IPARTERV70: MESE, avagy a Menyhárd–Semsey csoport története – I. rész
Az IPARTERV alapításának 70. évfordulója alkalmából megjelenő cikksorozat lezárásaként Haba Péter a „Menyhárd-Semsey csoport" történetét mutatja be két részben. Az első részből a két tervező-zseni első közös munkája, a Székesfehérvári Könnyűfémmű – szakmai kihívásoktól és politikai viszontagságoktól sem mentes – létrejöttének körülményeit ismerheti meg az olvasó.
Aki látta a Legenda a vonaton című, 1962-ben készült játékfilmet,[1] annak bizonyára emlékezetes az a jelenetsor, amely a Székesfehérvári Könnyűfémmű (a „Köfém") frissen elkészült csarnokaiban zajlik: a Sinkovits Imre által alakított Kárló vezetésével dolgozó építőbrigád humoros részletekkel kiszínezett története propagandisztikus példázat a szocialista kollektivizmusról és munkamorálról. Bár a film alkotóinak nyilvánvalóan az volt a célja, hogy az ideológiai üzenetet a Kádár-rendszer iparpolitikájának centrumában álló építkezés látványos eredményeivel nyomatékosítsa, szembetűnő, hogy e finoman hullámzó héjszerkezetekkel fedett, fénnyel átjárt csarnokok milyen intenzíven „önálló életet élnek" a jelenetek hátterében, mennyire függetlenek a propagandisztikus kontextustól, milyen mélyen autonóm építészeti értéket sugároznak.
E sokat ünnepelt és propagált épületeket a zseniális vasbeton-konstruktőr, a nemzetközi hírű héjszerkezet-innovátor, Menyhárd István és munkatársai alkották meg 1958 nyarától az Ipari Épülettervező Vállalatnál (IPARTERV). A műszaki és esztétikai szempontból egyaránt rendkívül magas színvonalú héjszerkezetek megépítése igazi mérnöki bravúrnak számított, melyben egy kivételes tehetségű építész, Semsey Lajos építéstechnológiai fejlesztőmunkájának is igen jelentős része volt. A székesfehérvári építkezések idején – 1959–1960 táján – Menyhárd és Semsey körül szerveződő kis mérnök- és építészkollektívát – melynek tagjait a következő bekezdésekben közelebbről is megismerhetjük – az IPARTERV berkeiben csakhamar „Menyhárd–Semsey csoport" néven, vagy játékos rövidítéssel „MESE" csoportként emlegették, s bár együttműködésük csupán alig néhány éven át tartott, épületeiket még évtizedekkel később is a vállalat legjelentősebb munkái közé sorolták. A csoport története betekintést nyújt e hatalmas állami tervezőiroda belső életébe, mindennapi küzdelmeibe, s egyúttal megmutatja, hogy mit jelentett elhivatott szakmai munkát végezni a korai Kádár-korszak nagy iparfejlesztési beruházásainak kemény gazdasági kötöttségei és politikai elvárásai közepette. Történelem ez, „alulnézetből".
