A struktúra és a véletlen – az építészet mint gazdasági és társadalmi közeg

Zalotay Elemérrel, a 20. század magyar építészetének világszerte ismert alakjával Szemerey Samu beszélgetett.

Építészfórum: Milyen élmény volt a Műegyetemre járni, illetve az akkori magyar építészközegben elkezdeni a munkát?

Zalotay Elemér: 1952-től 1957-ig jártam egyetemre, dühöngött a szocreál. Én meg a könyvtárból kifotóztam Wrightot, Le Corbusiert és így tovább, és mutattam a konzulensnek, aki azt mondta, hogy ez nem építészet – ez divat. Volt egy víkendház-terv, ahol egy víz fölé kiugró dobozt csináltam, és a professzor - nem rosszindulatúan - azt mondta, hogy ez nem korszerű. Nem mondta, hogy rossz, csak hogy ez ma nem megengedett. Én meg jártam a saját útjaimat a legkülönbözőbb területeken – feszült, érdekes időszak volt. 

Éf: Utána, építészként hogyan alakult ez a viszony? Volt arra alkalom, hogy ezeket a gondolatokat tervekben is kifejezd? 

ZE: Az a helyzet, hogy [1956 után] én egy ideig börtönben voltam, és utána mint börtöntöltelék állást sem kaptam. Elmentem a házkezelési igazgatóságra statikusnak, és ez nem volt rossz, mert azáltal, hogy a statikát az ember nem teoretikusan, hanem a gyakorlati oldalról közelíti meg, a további kutatásaimban a statikai gondolkodás nagyon fontos lett. Az, hogy én nem tudtam tervezőirodába bekerülni, nem szigorúan az ellenforradalmi státuszomból adódott – az építész kollégák egyszerűen ellenségesek voltak. 

Éf: A szalagház terve milyen körülmények között készült? 

ZE: Azt én saját magam csináltam, Böröcz Imre statikus segített a munkában. Akkor még az a fázis volt, amikor az ember az új utat ismert dolgokhoz kötötte, mint a szerkezet, így a terv nem volt annyira vad, mint amennyire később az lett nekem. Aztán Svájcban megcsináltam a kísérleti épületemet, aminek a szerkezeti részletei mások, mint a konvencionálisak.

Ha az ember egy új úton halad, mint ahogy a repülőgépeknél egészen mások voltak az új repülőgépek, mint a későbbiek, akkor természetesen az utat, amin keresztülmegy, saját maga is megváltoztatja. Ugyanakkor bizonyos dolgok nem sikerültek. Ha pl. egy csomóponton picit változtatni kell, azt megváltoztattam, de akkor ott van még ötszázhuszonhat. Erre az ember azt mondhatná, hogy valami rossz. A valami rosszat egy nagy cég nagy apparátussal, százszor annyi kiadással megváltoztatja és viszi tovább. Én meg ilyen alapon, bizonyos krízisen keresztül úgy fogtam fel, hogy ez a rossz ez nem rossz, csupán disszonancia. Mint ahogy az Architectural Review leírta, hogy jön a szomszéd, és beveri kővel az ablakot. De üveg tört nem csak ezért, hanem a saját oldalamról is, mert nem sikerült valami. Ez alapján én mentem tovább, és kialakult egy olyan dolog, amit nem akartam. Meg vagyok vele elégedve és nagyon szeretem, és örülök, hogy fenntartható, de a továbbhaladás iránya nem ez. Azon én teoretikusan állandóan dolgozom, de egy mellékúton megszületett ez a dolog, ahol a véletlen engem művésszé tett. 

Éf: Ez azért különösen érdekes, mert egy rendkívül szigorú struktúrából indultál el, amiből aztán ez a véletlen megszületett. 

ZE: A véletlen, ami létrehozott valamit, az csak mellékesen vagyok. Én sosem akartam művész lenni. Az természetes, hogy az építész automatikusan művész, de olyan művész, aki a művészi oldalról indul ki, és aztán jön a statikus és belerak valami vasakat – no hát ez nem voltam. 

Éf: Megjelent ennek a véletlennek a hatása a nagy házak terveiben? 

ZE: Nem, abszolút nem, legfeljebb negatív oldalról. A házamban olyan paneleket csináltam, falpanelt is meg födémpanelt is, amik kis keresztmetszetű rudakból krómacél dróttal átfeszítve nagyjából tíz kilós elemeket adnak, kézzel fel lehet emelni mindet. Ez azonban az idők folyamán azt a kritikát ébresztette fel saját magammal szemben, hogy bár statikailag ez előnyös, még be kell burkolni hőszigetelő, hangszigetelő réteggel. És ugyan én az elemeket rugalmasan helyezem el, de a hőszigetelés és a léghídszigetelés is konvencionális rétegrendet igényel. Itt jött az a dolog, hogy én ezt is megölöm, és akkor csinálom az elemeimet bádogból. Olyan bádogból, amit, mint egy paplant, vízzel töltök fel, és a víz egy súlyelem, tehát én akkor súlyszerkezetet csinálok. Az akusztikában vannak a drága súlyszerkezetek és a könnyűszerkezetek, ezeknek sincs kisebb ára. Az én súlyszerkezetemben a víz nem kerül semmibe, és a bádog megint csak rendkívül olcsó. Így született meg az új koncepció, aminek az eredménye a felhőkarcoló terve – ennyi volt a hatás. 

