A hátsó irodából a városépítésig: Wolf Johanna pályája – Második rész
Wolf Johanna a negyedik női diplomázóként végzett a Műegyetem építészkarán, de a negyvenes-ötvenes években főszerepet játszott a hazai kivitelezésben. A „magyar építészek mamájának" pályája a Magyar Építő Rt-től a Vegyépszerig ível. Élettörténetét a MÉM MDK Magyar Építész Nők kutatási programjának keretében Kovács Dániel dolgozta fel. Most a második részt közöljük.
Sztálinváros: a kezdetek
Az új magyar iparváros építése az első ötéves terv keretében, 1950 nyarán kezdődött meg; párhuzamosan épült korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területen a település és tőle délre az ipari beruházás. A város központját a vasútállomástól bevezető Dózsa György út és az erre merőleges Vasmű út találkozásánál jelölték ki; az utóbbi széles felvonulási útként vezetett ki a zöldsávon túl kijelölt ipartelephez. A városközpont és a Vasmű bejárata között nagyjából félúton, a (későbbi) Építők útja mentén kezdődött meg a lakóházak építése, innen haladva észak felé.
Wolf Johanna 1950 novemberében érkezett a kivitelezés káoszába. „Sokszor térdig vagy azon felül ért a sár. A dunapentelei vasútállomás naponta 15 vagont tudott fogadni, de 70-80 vagon érkezett minden áldott nap. Robogtak a teherautók az akkoriban rendbe hozott 6. számú úton, aztán az építkezés területén. Sok vállalat, irányítószerv adta az utasításokat., küldte az anyagot, és indította oda az ország minden tájáról az embereket összehangolás, egyeztetés nélkül."[1] Egy későbbi rádióriportban a főmérnök így beszélt: „Dunaújváros építése felért egy hadművelettel, betanított katonákkal, emberekkel, akik azelőtt nem dolgoztak az építőiparban (…); mindennel elláttak, néha túlzottan, odacsődítettek embereket, anyagot, amikor még nem tudtuk fogadni."[2] A város és a gyár építésén 1952-ben 25 ezer ember dolgozott; a több ezer főt foglalkoztató építőipari fővállalkozónak, az 1951-ben létrehozott 26. számú Építőipari Trösztnek Wolf Johanna volt a főmérnöke 1957-ig; ez az igazgató után a második számú vezetőt jelentette.
A nagy léptékű ipari építkezéseken edződött, logikus munkamenethez szokott, de a gyorsított ütemezéssel is ismerős Wolf határozott racionalizálásba kezdett. Egy ponton leállította a munkásfelvételt és az anyagátvételt is, hogy el tudja helyezni a meglévő embereket és az anyagkészletet. Erre feljelentették az építkezés szabotálásáért, a vizsgálat azonban ő igazolta.[3] Ő sem finomkodott azonban az eszközök megválogatásával. Egy alkalommal a szálláshelye tetejéről az édesapjától örökölt katonai távcsővel figyelte meg, hogy az elméretezett betongerendákat a magukra hagyott munkások megrongálják – a selejtet leírva nem derült volna ki a méretezési hiba. Ezt látva rögtön odaszólt az építkezésre – ezt hónapokig tartó zavarodottság követte, mert senki sem tudta, honnan szerezhetett tudomást a tényleges szabotázsakcióról.[4]
A főmérnöknő a szakmában és a nyilvánosságban
A munkák kezdeti racionalizálását követően Wolf kísérleti kezdeményezésekbe is belevágott. Ilyen volt a kizárólag nőkből álló brigád létrehozása, amiről ő maga később így emlékezett: „…ott az építésvezetőtől a segédmunkásig csak nők dolgoztak. Azt vártuk ettől, hogy ha a nők látják, hogy sikerült valamit egyedül elkészíteniük, a magukénak érzik és büszkék lesznek rá. Sajnos nem így történt. Állandóak voltak a veszekedések, sok baj volt a minőséggel, kénytelen voltunk abbahagyni az egészet, másokkal fejeztettük be."[5] A női brigád sikertelenségét Wolf a sztálinvárosi időszak legnagyobb csalódásaként élte meg.[6] Ő alapvetően pszichikai, addig a brigádot irányító Tevan Zsófia elsősorban fizikai okokat látott emögött.[7] A korabeli sajtóban természetesen sikertörténetként jelent meg a brigád tevékenysége, amelyért kétszer is elnyerték a vándorzászlót.[8] Fő munkájuk az E/7. jelzésű, háromemeletes lakóház (Vasmű út 2-4., később Sztahanov Otthon) lett; ide költözött a brigád tagjai közül Patatics Anna kőműves is férjével.[9] Megítélésétől függetlenül a brigád alapításának ideája arra utal: a főmérnöknőt foglalkoztatták a nők adottságaival, helyzetével kapcsolatos kérdések, és másoknak is esélyt szeretett volna kínálni a bizonyításra – akár olyan, alapvetően férfiakra szabott környezetben is, amelyben ő maga boldogult.
