A tópart – Chicago városépítészete 01
Benkő Melinda urbanista építész, a BME Urbanisztika Tanszékének korábbi vezetője Fulbright ösztöndíjasként az év elejét Chicagóban töltötte. A város működéséről és térhasználatáról szerzett tapasztalatait tematikus rendszerezésben, a hazai helyzettel való összevetésben osztja meg az Építészfórum olvasóival.
1910-ben Hatvany Lajos elképzelt nyugati utazóknak Budapestet „a Balkán Chicago"-jaként nevezte meg, ezzel a összehasonlítással egyrészt a két város a századforduló körüli hasonló fejlődési tempójára, másrészt a határ helyzetükre utalhatott. Chicago USA-ban a keleti parttól távolinak és végtelennek tűnő Midwest (Közép-Nyugat) kapuja, Budapest pedig mindig Nyugat-Kelet híd szerepét hangsúlyozza. Budapesti városépítészként a várost,egyetemi oktatóként az európai városok történeti fejlődését és kortárs városépítészetét jól ismerem. Idén Fulbright ösztöndíj segítségével az USA-ba is eljuthattam, 2020 telét Chicagóban tölthettem. Chicagót úticélként magamnak választottam, nemcsak azért, mert a várostervezés és a településszociológia (illetve a felhőkarcolók) szülőföldje, hanem mert autó nélkül, közösségi közlekedést használva és sétálva szerettem volna USA egyik meghatározó nagyvárosát felfedezni.
Az Építészfórumra tervezett városépítészeti sorozat olyan chicago-i témákat mutat be, amik a hazai városfejlesztés, városépítészet számára is üzennek. Az első a Michigan-tó és a város viszonyáról szól, mert a legnagyobb meglepetés ami ért, hogy Chicago „tengerparti" város. Tópartjának hossza légvonalban közel 40 km (Budapest Duna partjáé kb. 25 km). Ráadásul központjától Északra és Délre 15-15 km-re fut ki összefüggő, változó szélességű közparksávja, ami a helyi lakosoknak a legjelentősebb állandó értéket, míg a látogatóknak váratlan nagyvárosi vízpartélményt nyújt.
Víz és a város, a part magán vagy közhasználata Magyarországon is lezáratlan alapkérdés, gondoljunk a budapesti Duna-part fejlesztésekre, a Római-partra, a belvárosi rakparthasználatra, a Balaton törvényre stb. Az elmúlt években a BME Urbanisztika Tanszékének vezető oktatójaként és kutatójaként számos vízparti hallgatói terv konzulense, tanulmány szerzője (ezek közül például publikálatlan a Főváros részére 2015-ben készített 200 oldalas Budapest és a víz kapcsolata című munkánk), városépítészeti pályázati zsűri tagja (Rak-Part, Duna-Buda), Római parti grémium urbanisztikai szakértője, konferenciák társszervezője voltam. Emellett a tanszékvezetésem idején, 2017 és 2019 között zajlott le a DANUrB Interreg projektünk, amivel a Közép- és Alsó Duna-menti nemzetközi kapcsolatrendszerünk kibővült, helyi rendezvényeket szerveztünk, hallgatói tanulmányutakat és workshopokat tartottunk, kiadványokat, stratégiát, hazai (Metszet 2019/3 Duna különszám) és nemzetközi publikációkat készítettünk a dunai közép- és kisvárosok vízhez is köthető örökségére alapozott fejleszthetőségéről.
A víz az élet alapja, nemcsak a városok létrejöttét és jövőjét (fenntartható, élhető, egészséges, reziliens stb. városkoncepciót) meghatározó, hanem az emberek fizikai és lelki jóllétét is befolyásoló lételem. (Ezt a megközelítést Gaston Bachelard francia filozófus 1942-ben „A víz és az álmok" című műve összegzi.) Örök és az egyik legfontosabb városi téma.
Chicagót 1833-ban a Chicago folyó Michigan tavi torkolatánál alapították. A város fejlődése erre a földrajzi adottságra, majd a mérnöki beavatkozások által kialakított vízi útvonalra épült. 1848-ra Chicago környékén elkészült az a csatornarendszer, mely a Missisippit Észak és Dél, a Nagy-Tavak és a Mexikói-öböl, az USA és a Nagyvilág közti közvetítővé tette. Chicago, the „Crossroads of America", ahogy a helyi történeti múzeum kiállításának főcíme is jelzi, az USA legnagyobb vízi, vasúti és autós csomópontja, a 19. század végének legdinamikusabban fejlődő városa. 1887-ben a város vezetése a Chicago folyásirányának megváltoztatásáról döntött, mivel az ivóvizet is adó tó vizébe került a város minden szennye. A tervet 1900-ra meg is valósították, a Michigan tó vízminősége azóta kiváló (ezzel szemben a Mexikói öböl szennyezettségéért nagyrészt Chicago agglomeráció iparterületei a felelősek). A víz a város működésében betöltött szerepe napjainkig vitathatatlan, de a 20. század elejétől a városfejlesztésben megjelentek új szempontok: a vízpart szép, a vízpart közkincs, a vízpart az egészséges nagyvárosi élet egyik záloga.