Éf: Az az érdekes, hogy az Archigram, Kenzo Tange és azok az építészek, akik veled egyidőben feszegették ezeket a gondolatokat, alapvetően utópisták voltak – a Walking City és a továbbiak vállaltan teoretikus felvetések – amit viszont te kidolgoztál, működőképes, megépíthető rendszer. 

ZE: Ezt mondom én, meg egy-két ember, de ez nem az általános vélemény. Csaba László például azt mondta, hogy a szalagházban húszezer lakás van, kilencszer annyi, mint a Fiastyúk úti lakótelepen – ennek az öt építészét, tizenhét statikusát és kétszáz rajzolóját kell tehát beszorozni kilenccel, ilyen irodája Zalotaynak nincs, ebből kifolyólag ilyen terv sincs. És egy olyan tervről, ami nincs, hét órán keresztül vitáztak.

Nem arról van szó, hogy a kor elfogadja – az ember csinálja, és hogy aztán engem mégis elfogadtak, az eléggé a saját követeléseim eredménye volt, mert elküldtem mindenhová a dolgot, és százból egyet mindig érdekelt. 

Éf: Milyen a viszonyod a svájci építészettel? 

ZE: Ez az egész swiss-box, amiről Svájc elhíresült, ez a nagyon szigorú kockaépítészet, a minimalista hozzáállás a dolgokhoz – elég távol van tőlem. A Herzog & DeMeuron iroda most megcsinálta ezt a müncheni stadiont, aminek érdekes szerkezete van, erre beburkolták paplannal. Hát, borzasztó. 

Éf: Az elmúlt évtizedben a szociális indíttatású építészet kiemelkedő eredményeket hozott létre - mint például Shigeru Ban munkássága. 

ZE: De ezek kis házak, olyan nagy telekigénnyel, ami nagy tömegű lakásmegoldásra nem jó. Nekem a célom az, hogy a nagy városépítészeti problémákat, a lakáskérdést oldjam meg. Ezek meg mind mellékutak. A nagy koncepciónál én egészen 1000 méterig, tehát sokkal magasabb épületekig nagy ármegtakarítással tudok adni megoldást. 

Éf: A magas házak kérdése viszont sajátos fordulatot vett Szeptember 11. után, ami szerintem a mai urbanisztikára is komoly hatással van. 

ZE: De helytelenül. Mert az, hogy a World Trade Centert felrobbantják, nem jelenti azt, hogy a továbbiakban is robbantanak majd. Egymás után épülnek a magas házak Kínában is, meg Szingapúrban is. Az, hogy ennek vissza kell mennie, előítélet. A terrorizmus kérdését meg lehet oldani, ha az ember előre felkészül rá. Az egyéb tényezők a döntőek. Például mi a helyzet azoknál, akik ma házat építenek? Ezek főleg spekulánsok, hiszen a telket meg kell venni. A telket meg csak olyan valaki tudja megvenni, akinek van pénze erre.

Az a cél, hogy egy lakó minimális telekre építhesse a házát, amelyik azáltal, hogy csak vízből van vagy a másik oldalról csak bádogdoboz, rettenetesen olcsó. Ezer forintok összeadásával résztulajdonosok tudnak lenni azok, akiknek lakásproblémáik vannak. Ez a jövőben hoz konkrét hasznot, de ahol sok résztvevő ezt a picit beleadja, elképzelhető egy lavina. Telket kell venni, összeállva olyan csoportosulásba, ahol egy négyzetmétert kell megvenni, esetleg semmit, mert ez a dolog egy olyan kis helyre kerülhet. Ezen a telekterületen keresztül csoportosulhatnak, és itt ez az érdekes, a szövetkezeti csoportosulás kérdése: ez irtózatos gyűlöletet váltott ki a kommunizmusellenes területen – de mi más született helyette? A kisemberek mind megbuknak. 

Éf: Arról beszélsz, hogy az építőipar profitorientált viselkedését meg lehet kerülni egy do it yourself házzal? Elég ritka helyzet, hogy egy ilyen léptékű városi beavatkozás civil kezdeményezésként jöjjön létre. Ez a ház gyakorlatilag megkerüli a hagyományos piaci szereplőket… 

ZE: Az építészet manapság egy dogma, egy építési tevékenység, amin a szerkezet szempontjából radikálisan nem lehet változtatni, és ugyanakkor egy előírt, szabályozott városépítészeti területre kerül, tehát annyi marad az építész tevékenysége a spekuláción kívül, hogy megszépíti a homlokzatot. De nem ez az építész alapproblémája, hanem az, hogy tudatában kell lennie annak, hogy minden vonalhúzás pénzbe kerül.