Menyhárd István belép az IPARTERV-be
A székesfehérvári munkák megkezdésekor az ötvenes évei közepén járó, szakmai tevékenységében immár kiteljesedett, elsőszámú szaktekintélynek elismert (és az 1930–1940-es években kimagasló műegyetemi oktatóként is számon tartott) Menyhárd még új kolléga volt a vállalatnál: 1957 végén kapott ajánlatot arra, hogy az IPARTERV-ben folytassa pályáját.[2] A meghívást nagyszabású épületszerkezeti és kivitelezéstechnológiai célok ösztönözték: a Kádár-korszak első évében formálódó új építéspolitika jelentős mértékben bővíteni és fejleszteni igyekezett az óriási számban létesítendő nagyfesztávú nehézipari csarnokok terén előnyösen (vagyis anyag-, munkaerő- és időtakarékosan) alkalmazható szerkezettípusok és kivitelezési eljárások körét, különösen a vasbeton héjszerkezetek (mint csarnoklefedő rendszerek), valamint az acél- és alumíniumszerkezetek tekintetében. A korszak meghatározó vasbeton-konstruktőreinek és építőmérnökeinek többsége – köztük Menyhárd is – elérkezettnek látta az időt arra, hogy megtörje a Rákosi-korszak ipari építészetében nagy teret hódító építéstechnológia, az ún. helyszíni vasbeton-előregyártás dominanciáját, amely minden gazdaságossága és gyorsasága ellenére az 1950-es évek végén már nem rendelkezett vitathatatlan versenyelőnnyel a legfrissebb monolitikus technológiákkal szemben. Ez különösen a gördülőállványzatos eljárásokkal kivitelezett monolit héjszerkezetek vonatkozásában vált szembetűnővé, arra ösztönözve az IPARTERV műszaki vezetőit, hogy e kivitelezési módszerek és szerkezettípusok lehetőségeit a lehető legnagyobb mértékben kihasználják, s ennek érdekében élénk fejlesztőtevékenységet kezdeményezzenek.[3]
A vállalat vezetői aligha találhattak volna Menyhárdnál alkalmasabb mérnököt e nagyszabású munka előmozdítására, hiszen a különböző vasbeton-technológiák, illetve a monolit héjszerkezetek elmélete, számítási módszerei és gyakorlati alkalmazása terén egyaránt igen jelentős tapasztalatokkal és hatalmas ismeretanyaggal rendelkezett. Ezirányú tevékenysége az 1930-as évek második felétől ívelt egyre magasabbra: számos előremutató vasbeton hídszerkezet és ipari létesítmény mellett ekkor építette fel hiperbolikus paraboloid héjszerkezetekkel áthidalt ipari raktárcsarnokait a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek, illetve a Csepeli Szabadkikötő területén, majd 1941-ben Padányi Gulyás Jenő építésszel közösen megalkotta a Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Rt. (a „Beszkárt") Hamzsabégi úti autóbuszgarázsának elliptikus paraboloid héjakból álló monumentális lefedőszerkezetét, amely a maga nemében az akkori Európa legnagyobb fesztávú vasbeton konstrukciója volt (a héjszerkezetek közel 82 méter széles teret íveltek át közbülső alátámasztás nélkül). Menyhárd nem volt híján a héjszerkezet-fejlesztési projekt sikeréhez elengedhetetlen vezetői készségeknek sem, tekintve, hogy a háború után, amikor magánirodáját az állami szférára kellett felváltania, vezető pozíciót is ellátott: az Építéstudományi Intézetben (ÉTI) – mely az IPARTERV-es állását közvetlenül megelőző munkahelye volt – a Tartószerkezeti Osztályt irányította. Ebben a szervezetben igen széleskörű tevékenységet folytatott: kutatóként a vasbeton teherviselő szerkezetek méretezésére és kivitelezésére vonatkozó szabályzatok megalkotásával foglalkozott (melyek forradalmian új alapelveikkel az egész hazai szerkezettervezési gyakorlatot megváltoztatták), illetve képlékenységtani vizsgálatokat végzett. Mindezeken túl Menyhárd bekapcsolódott az alumínium építőipari alkalmazására irányuló, kétségtelenül átütő jelentőségű kutató- és fejlesztőmunkába is.[4]
Menyhárd ez utóbbi tevékenységével összefüggésben lépett először szorosabb szakmai kapcsolatba az IPARTERV-vel – már évekkel a meghívása előtt: a pasaréti Vasas sporttelep területén építendő teniszcsarnok építészeti és szerkezeti tervein dolgozó két építész, Szendrői Jenő (a vállalat akkori igazgatója)[5] és Biczók Katalin (aki Szendrői mesteriskolai hallgatójaként vett részt a munkában) 1955-ben Menyhárdtól kért tanácsot az épület nagyfesztávú – ám a lehető leggazdaságosabban és leggyorsabban kivitelezendő – lefedőszerkezetének kialakítása kapcsán. Menyhárd alumínium hullámlemezekből álló héjszerkezetet javasolt, melyet az 1956-os események miatt végül csak néhány évvel később, 1958 és 1960 között valósítottak meg a részletes mérnöki terveket kidolgozó Papp Béla közreműködésével.[6] Világos tehát, hogy mire Menyhárd IPARTERV-beli meghívása felmerült, már élénk kapcsolatokat ápolt a vállalattal, jócskán megkönnyítve a döntéshozók dolgát.