1951. november 7-én, Wolf Johanna érkezése után egy évvel az épülő település a Sztálinváros, a gyár pedig a Sztálin Vasmű nevet vette fel. Elkészültek az első gyárcsarnokok, és megtarthatták az első csapolást a vasmű öntödéjében, bár az üzem még távol állt a befejezéstől. 1952 májusára azonban már megjelentek az első lelkes tudósítások a városformát öltő építkezésről; ekkorra készen állt a mozi, befejezéséhez közeledett a kórház (a mai rendelőintézet) építése, megnyitott a szálloda az étteremmel és a munkásklubbal, „puha szőnyegekkel, vadonatúj, barna, fényezett bútorokkal, utcai erkélyekkel és puha selyempaplanokkal"…[10] Folyt a munka a Vasmű út ötemeletes lakóházainak építésén, a Vasmű igazgatási épületén, a kikötő hatalmas tömbjén – és szerte a városban.
A korabeli sajtóhíradások szerint Wolf jelentős részben annak köszönhette sikereit, hogy mérnökként sem riadt vissza a fizikai munkát végzők közegétől, és amikor csak tehette, ott volt az építkezések helyszínén, tanácsaival aktívan közreműködve a folyamatban, a döntésekbe bevonva az építőmunkásokat, a brigádvezetőket is. Ez az együttműködésre alapozó hozzáállás fontos szerepet játszhatott a nemegyszer nehéz, sürgető döntések meghozatalában és megvalósításában. A korai időszak csapatépítő jellegű tevékenységét aztán idővel az újító megoldások, az innovációk kutatása vette át. „Másféle gondjaink vannak, mint ezelőtt" – mondta Wolf 1953 áprilisában, két és fél évvel a városba érkezését követően. „Most már az a gondunk, hogy az újat keressük, s egyre új módszerekkel kísérletezzünk. Ha pedig azt mondják valamire, hogy nem sikerülhet, azt válaszolom: talán hittetek volna valaha abban, hogy egy hatalmas várost, sokezernyi munkást foglalkoztató óriási gyárat néhány rövid év alatt fel lehet itt építeni, ahol csak viskók és kukoricaföldek voltak? Igen, a sztálinvárosi mérnököknek, munkásoknak most már más a gondjuk, mint azelőtt és egyre kevésbé ismerik az olyanfajta szavakat: nem sikerülhet..."[11]
A korabeli napisajtó tele a pozitív riportokkal az építkezés előrehaladtáról. Wolf Johanna a város egyik arcává vált, és az építkezés mellett, amibe nagy energiával vetette bele magát, vállalta ezt a szerepet is. Volt benne némi gyakorlata: először 1947-ben jelent meg a sajtóban, mint az első magyar építésvezetőnő (a Ganz-motorgyár építkezésén). A beszámolók eleinte természetesen a nőiségében rejlő meglepetésfaktort hangsúlyozták ki: „a férfimunkások között nagyobb a tekintélye, mint bármelyik férfimérnöknek. Nagyon gyakran jár ki éjjel is a munkához."[12] „Akik a »keze alatt dolgoztak« (…), azt mondják rá, »ha valahol görbén megy a munka, egy pillantásával egyenesre igazítja«."[13] A médiában idővel felépülő személyiségkép aztán tovább finomodott, egyre jellemzőbben az „anya" atavisztikus képéből táplálkozva. „Szigorú főnökasszony. Ennek ellenére egymás között mindenki egyszerűen és közvetlenül »Mamá«-nak hívja."[14] „Tevékenységeinek férfias energiája sosem szorította a háttérbe női jóságát."[15]