1909-ben született a Szép Város Mozgalom (City Beautiful Movement), az esztétikai alapú várostervezés legismertebb amerikai terve, amit tervezője után „Burnham Plan"-nek neveznek. Kimagasló érdeme, hogy felismerte és tudatosította a Michigan tópart természeti értékét a mindennapokban és a hosszú távú városfejlesztői gondolkodásban. Az eredeti tervi elemek közül az északi Navy Pier, illetve a parttal párhuzamos kikötő tavak és parkok rendszere, a strandolásra alkalmas, öblökkel tagolt part a 20. század folyamán mind megvalósult. 1934 óta a városi közparkok és közlétesítmények (sportpályák, játszóterek, múzeumok, kikötők, botanikus kertek, állatkert, strandok, uszodák stb.) szabad tereinek üzemeltetője a Chicago Park District, az USA első és napjainkban is az egyik legnagyobb, 3600 hektárnyi közterületet fejlesztő és fenntartó közvállalata.
A II. Világháborút követően, hogy megakadályozzák a part menti értékes területek privatizációját és beépítését, 1948-ban a parti részeken kizárólag rekreációs és kulturális funkciók kialakítását engedélyezték. Ugyanakkor, állami forrásokat használva intenzíven zajlottak, az akkoriban mindenhol általános közútfejlesztések. A chicagoi Lake Shore Drive, a part menti autóút építése már 1887-ben megkezdődött, 1957-től azonban már városi autópályaként (U.S. Highway 41) fut a város és a tó között. Az átlagosan kétszer négy sávon a forgalom megnövekedett, a tó gyalogosan és kerékpárral, a városi úthálózat főútjainál kizárólag aluljárókon keresztül közelíthető meg. Chicago az ´50-es, ´60-as években az USA második legnagyobb városaként új fejlődési pályára lépett, központjában az ingatlanfejlesztés kiváló helyszíneket keresett. 1965-ben felépült az első, és azóta is egyenlőre az utolsó a főút és a tó között található torony a Belvárosban, a 70 szintes lakóház, a Lake Point Tower.
1966-ban készült el Chicago Szerkezeti Terve (Comprehensive Plan), melyben a városvezetés a tervező szakmákkal közösen, az 1909-es elveket követve újból kiállt a parti értékek hosszú távú védelme mellett, a több mint 3 milliós város, illetve 10 milliós agglomeráció lakosságának érdekeit a magánérdekek felé rendelte. Rögzítette a parti sáv védelmét és teljes építési tilalmat rendelt el. Emellett újabb részletes terveket írt elő: így 1972-ben a Tópart Szabályozási Terv (Lakefront Plan for Chicago) pontosította tovább a part alakítását: feltöltések, partsáv bővítés, strandépítés indult, erősödött a teljes parti közpark hálózat zöld karaktere. 1974-ben a Chicago Folyópart Terv (Riveredge plan of Chicago) is létrejött és olyan elveket rögzített, amik megvalósítására napjainkban nyílt lehetőség
1988-ban kezdődött egy újabb nagy infrastruktúra beruházás, aminek célja a városközponttól Délre eső parti sáv felszabadítása volt. Ehhez meg kellett szüntetni a part menti autópályaszakaszt és a félszigeten lévő kisrepülőteret. 1998-ban adták át a használatnak az új 23 hektáros vízparti parkrendszert, a Museum Campust, ami magába foglalja a város jelentős, többségében az 1893-as Világkiállítás megmaradt épületállományában működő múzeumait (Field Museum, Shedd Aquarium, Adler Planetárium), és a legnagyobb chicagoi baseball stadiont (Soldier Field). A part mögött lévő városrész felértékelődött, intenzív átalakulása jelenleg is zajlik.
Chicagóban közel 30 km hosszú változó szélességű (10m-700m) vízparti közterület bejárható, bárki által télen-nyáron használható. 2016-18 között a legkorszerűbb szelíd közlekedési elveknek megfelelően az elválasztott gyalogos és kerékpáros forgalmat biztosító sávokat is mindenhol kiépítették (Lakefront Trail), és folyamatban van a biodiverz, az eredeti tóparti növény- és állatvilág újjáélesztése. A város legnagyobb, több mint 100 év alatt megvalósított közös értéke. A tó közelében élni vagy dolgozni kevesek számára adott mindennapi öröm, de a város szigorú utcahálózata több kilométeres távolságból is ráfut a vízre és aki teheti, néha maga mögött Chicagóval a végtelennek tűnő Nagy Tóra fordul.
Benkő Melinda
Szerk: Somogyi Krisztina
22:13
Ígéretes folytatással kecsegtető írás, amely Chicago leginkább kínálkozó szegletével, a Michigan tó partjával indít. Ami egyébként korántsem problematikus. A Millenium Parktól az akváriumig, lejutni a tóhoz, például lehetetlen. Nem csak a kétszer négysávos, embertelen, „városi” highway miatt, hanem mert a part azon szakaszát zártkörű vitorláskikötők szigetelik el az érdeklődőktől. Apropó, Millenium Park: klassz, sokszínű kavalkád, valószínűleg a kommercionalizálni akart Városliget tervezőit is ez ihlette meg. Van benne Gehry tervezte, kócos üstökű szabadtéri színpad és rozárium, biciklikölcsönző és vízfátyoltól tükröződő babszobor, egymással szemben köpködő digitális panelfal, valamint délebbre ott a Chicago Art Institute a Renzo Piano-féle kiegészítéssel (és Rippl Rónay Kalickás hölgyének egyik változatával). Mégis, az egész, le a Grant Parkon át az akváriumig és a Museum Campusig, csinált dolog. Hihetetlen erőfeszítéssel megőrzött közterület, amelyet – éppen ingatlanüzleti és erkölcsi értéke folytán – nem győznek nagyra becsülni. Ott egyetlen bokor, cseje vagy fűszál sem lengedezhet öncélúan.