Anyagtalan Architektúrák – A munka radikális megtagadása

Mi értelme van az építészetnek, ha nem születnek megvalósult épületek? Mit jelent az autonóm építészeti munka? És milyen az építészet nélküli város? Az 1960-as, ´70-es évek fordulóján olasz radikális építészcsoportok a korszak baloldali mozgalmainak elméleti törekvéseit a tervezői diszciplína területére átültetve a hagyományos értelemben vett építészeti munka megtagadása mellett döntöttek. Olyan elméleti-kritikai projekteket hoztak létre, melyek ma is releváns mondanivalóval bírnak.

"10 év alatt egyetlen megvalósult épület nélkül - ez már valami! Kár volt ennyi szót vesztegetni a semmire..." Ezzel a gondolattal summázta véleményét egy Facebook felhasználó közel egy évvel ezelőtt, az osztrák Missing Link építészcsoport munkásságát bemutató kiállításról írt cikkem alatt. Mi értelme van az építészetnek, ha nem születnek megvalósult épületek? Miért dönthet úgy egy építész, hogy nem megépülésre szánt épületeket tervez? Építésznek nevezheti-e egyáltalán magát az, aki nem tervez megvalósult házakat? Összegezve, mit is jelent a tervezői munka autonómiája? A következőkben ezekre a kérdésekre keresem a választ, elsősorban az Archizoom munkásságán keresztül.

Az osztrák csoportosuláshoz hasonlóan az 1966-ban, a Firenzei Egyetem építészkarának hallgatói által alapított Archizoomnak sem valósult meg egyetlen épülete sem 1974-es feloszlásukig. Ez már valami! – mondhatja ismét a kedves olvasó. Ennek azonban nem az az oka, hogy tagjai – Andrea Branzi, Gilberto Corretti, Paolo Deganello, Massimo Morozzi, Dario Bartolini és Lucia Bartolini ne lettek volna tehetséges, felkészült, kellő tudással rendelkező tervezők. Hogy miért nem terveztek megvalósult házakat, annak okát az építészeti tevékenységről való gondolkodásukban kell keresni – és hogy ezt jobban megértsük, egy kis kitekintéssel érdemes kezdeni a ´60-as, ´70-es évek olasz baloldali politikai mozgolódásai irányába.

Operaismo: a munkásmozgalom új hulláma

1956 egyfajta törést jelentett a nyugat-európai kommunista pártok és mozgalmak történetében: Hruscsov nyílt Sztálin-kritikája és a magyar forradalom ezt követő brutális megtorlása rádöbbentette a nyugati baloldaliakat a szovjet modell sötét oldalára, Európa-szerte szakítottak a sztálinista elvekkel, marxista alapokon nyugvó, a kapitalizmussal kritikus, de új utakat kereső mozgalmak indultak. Egyike volt ezeknek az olasz Operaismo, vagyis "munkásizmus" – a munkásmozgalom olyan új hulláma, amely a korszak modern fordista gyárainak dolgozóit kívánta felkarolni, szembesíteni őket helyzetükkel és elméleti hátteret adni annak, hogyan szabadítsák fel magukat. A mozgalom egyik fő teoretikusa, Mario Tronti szerint "a munkások saját munkájuk elleni lázadó tevékenysége okozta a tőke fejlődését, nem pedig fordítva" – írja az olasz építészetteoretikus Pier Vittorio Aureli. Vagyis "épp a munkások munka elleni harca kényszeríti fejlődésre a tőkét, melynek köszönhetően az hatástalanítani tudja az ellenállás folyamatosan kibontakozó lehetőségeit."[1] Az Operaismo aktivistáinak célja a munkások autonómiájának megteremtése volt, melyet nem a "termelési eszközök megreformálásával, hanem az ezek feletti politikai hatalom megszerzésével" igyekeztek elérni.[2]

Mit jelent ez a gyakorlatban? Anélkül, hogy elmerülnénk a mozgalom (eszme)történetének részleteiben, érdemes ezen a ponton röviden összegezni, milyen stratégia mentén próbálták megszerezni a termelési eszközök feletti politikai hatalmat – mely elvezet minket annak megértéséhez is, hogy miért nem terveztek megvalósuló házakat a mozgalomhoz közel álló neoavantgárd építészek.

