Húsvéti gyertya láng

"Újpestről tartottam épp a belvárosba egy festő műterméből, amikor pittyenő sms hozta a hírt: “Ég a Notre Dame." A három szó elég volt, hogy tudjam: az eset nem annyi pusztán, mint hogy kisodródott egy kamion a 34-es kilométerkőnél, mitől most mérföldes kocsisor szenved. Vannak, akik a Notre Dame-ban sűrűsödő jelképek (Párizs elsőszámú látképi eleme, a velünk élő középkor mementója. Victor Hugo Franciaország képének élő tanúja, az európai kereszténység felbecsülhetetlen értékű emléke, stb-stb.) fontosak, s vannak akiknek az alkalom, hogy kizsákmányoló bűntudatukon némi adakozással enyhítsenek." Bojár Iván András publicisztikája.

Meglássátok, egyszer születik majd egy regény A Notre Dame lángjai címmel. Kiábrándító korrajz, alighanem Michel Houellebecq hideglelős modorában. A párizsi tűz ugyanis tökéletesen sűrít minden aktuális társadalmi problémát, szorongást, konfliktust. Mindenki azt lát bele, amit mai félelmei alapján belelátni képes. Mi emberek, Európa polgárai, bizony siralmas képet festünk. Kicsit mint az amerikaiak a 9/11 után. Riadtak vagyunk, kapkodók, akár egy hangyaboly nyári éjszakán, miután a tábortűztől eltávolodott részeg alak már sliccét félregombolva imbolyogva fordul vissza a fától távolabb maradt hangoskodó társasága felé. Programozottak, betápláltak, ítéleteinkben preformáltak vagyunk, médialények, szándékosan felépített és ébrentartott narratívák önkéntes-lelkes szószólói. Minél inkább, annál kevesebb kétellyel magunkkal szemben, s annál dühödtebb érvekkel torkollva le más álláspontokat a közösségi oldalakon. Mintha minden nézőpont és a hozzátartozó szerep mechnaikusan leosztott lenne.

A nyolcszázéves tetőszerkezet ropogó égésének első órájában kiderült ki az, aki - bár évtizedek óta titkolta, - tűzoltáshoz is ért, s ki az, aki némi guglizással már a középkor templomépítészetéhez. Ám ahogy mind magasabbra csaptak a lángok, új és újabb szerepek találták meg a helyüket: volt aki mély hittel látta bele a tűzoltósisakba a komisz bokszosképű mór turbánját, amint lopakodva a kereszténység szent templomát lobbantja lángra épp. Volt aki a népek és vallások példás egymásratalálását élte meg az eset kapcsán. Volt, aki a templom körüli kaptárak százezernyi méhének megmenekülésében látta meg a jövő misztikus üzenetét. Volt aki az égre emelkedő hőben elszálló vas szélkakas csodás megmenekülésében. És volt, aki bár ismert passzionátus állatgyilkos, egyszersmind hamisdiploma ügy miatt egyetemi fokozatát vesztett “szellemi autoritás", Isten átkát látta bele a tűzbe. A nemzeti lelkiségét vesztett franciákra kirótt égi ítéletet. A lángoló Notre Dame fáklyafényében tehát, meglehetősen tisztán mutatkozott meg, hogy mi és ki Európa(i), és mi/ki nem az. Párizs katedrálisa lángolásának óráiban volt aki együttérző nyilatkozatot adott ki (Frölich rabbi Budapesten, vele párhuzamosan Párizs főrabbija /"veletek sírunk"/), a francia lapok fb-oldalain muszlimok ezreinek együttérző nyilatkozatai, bejegyzései, a katedrális tövében hajnalig térdelve éneklő és imádkozó hívők, a világ egyik legjelentősebb magángyűjtője, François-Henri Pinault felajánlása (először 32milliárd Ft-nak megfelelő, majd dupla annyi Euro), A Botka vezette Szeged városának 10.000 Euros felajánlása a felújításokra, és ki az, aki vagy beragadt, elaludt, vagy csak arra futotta neki, hogy a párizsi katedrális tüzénél migráncsterror veszélyt kamuzó politikájának pecsenyéjét sütögesse. Európa a reflexeiben él. A jó és a rossz reflexekben is.

A tűz keletkezésének másnapján és este egy barátom többször is körbement a katedrális körül. Telefonján körbevideózta és elküldte nekem az ottani órák történéseit. Vagyis a nemtörténést. A bénult és döbbent ácsorgást. Méla tanácstalanságot. Halovány örömöt, hogy azért a jelképes építmény nagyja mégsem veszett oda. Mintha ott lettem volna, mint oly sokszor az életem során, amikor építmény omlott, Berlinben a fal, New Yorkban a tornyok, s az omlás kapcsán közelről élhettem át, hogy minden ember emelte épület több önmagánál. Több funkciói összegénél. Néhány épületnek mágiája van. Ennek a nyolc-kilencszáz éve kőröl kőre összehordott és égbe emelt templomnak pedig már hatalmas sűrű üzenete és jelentése is. Szellemi kiterjedése, - különben hogyan is zokoghattak volna tömegek világszerte, amikor pusztulásának híre kélt. Én egy kocsiban ültem, Újpestről tartottam épp a belvárosba egy festő műterméből, amikor pittyenő sms hozta a hírt: “Ég a Notre Dame." A három szó elég volt, hogy tudjam: az eset nem annyi pusztán, mint hogy kisodródott egy kamion a 34-es kilométerkőnél, mitől most mérföldes kocsisor szenved. Vannak, akik a Notre Dame-ban sűrűsödő jelképek (Párizs elsőszámú látképi eleme, a velünk élő középkor mementója. Victor Hugo Franciaország képének élő tanúja, az európai kereszténység felbecsülhetetlen értékű emléke, stb-stb.) fontosak, s vannak akiknek az alkalom, hogy kizsákmányoló bűntudatukon némi adakozással enyhítsenek. Párizs utcáin, amikor nem lobog fáklyaként a Notre Dame teteje, sárgamellényesek törnek-zúznak, nehezen találva az elfogadható artikulációt hogy kifejezzék amúgy jogos felháborodásukat amiatt, hogy mára a világ 1 %-a birtokolja a világ 99%-át. És vannak, akik egy mozdulatal tudnak lemondani akkora hatalmas vagyonról, amennyiből városok teljes lakossága élhet egy éven át, s azon felül is még bőséggel marad nekik. Vannak hát most olyanok is, akik az adakozás ellen beszélnek: Párizs gazdag, nincs rászorulva, - mondják. Turizmusa hatalmas bevételéből bőséggel futja majd a tetőzet újraalkotására is. Az egyetlen hét alatt összedobott egymilliárd Euro ötven másik rossz állapotú templom felújítását fedezhetné. Különben is, most a klímaketesztrófa idején újabb erdőt kivágni és szerkezetként telepíteni a tetőbe, pokoli környzetpusztítás. Van aki körömszakadtáig ragaszkodna a hiteles visszaépítéshez és máris lennének, akik a 21. század építészet formanyelvével egészítenének ki ott, hol a tűz a templomba mart. Mennyi szempont, mennyi érv és ellenérv! Mennyi igazság és mennyi hamisság fordult meg pár nap alatt az Európa revű színpadán. Sírtunk is. Most már lassan kacaghatunk.

Meglássátok, egyszer születik majd egy regény. Csúnya könyv lesz. Leleplező. S benne leszünk mindannyian, akik most jó és rosszakaratúan körbenyüzsögtük egy templom égésének történetét.

Bojár Iván András