Építész a valóság béklyói nélkül / Lebbeus Woods
A ´90-es évek polgárpukkasztó New York-i építésze, Lebbeus Woods mostanság magányos farkasként él. "A liberális demokrácia és a laissez-faire kapitalizmus győzelmével a párbeszéd befejezettnek nyilvánítható. Mindenki építeni akar, így a másfajta építészet számára egyre kevesebb tér marad."Nicolai Ouroussoff cikke a The New York Times 2008. augusztus 24-i számából
Lebbeus Woods mostanság magányos farkasként él.
A polgárpukkasztó New York-i építész a ´90-es években sötét, nyomasztó interpretációk sorozatával vált az építészhallgatók és az építészetelmélettel foglalkozók kultuszfigurájává. Lebombázott, parazita épületszerűségekkel és furcsa szerkezetekkel teli városainak baljós képei egy olyan véget nem érő háborúban álló világot ábrázoltak, amelyben az építész feladata látszólag a biztonságos búvóhely megteremtése volt a társadalom által kitaszítottak számára.
Azóta maga Woods is egyfajta száműzötté vált.
Az építészet ugyanis időközben hatalmas üzletággá nőtte ki magát. Woods elvbarátai és kollégái a kecsegtető megbízásokért folyó harcban már rég megfeledkeztek egykor elképzelt városaikról, Woodsot azonban nem különösebben izgatja ötletei megvalósulatlansága. Mint mindig, manapság is belvárosi lakásának sarkában álló kis rajzasztalánál dolgozik, és magányosan, szinte szerzetesi életmód mellett gyártja egyre absztraktabb építészeti fantáziáit.
Akadnak bőven, akik megkérdőjelezik hozzáállásának értelmét. Az biztos, hogy döntései sohasem vezették el az anyagi jóléthez. Az a tény azonban, hogy szinte teljesen magára maradt elveivel, az építész szakmában az elmúlt évtized folyamán végbement nyugtalanító változásokat tükrözi. Az építészek ugyanis azzal, hogy a képzelet világát az építés pragmatikusabb oldalára cserélték fel, részben elvesztették az önkritika képességét – nem beszélve az egyik legfontosabb kreatív eszközükről.
Nem is olyan régen a világ legnagyobb építészeit még nem igazán érdekelte a konkrét építési folyamat. A ´60-as években a londoni Archigram vagy a firenzei Superstudio olyan városi víziókat terveztek, amelyekkel az állóvizet kívánták felkavarni. Terveik – mechanikus sétálóvárosok; tükröződő, hegyeken is túlnyúló megaszerkezetek – támadást indítottak az avantgárd építészek által kreatív energia nélkülinek bélyegzett szakmai konformitás ellen.
A ´90-es években New Yorkban, még építészhallgató koromban társaimmal azokért az építészekért rajongtunk, akik rendre a pályázatok veszteseiként végezték. Számunkra ez azt jelezte, hogy munkáik túl radikálisak és bátrak az intézményes kultúra közegéhez képest.
És ez nemcsak az ifjúkor idealizmusa volt. Mivel ezek az építészek nem törődtek a költségvetéssel, a megbízóval, a rendezési terv rendelkezéseivel, és egyéb evilági korláttal, terveik esztétikai értelemben leleményesek, és egyben a társadalom maró kritikái voltak. Munkáik óriási befolyással bírtak a fiatal építészek számára, akik fáradhatatlanul kutatták, hogyan lehetne ezeket a fantasztikus ötleteket a való világra átültetni.
A ma 68 éves Lebbeus Woods állandó résztvevője volt ennek a színtérnek. A ´90-es évek elején jelentette meg azokat az elképesztő fantáziarajzokat, amelyek az építészet és az erőszak kapcsolatát járták körül. A berlini fal lebontása után nem sokkal kidolgozott Berlin Free-Zone című munkájával azt szemléltette, hogy a társadalmi lázadások időszakai a kreatív szabadság lehetőségét teremtik meg.
Agresszív, katonai fémhulladékra emlékeztető, gépszerű szerkezetei a berlini fal egykori halálzónáját kísérő elhagyott, romos épületekbe épültek bele. A furcsa alakú, kellemetlen belső terek szándékosan nehezen lakhatók – Woods ezzel a tipikus burzsoá réteget zárta ki a körből. ("Ide nem hozhatod magaddal régi szokásaidat. Ha résztvevő akarsz lenni, újra ki kell találnod saját magadat!", figyelmeztetett.)