Menyhárd „megszerzésének" nagy szakpolitikai jelentőségét mutatja, hogy maga az építésügyi miniszter, Trautmann Rezső is közbenjárt a munkahelyváltás érdekében.[7] Mindazonáltal Menyhárdot nem kellett hosszasan győzködni: az ÉTI-beli állás a jelentős alkotói feladatokra és inspiráló tudományos megbízásokra vágyó mérnöknek egy ideje már nem nyújtott elég kibontakozási lehetőséget, s a munkahelyi feszültségek is távozásra indították.[8] Az ambiciózus Menyhárd színre lépése azonban a szervezeti konfliktusok veszélyét hordozta magában az IPARTERV ugyancsak becsvágyó mérnök „nagyágyúinak" privilegizáltsága és érvényesülési versenye miatt. Ez különösen a vehemens alkatú ember hírében álló Mátrai Gyulával és a szerényebb, visszafogottabb, de szintén nagy horderejű megbízásokat teljesítő Gnädig Miklóssal kapcsolatban merülhetett fel – e két mérnök a helyszíni előregyártás technológiájának virtuóz alkalmazásával, gigantikus szerkezeti elemekből összeállított csarnokok megalkotásával szerzett hírnevet a vállalatnak. (Mátrai épületeiről lásd korábbi cikkeinket itt és itt. Megjegyzendő, hogy Mátrai a helyszíni előregyártáson alapuló szerkezettervezésre specializált, jelentős mérvű önállóságot biztosító irodát vezethetett a vállalaton belül, s ez különös rangot biztosított a számára, de Gnädig is népes gárda élén állt.) Már csak azért is számítani lehetett a személyi és nézetbeli feszültségekre, mert Menyhárd élesen kifogásolta a helyszíni előregyártás mérnöktudományi alapjait és építéstechnológiai eljárásait, s ennek kapcsán magával Mátraival is vitába szállt. A helyzet „méregfogát" azonban a vállalat vezetése ügyes taktikával, illetve a szervezeti struktúra és a személyügyek „finomhangolásával" kihúzta, s végül a „nagyágyúk" nem zavarták egymás köreit.[9]
Exkurzus: Menyhárd politikai átvilágítása
Az IPARTERV felsővezetése nemcsak mint szakembert, hanem mint személyiséget is szívesen fogadta Menyhárdot. Az akkori főmérnök, Szendrői Jenő a pasaréti teniszcsarnok tervezésével kapcsolatos együttműködés során már megismerhette Menyhárd rendkívüli alkotószenvedélyét, a vállalat újdonsült igazgatója, Takács Gyula pedig legfontosabb és legkedvesebb műegyetemi tanárának tekintette, s ezért mélyen tisztelte és mindenben támogatta őt.[10] Takács nem is késlekedett a segítségére sietni akkor, amikor Menyhárd 1956 után – nyilvánvalóan munkahelyi pozícióival összefüggésben – önmaga politikai-ideológiai tisztázására kényszerült.[11] Az ügy egyaránt érintette Menyhárd 1930–1940-es évekbeli, illetve az 1956-os események során tanúsított társadalmi aktivitását. Bizonyára állandó támadási alapot jelentett Menyhárddal szemben az, hogy – akárcsak közeli kollégái, az 1945-ben Amerikába emigrált Padányi-Gulyás Jenő, a Beszkárt-autóbuszgarázs építész-munkatársa és a pályakezdő mérnökként Menyhárd mellett dolgozó, 1946–1947-ben újjáépítési, illetve építési- és közmunkaügyi miniszterré kinevezett, később kényszermunkára ítélt Mistéth Endre – tagja volt az 1930-as évek elején alakult Magyar Testvéri Közösségnek, egy alapvetően nacionalista szellemű, de tagösszetételében meglehetősen vegyes (jobb- és baloldali világnézetűeket egyaránt befogadó), szociálisan érzékeny, s elsősorban a magyar szuverenitás minél nagyobb mérvű érvényesüléséért küzdő titkos félkatonai szervezetnek.