakat, és hogy akkor lesz igazán jó az épület, ha iparművész szintű munkák kerülnek bele, akkor ennek a képzésnek egyértelműen az Iparművészeti Egyetemen van a helye. Érzékelhető azonban, hogy erős az építészképzési orientáció ezen a viszonylag kis létszámmal dolgozó oktatási intézetben. Nagy Tamás véleményét is ismerem, aki azt mondja, hogy ez a legendás időszak sem volt igazából belsőépítész-képzés. A legnagyobb gond a jogosultságok kérdése. Amikor kialakultak a tervezői jogosultságok, kiderült, hogy a belsőépítészeknek semmifajta építészeti jogosultságuk sincs. És ez okozta ezt a problémát. Én úgy látom, a megoldás az, hogy olyan képzést kell csinálni, ami megadja a kenyeret és a jogosítvány lehetőségét, ugyanakkor pedig abszolút speciális. A belsőépítészet olyan speciális érzékenységet, figyelmet, tudást igényel, melyet  ma már egy építész egyszerűen nem tud követni és átlátni. Annyira önálló területté vált a maga teljességében, hogy az építész – a jogászkodás, az adminisztrációs munka, a társtervezői koordinációk és egyeztetések mellett – ezt egyszerűen nem képes fejben követni. Én is egy belsőépítésszel dolgozom együtt, és egymást erősítve működünk.

MCs: A tendencia most az, hogy minden specializáció a posztgraduális szintre tolódik. A Műegyetemen beindult egy posztgraduális szintű belsőépítész-képzés, s ez szinkronban van azzal, hogy Cságoly Ferenc és a Középülettervezési Tanszék pár éve elindította a posztgraduális szintű tervezőépítész-képzést. Ez szakmérnöki képzés, tehát szakmérnök a belsőépítész, szakmérnök az építésztervező, s úgy tűnik, mintha az első öt év „csupán" egyfajta alap lenne, és csak az ötödik év után, szakmérnöki szinten kezdődne meg a specializálódás. Természetesen miért ne lehetne a Műegyetemen belsőépítészetet tanulni, de a helye mégiscsak a kézműves szakmák között volna.

NT: Ezzel abszolút egyetértek. Szerintem a Műegyetemen az a közeg, és azok a kapcsolatok hiányoznak, melyek az Iparművészetin ab ovo megvannak.

Masznyik Csaba
(folyt.köv.)