A tervet többen is szenvtelen mivolta miatt kritizálták, miközben a mű a hidegháború modernizmusát kezdte ki. Az ´50-es években az amerikai építészek a háborús termelést a békeidő paradicsomának felépítésére próbálták átállítani. Ennek eredményeképpen jött létre az elképesztő kertvárosi egyformaság. Woods ezzel szemben sohasem volt utópista. Rajzaiban a társadalom szétbomlik, a romos környezet veszélyeitől páncélként megóvó csillogó lakóterei a legsebezhetőbb rétegnek, a száműzötteknek, a lázadóknak, az álmodozóknak és az eretnekeknek nyújtanak menedéket.
Víziója a boszniai háború hatására 1993-ban elkészített sorozatával éri el csúcspontját. A sci-fi képregények világa által inspirált mű tekeredő kábelei, omladozó épületei és repülő acélszilánkjai mintha a modernizmus utópista jövőbe vetett hitét figurázná ki. Sötét, nyomasztó atmoszférája a túlélésért folytatott állandó harc világát vetítik elénk.
A 2. évezred végén a dolgok mintha elkezdtek volna megváltozni. Az építészet kifinomultabb ága hirtelen értékessé kezdett válni. Az egykor a tudományos életbe száműzött Daniel Libeskind és Rem Koolhaas ma már alig tud lépést tartani a megbízások sorával, amelyekre immár nemcsak haladó szellemű kulturális intézmények, de nagy ingatlanbefektető cégek és gazdag vállalatok kérik fel őket.
A mackós termetű, visszafogott Woods nem palástolja az új realitással szemben érzett ellenszenvét. "A nagy cégek mostanában szívesen prezentálják magukat az emberiség jótevőjeként. Manapság már az ExxonMobil olajcég reklámjai is az ökológiáról szólnak. És az építészet ugyanígy ide sorolható, ma már az is csak üzlet" – mondta nemrégiben a jelenlegi helyzetről.
Nehéz nem egyetérteni véleményének lényegével: azzal, hogy az építészet mindig is azokat a helyzeteket kereste, ahol mentes volt az öncenzúrától. Tény az is, hogy az efajta működésnek az építész és a megbízó közötti, gyakran vitákkal teli viszonyban nincs helye. Gondoljunk csak arra, mi történt Rem Koolhaas-szal a Museum of Modern Art bővítésére 1997-ben kiírt pályázat kapcsán. Koolhaas nem vette figyelembe a belső, intézményi politika “titkosságát", és tervében – indiszkrét módon – külön kiemelte a múzeum üzleti céljait. A felháborodott MoMA azonnal elküldte az építészt.
Az utóbbi években egyre nő a nyomás, hogy a tervekben semmiféle fenyegető mozzanat ne szerepeljen. Az építészet így mára kezd a marketing egy kifinomultabb formájává válni. Az egykor magukat lázadóként beállító építészek ma luxus lakótornyokat építenek a milliárdosok számára.
A trend talán a fiatalabb építészgenerációra van a legnagyobb hatással. A megbízások sűrűjében ezek az építészek szinte minden áron hajlandóak tervezni. Számítógépes tervezői profizmusuknak köszönhetően sorozatgyártásban készítik a vonzó terveket anélkül, hogy a zord társadalmi valóság mélyére néznének.
Ahogy Lebbeus Woods megfogalmazza: "A liberális demokrácia és a laissez-faire kapitalizmus győzelmével a párbeszéd befejezettnek nyilvánítható. Mindenki építeni akar, így a másfajta építészet számára egyre kevesebb tér marad."
Míg kortársai nagyléptékű, vonzó megbízásokkal foglalkoznak, Woods tervei egyre absztraktabbá válnak. Egy 1999-ben készült munkájában a földrengések eredményeként létrejövő szeizmikus eltolódásokat képezte le töredezett síkjaival. ("A lényeg az, hogy nem a természet okozza a katasztrófákat, hanem az ember. A rajzok a normális körülmények között előforduló geológiai folyamatok új módon történő megfogalmazásai," magyarázta.)
Steven Holl, Woods közeli építészbarátja tavaly megbízta a kínai Csengduban megépülő lakókomplexum egyik pavilonjának megtervezésével. A toronyházak közt keresztbe-kasul futó hidak és rámpák kompozíciójával Woods végre a valós építészet közelébe került: sűrű Piranesi-szerű tér ez, amelyben a lakók a hidakról felülről követhetik végig az új Kína városi terjeszkedését.
"Nem akarok fantáziavilágban élni. Az összes munkámban valós építészeti tereket próbáltam felidézni," – mondta Woods. "A legjobban az érdekel, hogy milyen lenne az a világ, ahol nem léteznek a megszokott korlátok. Én meg tudom mutatni, milyen lenne, ha más szabályok szerint élnénk."
Nicolai Ouroussoff
fordította: Plótár Fatime
forrás: The New York Times