[12] Noha a Közösséget Magyarország második világháború utáni szovjetizálása idején – leegyszerűsítő retorikával, hatalmi érdekeknek alávetve – renegát, fajelméleti alapokon álló szélsőjobboldali csoportosulásnak kiáltották ki, ma már tudjuk, hogy a tagok általában nem támogatták a fasizmust (sőt, a Közösség a hazai antifasiszta mozgalom egyik főszereplője lett), mint ahogy a kommunizmust, illetve a szovjet befolyást sem.[13] Talán Menyhárd ezen szerepvállalásával is összefüggött az, hogy a háború idején, 1942–1944 során mélyen humánus elkötelezettséggel számos bajbajutottnak – köztük több kiváló mérnöknek – nyújtott magánirodájában menedéket, vagy biztosított menekülési lehetőséget.[14] A háború után Menyhárdot is utolérte a Magyar Testvéri Közösség tagjaival szembeni politikai offenzíva, egy köztársaságellenes összeesküvés koholt vádja, mely valójában a Kisgazdapárt erőszakos felszámolására irányuló támadássorozat része volt. Az ún. hetvenötvádlottas összeesküvési bűnperben Menyhárdot is megvádolták és őrizetbe vették 1947 nyarán.[15]
Egy rövid kitérő erejéig érdemes idézni ehelyütt Takács Gyula emlékiratainak néhány bekezdését, melyekben felidézi a fent említett politikai-ideológiai „átvilágítást", s egyúttal rendkívül érzékletes képet ad Menyhárd István életének és szakmai pályafutásának 1956–1958 körüli szakaszáról, arról, hogy milyen politikai hátterű (szemlátomást még az 1940-es évekbeli vádakat is felhánytorgató) vizsgálatokkal és váratlan fordulatokkal kellett szembenéznie, s arról, hogy milyenek voltak az állami tervezőirodai szféra közállapotai ebben az időszakban. Takács – aki vállalatigazgatói kinevezése előtt jelentős feladatokat ellátó belügyminisztériumi szakmérnökként dolgozott, s erős politikai háttere, „beágyazottsága" közismert volt, miközben döntései szakmaiságában szinte senki sem kételkedett[16] – beszámol Bozi József belügyes elhárítótisztnek, a Típustervező Intézet későbbi igazgatójának[17] tartott „védőbeszédéről", amelyben kitért Menyhárdnak a háború utáni első évek során és az 1956-os események idején végzett tevékenységére is: „Igyekeztem megvilágítani az elhárítós tiszt előtt a Menyhárd Istvánnal szemben felvetett problémák pozitív oldalait. Elmagyaráztam, hogy azzal, hogy a háború után nem sorakozott szorosan a Szovjetunió melletti barátsághoz, egyáltalán nem mutatott reakciós magatartást. Azzal, hogy a németek ellen volt, megmutatta, hogy utálja a »náci-rendszert« és egy ilyen talán kicsit hazafias érzülettől túlfűtött személytől nem is lehetett várni, hogy szinte egyik napról a másikra azonnal felsorakozzon egy előtte eddig ismeretlen másik eszme mellett. Sőt, ha ezt tenné, akkor lenne »gyanús«, hogy vajjon nem érdekből teszi-e?