Dunaújvárosba érkezését követően már néhány héttel szerepelt egy riportban. A vele csaknem egyidős írónő, Palotai Boris elsőként említi a Nők Lapjának írt, a városban dolgozó nőkről szóló cikkében, mint az építkezés vezetőjét. „Kerekarcú, barátságos mosolyú, ám ha munkáról van szó, minden porcikája erőt, akaratot sugároz."[16] Az 1950-es évek tudósításaiban már több szerepben is megjelenik. Hétköznapi szereplőként: magunk elé képzelhetjük, ahogyan egy vendéglőben ebédel,[17] de megtudjuk róla azt is, hogy csak két kosztümruhája van: egy hétköznapi és egy ünnepi. [18] Megjelenik inspirációként, megjelenik emlékként, és megjelenik személyesen is; egy alkalommal beszámol például 1951-es hathetes szovjet tanulmányútjáról, amelyen Moszkva és Szentpétervár mellett a zaporozsjei (ma Zaporizzsja, Ukrajna) vasművet is tanulmányozhatta. Sándor András riportszerű, részben fiktív párbeszédeket tartalmazó írásaiban[19] számos más valós szereplő, így Tevan Zsófia vagy Matola József brigádvezető mellett szintén megjelenik Wolf. Kirakatember-szerepéről a korban nagy tekintéllyel bíró építészettörténész, Zádor Anna is tanúskodik egy visszaemlékezésében. „…úgy látszik, jelentékeny egyéniség volt, mert nekem mindig mindenki Wolf Johannát említette."[20]
Országossá nőtt hírnevének legismertebb bizonyítéka az 1953-as Kiskrajcár, Keleti Márton filmje, amelynek Sztálinvárosban játszódó forgatókönyvét a hosszabb ideig a városban élő Palotai Boris, Sándor András és Thurzó Gábor írták. Ugyan főmérnöknőjüknek a Rauf Kornélia nevet adták, de a közönség pontosan tudta, kiről van szó.[21] Simon Zsuzsa, a film egyik mellékszereplője javasolta is Gobbi Hildát a szerepére.[22] A főmérnöknőt végül Sennyei Vera játszotta el, aki így nyilatkozott inspirációjáról: „Beszéltem azzal az asszonnyal is, aki valóban azt a munkát végzi, amit én csak játszom, és akit rendkívül tisztelek. Lassan, lassan kialakult benne egy nagyon zárt mimikájú, befelé élő, szenvedélyes, úgynevezett »lefogott« ember mimikája…"[23] Ha nem is állt szándékában Wolf személyiségének pontos tükörképét adni, Sennyei sikeresen „eltanulta a tekintetét, éles, távolbanéző pillantását" – a kortárs hírlapíró szerint.[24] Wolf részt vett a film sztálinvárosi bemutatóján, ahol annyit fűzött a látottakhoz: „Hát talán kicsit nagyobbak voltak a nehézségek, több volt a sár, a kátyú, amiben elakadtunk…"[25]
Közéleti szerepvállalás, párttagság nélkül
A főmérnöki kinevezés nem csupán kiemelt társadalmi szereppel, de politikai elvárásokkal is járt. Wolf Johanna korábban is vállalt szakmai szerepet: 1949-ben belépett a Magasépítési Tudományos Egyesületbe és aktívan részt vett munkájában. Sztálinváros kapcsán azonban nagyobb elvárásokkal kellett szembenéznie. Bár a párttagságot elutasította, vezetőségi taggá választották a Magyar-Szovjet Baráti Társaságban olyanok mellett, mint Erdei Ferenc, Veres Péter, Gellért Endre vagy Kisfaludi Strobl Zsigmond. 1952 novemberében Sztálinváros küldötteként és az Országos Béketanács tagjaként felszólalt a III. Magyar Békekongresszuson.[26]
Beszéde jellemzően az elvárt szólamokkal és fordulatokkal ékes: Sztálinvárosról mint az ötéves terv „legnagyobb békeművéről" beszél, orosz közmondást idéz. Néhány ponton azonban előviláglik belőle az őszinte helyzetértékelés, például ott, ahol a korai idők megpróbáltatásait idézi fel: „Ilyen feladata Magyarországon soha nem volt még építőnek. A kombinát óriási méretű épületeit, a csatlakozó munkásváros lakóháztömbjeit és nagyszabású középületeit méretben még csak el sem tudtuk képzelni a múltban. Mi, sztálinvárosiak, akik a lösz sártengeréből pioníréletformák között építettük és építjük meg hatalmas vasművünket és hazánk első szocialista városát – mi talán közelebb jutottunk a haza szeretetéhez, a béke értékeléséhez, mint bárki más."[27]