Tronti szerint téves az a megközelítés, mely azt mondja, hogy a munkások teremtik meg a munkát, épp az ellenkezőjéről van szó: valójában a tőkés az, aki munkát teremt, a munkás pedig a tőkét teremti meg. "Ebben az egész folyamatban az egyetlen dolog, ami nem a munkavállaló oldaláról származik, pontosan a munka. A munkafeltételek kezdettől fogva a kapitalista kezében vannak. És kezdettől fogva csak a tőke feltételei vannak a munkás kezében" – írja Tronti.[3] Vagyis a munkához szükséges körülményeket a tőkés teremti meg, az ő feladata a munka megszervezése, a munkások pedig munkájukon keresztül tőkét termelnek. Az eltorzult hatalmi viszonyok helyreállításához és a munkásosztály autonómiájának visszaszerzéséhez nem a munkakörülmények megreformálására van szükség – hiszen ezt csak a tőkésosztály tudná megtenni – hanem az egyetlen eszközre, ami a munkások kezében van: a munka megtagadására. Aureli összegzése szerint:

Az építészet autonómiája

A munkásnak autonómiája visszaszerzéséhez tehát meg kell tagadnia a munkát, így nyerhet politikai hatalmat. Tronti és az Operaismo mozgalom tagjai ezt elsősorban a gyári munkások kontextusában fogalmazták meg, ahol könnyű belátni: ha a munkás nem dolgozik, annak radikális következményei vannak a termelésre nézve. Hogyan teheti meg ugyanezt az építész úgy, hogy mégis építész marad? Elválasztható-e a tervezés mint kreatív intellektuális tevékenység, és a tervezés mint a kapitalizmus kereteit újratermelő munka?

Hogy a fentiekre választ kapjunk, meg kell értsük, mit is jelentett az építészet diszciplínája az olasz radikálisok számára. A ´60-as, ´70-es évek Olaszországában az építészeti diskurzust két nagy "iskola" határozta meg: egyik oldalon az Aldo Rossi köré csoportosuló Tendenza, másik oldalon azok a "Radikálisokként" elhíresült építészek és designerek csoportja állt, amelybe többek között a Superstudio, az Archizoom, az UFO vagy a Gruppo 9999 tartozott. Félreértés ne essék, mindkét fél baloldali elveket vallott, nézeteik elsősorban nem politikai, hanem építészeti kérdésekben különböztek. E nézetkülönbségek Aureli fentebb is idézett könyvéből is nyilvánvalóvá válnak, az olasz teoretikus egy-egy önálló fejezetben mutatja be mind Rossi, mind az Archizoom az építészet autonómiájára vonatkozó törekvéseit.[5] A két fél közötti ellentétek – és hasonlóságok – azonban jobban kirajzolódnak Pablo Martínez Capdevila a Log folyóirat 40. számában megjelent cikkében, aki részletekbe menően elemzi a vitát.

Capdevila elemzésének részletes rekonstrukciójára e helyütt nincs lehetőség, néhány állítását azonban fontos megidézni. A spanyol származású építész a Rossihoz közel álló Massimo Scholari Radikálisokat bíráló kritikáját és az Archizoom vezéregyéniségének tekinthető Andrea Branzi arra adott válaszát vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a két mozgalom közötti legfőbb különbség abban mutatkozott meg, hogy míg a Tendenza az építészet mint diszciplína autonómiáját szorgalmazta, addig a Radikálisoknak ez egyáltalán nem volt fontos.[6] A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Rossi és követői az építészet megújításához az építészet archetipikus formáihoz, struktúráihoz, a hely identitásához kívántak visszanyúlni egyfajta "új-monumentalizmus" megteremtésével. A Radikálisok ezt azonban nem látták másnak, mint a modernizmus felületes reformjának. "A különbség [a Modern Mozgalom és a neo-monumentalizmus] között inkább felszínes volt, mint valós, mivel mindkettő osztozott az építészet formális, kompozíciós és vizuális elemeket előnyben részesítő víziójában, és mindkettő az elavult formai repertoárok katalogizálásán és használatán alapult" – összegzi Capdevila.[7] Branzi megfogalmazásában:

Mindebből kiolvasható, hogy az Achizoom és radikális társaik nem formai alapon akarták megújítani az építészetet, nem hittek abban, hogy a társadalom felszabadítható lenne az épített környezet effajta átalakításán keresztül – sem abban, hogy az építészetnek az épített környezetet formáló autonóm diszciplínának kell maradnia. A Tendenza és a Radikálisok is látták az építészet diszciplínájának feloldódását, de míg a Tendenza abban bízott, hogy megfékezheti ezt – tudat alatt mégis hozzájárulva a folyamathoz – Branziék ünnepelték a változást. Számukra – ahogy arra Aureli is rámutat – "az autonómia projektje nem az építészeti forma autonómiáját jelentette, hanem az elmélet potenciális autonómiáját a város kapitalista fejlődéséből örökölt hibáktól."[9] A legjobban persze maga Branzi összegezte céljaikat és szándékaikat:

Az építészet feloldódása

Végtelen parkolók, végeláthatatlan bevásárlóközpontok, mindent magába foglaló rácsrendszer. Az Archizoom alighanem legismertebb, ám gyakran félreértett munkája, a No-Stop City több részletben, különböző formában jelent meg 1970-1972 között a Casabella, a Design Quarterly, az Architectural Design és a Domus magazinok lapjain. Mint azt Jacopo Galimberti olasz művészettörténész írja az Operaismo és Autonomia mozgalmak vizuális kultúrára gyakorolt hatásait vizsgáló könyvében, "a No-Stop City az Archizoom által ´képalapú diskurzusoknak´ (discorsi per immagini) nevezett elemekből állt: rajzok, diagramok és retikuláris tervek tucatjaiból, amelyek a csoport által írt szövegekhez kapcsolódtak."[11] Más szóval a No-Stop City egy építészeti és építészeten túli eszközöket is felsorakoztató kritikai projekt volt, melynek nem az épített környezet átalakítása, sem egy utópikus, idealizált jövőkép felvázolása volt a célja, hanem megmutatni azt, hogy milyen is lenne az a világ, amiben a kapitalizmus logikája a végsőkig kiteljesedik – vagy helyesebben, hogy milyen is a valóság a történelemből megmaradt épített struktúrák álcája nélkül.