Az 1956.-os magatartásával és ténykedésével kapcsolatban pedig a véleményem az volt, hogy mindenféle elmarasztalás vele szemben súlyos hiba, sőt, bűn volna. Semmi elmarasztaló politikai ténykedéséről nem tudunk. Azzal meg, hogy esetleg műszaki területen államtitkári állást vállalt, nem ártott az államhatalomnak és egyáltalán senkinek, legfeljebb a köz hasznára volt. Hiszen az események két hete alatt nem sokat lehetett tenni, de amit tettek, vagy intézkedést hoztak, azok is a keletkezett pusztulás és romok eltakarítását célozták és elősegítették az ország újjáépítését. (…)
(…) Az elhárítós tiszt elfogadva érvelésemet, pozitív javaslatot adott feletteseinek, aminek eredményeként Menyhárd Pista is megkapta a feddhetetlenségi igazolást. Ki nem fejezhető az az öröm, amivel e fontos iratot kezében tartva belépett a szobámba és meghatódottan, szinte elhomályosult szemekkel köszönte meg közbenjárásomat, segítségemet. Én messzemenően tiltakoztam, hogy eltúlozza közbenjárásom eredményességét, amivel úgy érzem legalább, de nyilván többel is tartozom szeretett volt tanáromnak, de meleg kézszorításából éreztem, hogy ezzel a meleg kézszorítással egyben közelálló barátokká váltunk.
(…) Most már minden politikai aggodalomtól mentesen vetette bele magát nagy kedvvel az alkotó tervezési életbe, munkába. Sőt, amire igazán nem számítottam! Az elhárítós tiszt is megismerve egyenes, őszinte, néha talán túl bátran megnyilvánuló, de mindig igaz jellemét és nagy szakmai felkészültségét, midőn belügyminisztériumi nyugdíjaztatása után az akkor alakított Típustervező Intézet igazgatója lett, Menyhárd Istvánt alkalmazta mellékfoglalkozásban tanácsadójának."[18]
A Székesfehérvári Könnyűfémmű
Mindent egybevetve, s látva a fenti belügyes viszontagságok pozitív fordulatát, nem kétséges, hogy Menyhárd iparterves pályafutása szerencsés csillagzat alatt vette kezdetét. Személyét általános tisztelet övezte, s bőséges támogatást megkapott ahhoz, hogy vezetésével egy jelentős mértékben önállóan működő munkacsoport szerveződhessen a vállalat szervezetén belül (akárcsak Mátrai és Gnädig körül is), a nagy héjszerkezeti célok minél teljesebb megvalósításáért. Menyhárd számára minden adott volt arra, hogy a háborús években megszakadt héjszerkezet-tervezési tevékenységét monumentális megbízások teljesítése révén folytathassa, hogy a gyakorlatban is továbbfejleszthesse azokat az eredményeit, melyeket az 1937 és 1942 közötti években a hiperbolikus, illetve elliptikus paraboloid, valamint a konoid alakú héjak hazai bevezetése és műszaki kutatása során ért el.[19] Ugyanakkor az első nagy munka, a Székesfehérvári Könnyűfémmű új alumíniumöntödéjének és présművének hangos szakmai sikeréhez vezető út mégsem volt teljesen egyenes és sima, sőt, egy időben kifejezetten rögösnek bizonyult – a csillagzat átmenetileg veszélyesre fordult.