Az 1953-as választásokon a Magyar Függetlenségi Népfront képviselőjelöltjeként indult. A Népfront listáján 52 nő szerepelt; közöttük Wolf mellett a közszereplők közé tartozott Andics Erzsébet, az Országos Béketanács elnöke, Vass Istvánné, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének főtitkára, az MDP Központi Vezetőségének tagja, valamint Benke Valéria, az Országos Béketanács titkára, később rádióelnök és művelődésügyi miniszter.[28]
Az építész Sztálinváros képviseletében lett országgyűlési képviselő, majd a Fejér megyei Népfront Bizottság elnöke. Úgy tekintette: a megbízás nem személyének, hanem főmérnöki pozíciójának szól. Országgyűlési tevékenységét a sajtóbeszámolók tükrében tudjuk értékelni; ez alapján szakmai kérdésekre korlátozódott. 1956 tavaszán ismét Csehszlovákiába utazott, ezúttal egy parlamenti küldöttség tagjaként; mint beszámolójából kiderül, többek közt az Ostrava-Kunčice Erőműbe is ellátogattak.[29] Nem is ő lett volna azonban, ha nem említi meg az Országgyűlés nyilvánossága előtt, hogy egy ilyen látogatás több előkészítést, tervezést és a küldöttek részéről is komolyabb felkészültséget igényel.
1954 januárjában ugyancsak parlamenti felszólalásban állt ki az első Nagy Imre-kormány népgazdasági terve és amellett, hogy az építőipar hangsúlya a nagyipari fejlesztések befejezésével párhuzamosan a lakáshiány rendezésére és a meglévő lakások igényszintjének emelésére, illetve a mezőgazdaság fejlesztésére kerüljön át. A takarékosabb építés mellett kardoskodott: „Olcsóbban kell építenünk — példát kell vennünk a Szovjetunióról, ahol észszerűbb adatszolgáltatási rendszerrel, kisebb adminisztrációval és így kisebb létszámmal végeznek el többszörösen nagyobb építési feladatokat, mint nálunk." [30] Nem az ő hibája, hogy ezt csak évekkel később követték konkrét intézkedések: 1957-ben ő is tagja és rögtön elnökhelyettese lett az Országgyűlés frissen alakult Építésügyi Bizottságának. Az 1958. novemberi választásokon már nem indult.
A Bányászati Építő Vállalatnál
Nem tudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc mekkora szerepet játszott a főmérnök dunaújvárosi pozíciójának megingásában. Wolf az „októberi események" nagy részét Budapesten, Budakeszi úti lakásában töltötte, 12 éves unokaöccsére vigyázva. Egykori munkatársa, Mohai Lajos szerint 1956 végén összeveszett akkori közvetlen főnökével, az 1954-ben egyesített magas- és mélyépítési tröszt vezérigazgatójával, Bondor Józseffel.[31] Wolf ekkorra elveszítette legjelentősebb támogatóját: az őt kinevező, majd a miniszteri pozíciót Sándor László 1951. októberi bukását követően átvevő Szíjártó Lajost, akit a forradalom után diplomáciai parkolópályára helyeztek.[32] A gépészmérnök Mohait, akit munkástanácsi szerepvállalása miatt elítéltek és Tökölön internálótáborba zártak, szabadulása után Wolf segítette vezető szerelőként elhelyezkedni 1958 nyarán – ahogyan a gépészmérnök visszaemlékezése szerint más, a forradalomban aktív egykori kollégáit is.[33] Ide sorolhatjuk – sajátkezű levele alapján – Kiss Zoltán könyvelőt,[34] valamint a forradalom alatt a Vasmű munkástanácsának elnökévé választott P. Fekete Istvánt, aki szintén nemkívánatos személynek minősült 1957-ben és sokáig nem kapott munkát – végül Wolf új munkahelyénél, a Bányászati Építő Vállalatnál sikerült elhelyezkednie.[35] Wolf hagyatékában több igazoló jelentés maradt fenn, amelyben az 1956-ban valamilyen szerepet kapó munkatársait próbálta támogatni. Tény, hogy a szabadságharc leverését követően a dunaújvárosi építkezéseket leállították, így a főmérnökre sem volt szükség tovább.