Az Archizoom projektjében "a város egyszerűen egy olyan munkaerő reprodukciójának előfeltétele volt, amelyet megfosztottak minden olyan misztifikációtól, amely képes volt elrejteni ideológiai előfeltételeit" – írja Aureli, Galimberti pedig arra is rámutat, hogy míg a "figuratív építészek" – vagyis Rossi és a Tendenza csoport – egyfajta racionális, idealizált civil társadalom képét vetítették az épített környezetre, ezáltal látszólag kordában tartva a kapitalizmust, addig a No-Stop City "azt ábrázolta, hogyan nézett volna ki a kapitalista metropolisz, ha megfosztották volna a zónáktól és az iparosodás előtti képektől, amelyekkel a modern mozgalom és a figuratív építészet megpróbálta megváltani brutális valóságát. Az Archizoom projektje egy teljesen megvalósult kapitalista ´élőhelyet´, egy ´globális falut´ vázolt fel, ahol az életet teljes mértékben a termelés és a fogyasztás határozza meg."[12]

Branzi és társai számára ezt jelentette tehát az építészet feloldódása: a mindent magába foglaló szupermarketet, ahol, ahogy Capdevila fogalmaz, "az építészet eltűnt, és szinte teljesen felváltotta a tömegfogyasztás."[13] A No-Stop City arra próbálta felhívni az építészek figyelmét, hogy mindez nem egy távoli jövő, hanem már történik. A figyelmeztetés azonban úgy tűnik, hiábavaló volt, évtizedekkel később sem történt változás, Branzi 2006-os szavai pedig ma talán még aktuálisabban hatnak:

A No-Stop City egy olyan kritikai projekt volt, amely a korszak radikális baloldali, munkásmozgalmi elméletét alkalmazta az épített környezetre, a késő-kapitalizmus mindent átszövő valóságát reprezentálva. Nem alternatív jövőképet vázolt fel, hanem épp az alternatíva válságát. Az Andrea Branzi teljes életművét összegyűjtő nagyszabású kiadványt szerkesztő Elisa C. Cattaneo ekképpen összegzi a kötet bevezető tanulmányában:

Az Archizoom tevékenysége természetesen nem korlátozódott a No-Stop City-re, és nem ők voltak az egyetlen radikális csoport sem, akik az épített környezet újratermelésének megtagadását választották. Az Anyagtalan Architektúrák cikksorozat következő részeiben e témák újra és újra fel-felbukkannak majd.

Hulesch Máté

[1] Aureli, Pier Vittorio, The Project of Autonomy: Politics and Architecture within and against Capitalism, Buell Center / FORuM Project & Princeton Architectural Press,  2008, p. 9.
[2] Aureli 2008, p. 17.
[3] Tronti, Mario, Workers and Capital, ford.: David Broder. Verso, 2019
[4] Aureli 2008, pp. 37-38.
[5] Aureli 2008, pp. 53-79.
[6] Capdevila, Pablo Martínez, An Italian Querelle: Radical vs. Tendenza, Log No. 40 (Spring/Summer 2017), p. 73. Scholari kritikáját lásd.: Massimo Scolari, "The New Architecture and the Avant-Garde," ford. Stephen Sartarelli, in: K. Michael Hays (ed.), Architecture Theory since 1968, MIT Press, 1998
[7] Capdevila 2017, p. 74.
[8] Branzi, Andrea, "Radical Notes 19: Apollo e Dioniso a Gallarate," Casabella 395 (1974), idézi Capdevila 2017, p. 74.
[9] Aureli 2008, p. 72.
[10] Branzi, Andrea, "Radical Notes 12: Unsealing the shrine," Casabella 383 (1973), újranyomva in: Cattaneo, Elisa C. (ed.) Andrea Branzi, E=mc2: The Project in the Age of Relativity, Actar Publishers,  2020, p. 344.
[11] Galimberti, Jacopo, Images of Class: Operaismo, Autonomia and the Visual Arts (1962-1988), Verso, 2022.
[12] Aureli 2008, p. 73.
[13] Capdevila 2017, p. 79.
[14] Branzi, Andrea, "For a Non Figurative Architecture" 2006, újranyomva in: Cattaneo, Elisa C. (ed.) Andrea Branzi, E=mc2: The Project in the Age of Relativity, Actar Publishers,  2020, p. 362.
[15] Cattaneo 2020, p. 44., p. 46.