A „magyar ezüst" büszke jelszavával hirdetett hazai alumíniumfélkészáru-gyártás felfuttatását, illetve az alumíniumtermékek exportjának fokozását szolgáló beruházást eredetileg egy, az IPARTERV és az Alumíniumipari Tervező Intézet (ALUTERV) által 1958 januárjában kiírt közös tervpályázat eredményei alapján valósították volna meg. Minthogy a feladat rendkívül vonzó volt, s úgy tűnt, hogy utat nyit a legmerészebb szerkezettervezési kísérletek megvalósításának is, a pályázat nagy szakmai érdeklődést váltott ki. A résztvevők szinte egytől egyig az 1950-es évek legtehetségesebb konstruktőrei közül kerültek ki, s munkáik rendkívüli kreativitással és formagazdagsággal alkalmazták a kor szerkezetalkotásbeli újdonságait.[20] Menyhárd István azonban – némiképp meglepő módon – nem nyújtott be pályamunkát. Nem is lett volna rá szükség, mert a pályázati kiírásban szereplő alaprajzi elrendezést és méretrendet később építésgazdaságossági és gyártástechnológiai szempontból elégtelennek ítélték, a pályaműveket – bármilyen ígéretesek is voltak – elvetették, s így az újabb tervezési fázisban már Menyhárd és munkacsoportja kaphatta a főszerepet.[21]
A munka a gyártástechnológiai diszpozíció és az építészeti méretrend teljes egységesítésével kezdődött. Míg a pályázati kiírás négy-négy eltérő szélességű és magasságú csarnokhajó tervezését írta elő az alumíniumöntöde és a présmű számára, addig az új gyártástechnológiai diszpozíció és alaprajzi modulrendszer lehetővé tette, hogy mindkét csarnok – lényegesen egyszerűbb, gyorsabb és gazdaságosabb építkezést biztosítva – két-két azonos méretű és szerkezetű hajóból álljon.[22] Mindez természetesen csak a gyártástechnológiai rendszer tervezőivel, az ALUTERV munkatársaival kialakított szoros együttműködés révén volt lehetséges. A technológiai tervezést, illetve a generáltervezési feladatokat Láng Jenő főmérnök vezette, aki népes munkacsoportjába a Szovjetunióból érkezett két alumíniumipari mérnökszakértőt, I. A. Ivanovot és A. V. Podszecsenovot is felvette (tekintettel arra, hogy a termelőberendezéseket a Szovjetunió szállította).[23]
Eleinte – még 1958 nyarán – felmerült, hogy a csarnokokat a pasaréti teniszcsarnokhoz hasonlóan alumínium héjszerkezetekkel építik meg – mintegy a Köfém üzemi profiljának jegyében, a gyár saját termékeként, önmaga reprezentációja gyanánt.[24] Végül azonban a vasbeton mellett döntöttek, alighanem az alumínium magas árából következő gazdasági terhek miatt. A csarnokokat V alakú pilléreken nyugvó, közel 30 méteres fesztávú forgási hiperboloid héjszerkezetekkel fedték le, melyeket a pillérek szétágazó szárai között elhelyezkedő keresztirányú, lemezszerkezetű bevilágítósávok választanak el egymástól.[25] A konstrukció koncepcióját és geometriai rendszerét Menyhárd alkotta meg, de a munkálatokban a csarnokok építészeti tervezője, Farkas Ipoly és Hidasy Lajos is alapvető szerepet vállalt. A szerkezet részletes tervezését és számítási munkálatait három fiatal mérnök, Ivits Iván, Ercsényi Sándor és Horváth Csongor végezte el Mogyoróssi Ferenc közreműködésével.[26]
Fatális műszaki hibák és szabotázsgyanú
Az izgalmas, kísérletező szellemű munka eredményeként született tervek kivitelezése azonban súlyos zavarokkal kezdődött, noha a tervezők igyekeztek a lehető legkörültekintőbbek lenni az építéstechnológiai módszer megválasztása során. Az agilis és tapasztalt orosz származású építőmérnök, Klimov Borisz közreműködésével kidolgozott gördülőállványzatos eljárást egy kísérleti héjszerkezet (lényegében a tervezett konstrukció 1:1-es modelljének) megépítésével tervezték kipróbálni.[27] A munka azonban az építtető nyomására eltúlzott és zavarokat keltő sietséggel – már 1958 decemberében, szinte még a tervezés idején – indult meg, ráadásul úgy, hogy Menyhárd véleménye szerint az építkezés céljából megépített egyedi állványzat még alkalmatlan volt a későbbi sorozatos felhasználásra.