A nagy banképítész

Rosch Gábor: Alpár Ignác, Enciklopédia Kiadó 2005. Vargha Mihály könyvrecenziója

A nagy banképítész születésének százötvenedik évfordulóját tavaly ünnepelték. Ekkor jelent meg a sok rajzzal-képpel illusztrált album, s amint az idei könyvhéten láthattuk, el is fogyott. Ennyire rabul ejti a mai közönséget az eklektika? Ennyire vonzó az előző századforduló hazai "sztárépítésze"? Aki, szó, ami szó, elképesztően termékeny volt. Elég a kötet utolsó két lapján megtekinteni a térképvázlatot, Alpár Ignác épületeinek helyszíneit. Vastag vonallal húzva a Trianon előtti, vékonnyal a mai országhatár, s számos város Lőcsétől (Levoèa) Fiuméig (Rijeka), Soprontól Brassóig. Legsűrűbben pöttyözött az erdélyi tartomány, de a Felvidék is jó pár hellyel ott van. Mindehhez tudni kell, hogy Alpár magasra ívelő pályája megtört 1918-ban, 63 éves korában. Előtte négy évig a háború, annak végén az ország összezsugorodása vezetett ide, majd 1919-ben még személyes meghurcoltatása is a kommün alatt. Hiába volt a nagy társadalmi tekintély, az ismertség és elfogadottság a médiában - akkortájt a nyomtatott újságokban, folyóiratokban. Így elpárolgott rátartisága és hedonizmusa is, ami például egy-egy pályázat megnyerése után dukált az építésznek és irodája más jeles tagjainak.

Tanulságos látni az utolsó fotót Alpár Ignácról, ahogy pokrócba temetkezve, megtört arccal ül a Levithan óceánjárón, hazatérőben Amerikából, mellette második felesége. A Kossuth-szobor 1928. márciusi avatására utaztak New Yorkba, négyszáz fős magyar delegációval. Hazafelé Párizs, majd Zürich - itt Alpár influenzával kórházba került, és április végén meghalt. Nagy pompával temették, a Hősök terén vonuló gyászmenetről Klösz felvétele maradt fönn.

Rosch Gábor alapos ismerettel rendelkezik mind hőséről, mind a korszakról ahhoz, hogy néhol érdekes képet fessen egy hajdan felkapott építész pályafutásáról, többek között egy-egy korabeli idézettel. Eklektikus az összkép Alpárról - a szerző olykor kritikusba csap át, lásd Anker-palota - ma lassan nyűg a Deák téren. Bőséges fejezet taglalja a Vajdahunyad várat, az úgynevezett Történelmi Főcsoportot (temetése előtt ott ravatalozták föl Alpárt), amire a megbízást, mint az esetek többségében, pályázat útján nyerte. Eredetileg csak ideiglenes pavilon-együttesnek szánták az 1896-os Millenniumi Kiállításra, s csak később építették meg újra, tartós anyagokból. Bizarr dolog, hogy Alpár itt elsősorban azon területek építészetét plántálta át a duzzadó fővárosba, melyek két évtizeddel később már más országokhoz tartoztak.

Hasonlóan részletező a bankokról, biztosítói székházakról szóló fejezet, melyben két alkotótárs újra és újra felbukkan, a szobrász Maróti Géza és az üvegművész Róth Miksa. A bankokat csupán felsorolni is kevés a hely. Inkább egy aktuális információ más forrásból: külföldi befektető a Vörösmarty tér sarkára áruházat terveztet az egykori Pesti Hazai Első Takarékpénztár épületébe (Budapest Bank, majd az újrainduló Értéktőzsde). A friss munkára titkosan kezelt, kvázi pályázaton választották ki francia és magyar építészek közös csapatát. Az információs társadalom közepette a mai megbízásokról közel sem tudható meg nyíltan anynyi, mint anno, amikor még csupán a nyomtatás állt rendelkezésre a szétkürtöléshez.

(Enciklopédia Kiadó, 2006. 220 oldal, 3200 Ft)

Vargha Mihály
Megjelent az Élet és Irodalom 2006. június 30-ai számában.