Wolf 1957 februárjáig maradt Dunaújvárosban, ekkor végleg visszaköltözött Budapestre. „Életem legszebb időszaka volt ez a hat és fél év, amit a születő és felnövekvő városban töltöttem"[36] – mondta utóbb. Minden kétséget kizárólag a dunaújvárosi időszakot tekintette fő művének. Kötődése megmaradt: 1957 május elsején unokaöccsével együtt vett részt a helyi ünnepségen, 1960 júniusában pedig ellátogatott a városalapítás 10. évfordulójára rendezett „régi sztálinvárosiak találkozójára" (ennek emlékét az egykori munkatársak által dedikált, magyar-orosz nyelvű Sztálinváros könyvecske őrzi hagyatékában). Ugyanebben az évben alakja felbukkant a Csőke József rendezte, Korunk városa című dokumentumfilmben is.
A mintaváros odahagyásával azonban a napisajtóból egy csapásra eltűnt: hiába dolgozott a következő években is egy többezer fős vállalat főmérnöknőjeként, neve csak véletlenszerűen bukkan fel a lapok hasábjain. Pedig a tízezer bányászlakás felépítésének programja a korszak kiemelt beruházása volt, amelyet egy év alatt kellett teljesíteni, főszereplőként a Nehézipari Minisztérium kötelékében, 1957 elején létrehozott Bányászati Építő Vállalattal. Az 1957 elején még csak 150 főt foglalkoztató cég létszáma Wolf Johanna főmérnöki tevékenysége alatt csakhamar több ezer főre duzzadt.
Az egyéves határidő feszített tempót írt elő: 1957 januárjában kijelölték a helyszíneket és a lakásszámokat, februárban lezajlottak a felmérések, márciusra készen álltak a rendezési tervek. Még zajlott a lakástípusok kiválasztása és a tervezés a VÁTI-ban, valamint a győri, a pécsi és a miskolci tervezőirodákban, amikor április elején megindultak a kivitelezők a helyszínre. 7600 lakást a meglévő minisztériumi építővállalatok valósítottak meg, 1600 lakás jutott a Bányászati Építő Vállalatnak, 800 lakást pedig a szénbányászati trösztök és más vállalatok kivitelezői valósítottak meg.[37] Wolf Johanna csapata a Mecsek kisebb települései közül Hidason, Mázán, Nagymányokban, Szászváron épített új, esetenként 100-150 lakást tartalmazó telepeket a VÁTI rendezési tervei alapján, a Pécsi Tervező Vállalat egyszerű, praktikus házterveiből.[38] Ugyancsak a BÉV kivitelezte a rudolftelepi lakótelepet. Ezt a vállalat saját, Simor Dénes vezette tervezőrészlegénél tervezték, akárcsak Edelény-Egres új egyemeletes lakóépületeit.
A BÉV a bányászlakás-program lezárultát követően is az ország meghatározó kivitelezőcégei között maradt. Tiszaújvárosban közműveket, Miskolcon a Szentpéteri kapui kórház bővítését, Eger-Felnémetiben mészkőőrlő üzemet, Fehérvárcsugrón homokfinomítót, Egercsehiben bánya-üzemépületeket és 1050 fős fürdőt építettek. A komplexebb beruházások közé tartozott az egri Érckutató központja és laboratóruma, a Budapesti Bútoripari Vállalat egri üzeme.
A vállalat műszaki vezetőjeként dolgozott Rudnyánszky Pál, aki – Wolf támogatásával – kiemelt figyelmet fordított az építőipari kutatásra és különösen a perlitalapú építőanyagok fejlesztésére.[39] Kezdeményezésére a pálházai perlitbányához kapcsolódóan a BÉV saját kivitelezésében felépült a perlitkőzet-előkészítő üzem és kísérleti célú duzzasztó, amelynek használatával sikerült előállítani, majd nagyüzemi léptékben is gyártani a perlitbetont és perlithabarcsot. A BÉV 1959-ben már maga is használta az új építőanyagot az oroszlányi bányászlakásoknál.