Ez egy olyan városépítési kérdés, ami manapság szemben áll a törvénnyel, a konvencióval. Igen. De ha ehhez nem nyúl hozzá senki, akkor marad minden abban a kritikus helyzetben, ami van. Mert az, hogy kik építenek ma tömegesen lakást, és kik fáznak rá, egy tényező, amit szem előtt kell tartani. Az a kisember, aki el meri hinni, hogy esetleg tehet valamit, mert technikailag a dolog megoldódott, megvizsgálhatja a tervet, és akkor létrejöhet egy olyan mozgalom, mint amilyen a szalagháznál is volt. Akkor a bírálatokat senki nem tudta felülvizsgálni, mert néhány ember kezében volt annak az esélye, hogy ezt megvizsgáltathassák. Manapság meg bárki, akár az interneten keresztül megvizsgálhatja a terveket, megkérdezheti a szakembereket.

Ebből kinőhet egy olyan civil csoportosulás, ami mehetne a maga útján. Én ebből lassan ki akarok esni, mert nemcsak hogy belefáradtam a dologba, de ilyen háborúban részt venni nem akarok. De minden technikai támogatást megadok, mert az eredmény a kezemben van. Az interneten publikált dokumentumban (a link ma már sajnos nem él – szerk.) benne van az is, hogy a „do it yourself architecture" kísérleti házaiban hogyan tudnák maguk építeni a házat. 

Éf: Erre a do it yourself-re a saját házad a példa. Ennek a szerkezetén belül egy elemet lehetne még építeni, vagy inkább a hozzáállás, amit ez megmutat? 

ZE: A hozzáállás, hiszen a saját házam nem olyan útra vezetett, ami folytatható. Ez egy zsákutcába vezetett – bár ez a zsákutca jó. 

Éf: Milyen a jó zsákutca? 

ZE: Kisebbik részben a szerkezet, ahol én saját kezűleg tudtam elemeket csinálni, ezeknek a gyártása azonban még igényelte volna a nem olcsó burkolatot. Azáltal, hogy én ezt továbbfejlesztettem, ez a burkolat is megszűnik, kiesik pénzbeli szempontból, ez a dolog viszont már teljesen teoretikus szinten van. 

Éf: Igen. És közben a házad épül. 

ZE: A házam készen van, és én rettenetesen szeretem, de az egy más út, egyáltalán nem akarom, hogy valaki jöjjön, és valami hasonló architektumokat csináljon. 

Éf: A közelmúltban rengeteg építéstechnológiai innováció történt. Ezeket te nyilván követted. Ezek beépültek valamilyen szinten a tervbe? 

ZE: Az általános statisztika azt mutatja, hogy ezek az innovációk, főleg a könnyűszerkezetek terén, kb. ugyanannyiba kerülnek. Senki nem tudott olyat kitalálni, hogy olcsóbb legyen. Ha viszont az ember egy olyan dolgot csinál, mint amit mondtam, hogy én egyszerűen csinálom a házat vízből egyik oldalról, mert a víz semmibe kerül, a másik oldalról meg bádogból, az rendkívül olcsó.

Abszolút igénytelen helyen csinálnak bádogházakat, de ez a dolog természetesen nem megy a lakás rovására, mert a lakásnak igényesnek kell lennie. A szerkezet tulajdonképp egy paplanszerű krómacél, a födém meg minden. Ha valaki nem szereti, akkor rárak egy tapétát. Adva van a bádogház, vízzel töltve, és ez valami egészen más szféra, mint azok az innovációk, mint amik voltak. 

Éf: Mivel töltöd mostanában az idődet? Síelsz-e még, leköt-e most is a tervezés? 

ZE: 1974-ben jött az olajválság, és akkor munkanélküliként irdatlan sokat síeltem, az egy nagyon szép időszak volt. Akkor a vonaton mindig ingyen utazhattam, és az egész sípályán is ingyen síelhettem.

Ez manapság kiesett, megszűnt a síelés, mert minden elfoglaltságom a házzal meg a tervezési célokkal kapcsolatos. Nekem az erdőben kell vágnom a fát, mert a központi fűtés sokba kerül. Szerencsére az erdésztől kapok olyan lehetőséget, hogy ő a fát ingyen adja, és keveset kell fizetni a beszállításért. Emellett nap mint nap csinálom a terveket. Ez engem teljesen kitölt. 

Szemerey Samu
Fotó: Herczeg Tamás, Szemerey Samu