A Bányászati Építő Vállalat az eddigieknél is nagyobb terheket rakott Wolf vállaira. Martin H. György igazgató távozását követően, 1960. október 28-tól a vállalat igazgatói teendőit is ellátta Haracska Imre nehézipari miniszterhelyettes megbízásából a főmérnökség mellett. Több mint egy éven át dolgozott két munkakörben a korábbi fizetéséért; végül 1961. november 28-án fizetésemelésért folyamodott, és kérte a kettős funkció alóli tehermentesítését. Az ezt követően a vállalathoz helyezett Soproni Ferenc igazgatóval nem alakult ki jó munkakapcsolat. Alighanem Soproni ellenségeskedését láthatjuk amögött, hogy 1961-ben Banga László főosztályvezető fegyelmi eljárást indított Wolf ellen a Borsod Megyei Egészségügyi Központ állítólag szakszerűtlenül kivitelezési munkálatai okán. A csaknem két évig elhúzódó eljárás 1963. júniusában felmentéssel zárult, de eközben, 1962-ben Soproni Wolfra terhelte a balesetelhárítással kapcsolatos feladatkört, 1963-ban még a fizetését is csökkentették.
Az utolsó évek: Vegyépszer és OMFB
1963. december 31-ével végül a Nehézipari Minisztérium felmentette állásából, de ezúttal sem maradt munka nélkül. Szekér Gyula akkori nehézipari miniszter hívására a Vegyipari Építési Vállalatot szervezte meg főmérnökként. 1964-ben már a rákospalotai kémiai művek építkezésének főmérnökeként ír róla a sajtó. 1968-ban innen vonult nyugdíjba. A következő tizennégy évben az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság tanácsadó szakértőjeként tevékenykedett. Gyakran hívták építkezések műszaki felügyeletének ellátására is, például az OMFB Martinelli (ma Szervita) téri irodaháza vagy az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ Gyorskocsi utcai szolgáltatóháza munkálataihoz. Az OMFB delegáltjaként vett részt a X. Országos Műszaki Filmszemle zsűrijében is 1975-ben.
Érdekes kései feladatává vált a budapesti Riadó utca 10. alatt emelt szövetkezeti lakóház, amelynek építkezése 1974-ben indult, és hat évig húzódott. A beruházás lebonyolítását a lakásépítő szövetkezetbe beszálló unokaöccse miatt vállalta el; a Szőke Zsuzsa tervezte, kétszintes lakásokat tartalmazó házon menet közben több, az élhető kialakítást szolgáló átalakítást is végrehajtott. A kivitelezéshez ismerősein keresztül sikerült az építőiparban használatos eszközöket is szereznie.
1977-ben megindító gyászbeszédet mondott Mátrai Gyula temetésén. Azokat az értékeket emelte ki, amelyek neki magának is sokat számítottak. „Te tervező voltál elsősorban, merész alkotások kigondolója és megoldója, de sikereidnek egyik nagy titka, hogy ugyanakkor a gyakorlat embere is voltál és a feladat végrehajtásában mindenkinek segítőkész munkatársa. Ezért még legmerészebb elgondolásaid végrehajtásáért is nyugodtan vállalhatták a felelősséget, mert közöttünk voltál, a vezetőkkel, a munkahelyi műszaki és fizikai dolgozókkal is közvetlen munkatársi kapcsolatot tartottál…"[40]
1995-ben, 90. születésnapja alkalmából az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium Eötvös Loránd-díjat ítélt neki „az építőipar területén kifejtett eredményes életútja" iránti elismerésként. 1997. április 30-án, kilencvenkét évesen hunyt el.
Kovács Dániel
A szerző művészettörténész, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológusa. A cikk a MÉM MDK „Magyar Építész Nők" című kutatási programjának keretében készült. A szerző ezúton szeretné megköszönni Vitányi Pálnak, hogy hozzáférést biztosított Wolf Johanna hagyatékához és megosztotta vele kapcsolatos emlékeit, valamint Haba Péternek, hogy észrevételeihez hozzájárult a szöveg pontosításához.
Szerk: Böröndy Júlia
Wolf Johanna elismerései:
1950. Magyar Munka Érdemrend ezüst fokozata
1952. Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozat
1962. Szocialista Munkáért Érdemérem
1972. Építőipari Kiváló Dolgozója
1975. 25 éves Dunaújváros emlékplakett
1985. Magyar Népköztársaság Csillagrendje
1995. Eötvös Loránd-díj
Vasmű Emlékérem bronz fokozata
Alapvető bibliográfia
á. m.: Építészek mamája. Nők Lapja 1995/50
Biró 1953. Biró József: Beszélgetés Wolf Johannával. Sztálin Vasmű Építője, IV/103. 1953. december 29. 1. o.
Kiss 1964. Kiss Dénes: A „szakma mamája". Esti Hírlap, 1964. április 18. 3. o.
Lévai 1949. Lévai Andor: Ipari épületek a három- és ötéves tervben. In: Építészet – Építés, 1949/1-2. 24-35. o.
Merényi 1997. Merényi László: Mátrai Gottwald Gyula. Magánkiadás, Budapest, 1997
Merényi – Rudnyánszky 1994. Merényi László – Rudnyánszky Pál: Dr. Mokk László. Építésügyi Tájékoztatási Központ, Budapest, 1994
Mohai 2017. Mohai László: Hol is találkoztam Önnel először? In memoriam Wolf Johanna. Dunaújvárosi Hírlap, 2017. október 21. 9. o. Online: DUOL Dunaújvárosi Hírportál, 2017.10.22. Url: https://www.duol.hu/helyi-kozelet/2017/10/wolf-johanna-elso-magyarorszagon-vegzett-epiteszmernok-noje (letöltés dátuma: 2023.01.16.)
Palotai 1950. Palotai Boris: Új emberek Dunapentelén. Nők Lapja, 1950. dec. 7. (II/49). 6. o.
Somody 1964. Elisabeth Somody: Energie eines Mannes – Herz einer Frau. Neue Zeitung, 1964. július 3. 3. o.
Szente 2017. Szente Tünde: Az első sikeres magyar építészmérnöknő. A pentelei beruházás főmérnöke. Prémium Fejér Megye, 2017/1. 14-16. o.
Vámos 2000. Vámos Éva: Wolf Johanna, az első sikeres magyar kivitelező építészmérnöknő. In: Balogh Margit – S. Nagy Katalin: Asszonysorsok a 20. században. Budapest, 2000. 84-91. o.
Várkonyi 1975. Várkonyi Endre: A Vasmű építője. Magyarország, 1975/17. (1975. április 27.) 21. o.
Várkonyi 1977. Várkonyi Endre: Történelem jelen időben. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1977.
Várkonyi 1985. Várkonyi Endre: Wolf Johanna, a dunapentelei főmérnök. Lányok-Asszonyok, 1985/3. 6-7. o.
Lábjegyzet:
[1] Várkonyi 1985.
[2] Rapcsányi László: Beszélgetések önmagunkról. Rádióriport. Idézi: Vámos 2000. 89. o.
[3] Várkonyi 1977. 255. o.
[4] Vitányi Pál szóbeli közlése, 2022. szeptember 29.
[5] Várkonyi 1977. 254. o.
[6] Rapcsányi: i. m.
[7] „Volt ez a női építkezés, a Wolf Johanna ötlete volt, hogy csináljuk. Ez egy eléggé rossz ideája volt. Én voltam az építésvezető, és volt két női munkavezetőm, és csupa nő dolgozott a gépen. Ez nem igaz, hogy az nőknek való, betont hordani meg nem tudom, mit. Én hamar rájöttem, hogy ez nem megy. De itt azért barátságok születtek." Tevan Zsófia életút-interjúja, Centropa.org, url: https://www.centropa.org/hu/biography/tevan-zsofia (letöltés dátuma: 2022. 10. 12.)
[8] Kapcsolódjék be még több nő a termelésbe, a „Nők a tervért"-mozgalomba. Szabad Nép, 1951. december 18. 2. o.
[9] Sándor András: Városunk. Egy sztálinvárosi lakos jegyzetei 1952 nyarán. Szabad Nép, 1952. augusztus 20. 3. o.
[10] Ruffy Péter: Tavasz Sztálinvárosban. Béke és Szabadság, 1952. május 4. 8-9. o.
[11] Hámori Ottó: Az acélváros képviselőjelöltjei. Magyar Nemzet, 1953. április 21. 3. o.
[12] Sz. I.: Épül az ország legmagasabb háza. Magyar Nap, 1947. szeptember 21.
[13] Palotai 1950.
[14] Biró 1953.
[15] „Ihre männliche Kraft erfordernde Tätigkeit drängte nie ihre weibliche Güte zurück." Somody 1964. (A szerző fordítása.)
[16] Palotai 1950.
[17] „Kerestem azt a régi tölcsért a földben, ahol először sütöttek szalonnát 1950 májusában a kubikosok. Háromemeletes palota magasodott fölötte. Kubikosokkal viszont találkoztam a Béke étterem első emeletén, a vakító fényt árasztó csillárok alatt, amint Heinemann Sándor tánczenekarát hallgatták és Wolf Johannával, a 26-os tröszt főmérnökével és Teván Zsófia építészmérnökkel beszélgettek vacsora közben." Ruffy Péter: Tavasz Sztálinvárosban. Béke és Szabadság, 1952. május 4. 8-9. o.
[18] R. P. (Ruffy Péter): Egy város először szavaz. Béke és Szabadság, 1953. május 20. 2. o.
[19] Sándor András: Arcképek a tűzállótéglagyárból. Sztálinvárosi jegyzetek. Új Hang, 1952/6. 45-61. o.
[20] Mújdricza Péter: Beszélgetés Zádor Annával, 1993. március 18. 2000 folyóirat, 2000. április. 44-50. o.
[21] Rajcsányi Károly: „Kiskrajcár." Kitűnő új magyar film. Szabad Nép, 1953. december 26. 3. o.
[22] Sándor András: Kérdések és válaszok regényírás közben. Csillag, 1953. január. 75-83. o.
[23] Fedor [Ágnes]: Hét színésznő beszél szerepéről az új sztálinvárosi filmben. Nők Lapja V/46. 1953. november 12. 9-10. o.
[24] Fedor Ágnes: Egy város magára ismer… Nők Lapja VI/2. 1954. január 14. 8. o. A cikk illusztrációjaként közölt fotón Wolf Johanna Palotai Borissal beszélget.
[25] Fedor: i. m. (1954)
[26] Boldizsár Iván: Naplójegyzetek a Békekongresszusról. Béke és Szabadság, 1952. november 30. 6-12. o.
[27] A békekongresszus fogadalma: Az eggyé forrott nép lebírhatatlan erejével védelmezzük békénket. Győr-Sopron Megyei Hírlap, 1952. november 25. 1. o.
[28] Nők a Magyar Függetlenségi Népfront képviselőjelöltjeinek sorában. Nők Lapja V/20. 1953. május 14. 5-6. o.
[29] Wolf Johanna: Állandóan erősödik a magyar és a csehszlovák nép közötti barátság. Szabad Nép, 1956. augusztus 3. 1. o.
[30] Az országgyűlés pénteki ülése. Népszava, 1954. január 23. 3. o.
[31] Mohai 2017. Mohai emlékei szerint Wolf 1956 őszén nyilvánosan kokárdát viselt, Vitányi Pál azonban nagynénje jellemétől igen távolinak véli a politikai demonstrációt.
[32] Keller Márkus: Építésügyi miniszterek a szocializmus idején 2. A moszkovita szakember – Szíjártó Lajos a minisztérium élén. Építészfórum, 2022. szeptember 30. Url: http://www.epiteszforum.hu/epitesugyi-miniszterek-a-szocializmus-idejen-2-a-moszkovita-szakember--szijarto-lajos-a-miniszterium-elen (letöltés dátuma: 2022. október 2.)
[33] Mohai Lajos: Amíg élek. Kráter, Budapest, 2021. 239. o.
[34] Kiss Zoltán levele Wolf Johannának, 1995. november 3. Kézirat Wolf Johanna hagyatékában.
[35] Bodó Imre: P. Fekete István emlékezete (1925-2020). Honismeret, 2021/3. 99-100. o.
[36] Kiss 1964.
[37] Banga László: A tízezer bányászlakás építése. Magyar Építőipar, 1957/11-12. 369-370. o.
[38] Juhász Miklós: Az 1957. évi 10.000 bányászlakás építéséről. Magyar Építőipar, 1957/11-12. 371-418. o.
[39] Dr. Rudnyánszky Pál: A magyar perlit 50 éve. Budapest, 2010. 63. o. „Az új és ismeretlen technológiák elterjesztéséhez Wolf Johanna főmérnök aktív közreműködésével járult hozzá."
[40] Wolf Johanna gyászbeszéde Mátrai Gyula temetésén, 1977. Kézirat, magántulajdon.