[28] Menyhárd István és Farkas Ipoly a csarnokokról írt közös cikkükben hozzáteszik, hogy „a nagy sietségben félreértés folytán az állványból kimaradtak egyes vasalkatrészek és ezt a körülményt sem az építési ellenőr, sem a vállalat, sem mi nem vettük észre."[29] Tetézte a problémákat, hogy a kivitelezők munkáját rosszul organizálták és menet közben sorozatos műszaki hibákat vétettek.[30] A következmények kis híján végzetesek lettek: az állványzat a betonozás során megroskadt, s a kísérleti szerkezet súlyosan deformálódott, veszélyessé vált.[31] Bár a tervezők rendkívüli szaktudással elvégzett beavatkozásai révén végül sikerült megelőzni e jelentős költségeket felemésztő, s az IPARTERV szakmai presztízse szempontjából is alapvető jelentőségű szerkezet teljes összeomlását (csak részleges bontásra és újraépítésre volt szükség), az ügy komoly hatósági vizsgálatokat, sőt, Menyhárdot is érintő rendőrségi eljárást vont maga után.[32]
Takács Gyula azt sugallja az emlékirataiban, hogy a rendőrség a legkevésbé sem pusztán gondatlanságnak vagy szakmai vétségnek értelmezte a kísérleti héjszerkezet esetét, ugyanis szerinte „az időpont sem volt alkalmas arra, hogy ilyen műszaki hibák előforduljanak. Hiszen az ötvenes évek végét írtuk ekkor. A Fejér megyei rendőrkapitányság nyomozói ki is szálltak azonnal a helyszínre és mélyreható nyomozásba fogtak, hogy kivizsgálják: vajjon nem szabotázscselekmény történt-e? És bizony elég nehéz lett volna az ellenkezőjét bizonyítani az ilyen állításnak, hiszen a megroppant födém ott volt bizonyítéknak. Azt hiába hajtogattam, hogy itt legfeljebb kisebb tervezési hibáról lehet szó, megint előjöttek Menyhárd Pista életrajzának negatívumaival és bizony voltak napok, amikor csak egy hajszál választotta el a börtöntől."[33] Menyhárdnak tehát ismét tisztáznia kellett magát. Ezúttal azonban Takács Gyula érvei nem győzték meg a hatóságiakat Menyhárd ártatlanságáról, így inkább a közvetítő szerepét öltötte magára: Takács a beruházás generáltervezői feladatait ellátó ALUTERV vezérigazgatójához, Nagyobb Ferenchez fordult, akivel akkortájt – ahogy Takács fogalmaz – „igen jó baráti viszonyt" alakított ki.[34] „Ő – folytatja Takács – régi munkásmozgalmi múlttal rendelkező »munkáskáder« volt, kinek a szavára – tudtam – adnak a hivatalos nyomozó szervek. Neki hitet tettem a hiba véletlenszerűségéről és Menyhárd Pista vétlenségéről, aki ezek után ugyanilyen véleményt adott a nyomozati szerveknek is. Az eredmény szerencsére az lett, hogy lezárva a nyomozást, eltekintettek minden további eljárás megindításától. Így fellélegezve most már nyugodtan tudott a tervező-hármas [ti. Menyhárd István, Semsey Lajos és Farkas Ipoly – a szerző] tovább dolgozni és a nagy művet eredményesen, sőt kitüntetéssel befejezni."[35]
A megoldás: Semsey Lajos innovatív találmánya
Ahhoz azonban, hogy a munka valóban „fellélegezve" és „nyugodtan" haladhasson tovább, s azt a bizonyos kitüntetést – az Ybl Miklós-díjat[36] – megkaphassák a tervezők, az elbukott építési módszer teljes újragondolására, sőt, lecserélésre volt szükség. Az építkezés e kritikus pillanatában csatlakozott a munkához Semsey Lajos, aki egy rendkívül innovatív és gazdaságos – s nem mellesleg a műszaki fiaskó során szerzett tapasztalatokon alapuló – kivitelezési technika kidolgozásával sietett a tervezők segítségére. A szorult helyzetben mindenféle mentőmegoldásra nyitott Menyhárdot és munkatársait meggyőzte a felettébb szokatlan kivitelezési eljárás, talán azért is, mert ekkoriban már ismert volt Semsey kiemelkedő tehetsége a különleges építéstechnológiai megoldások terén.[37] Semsey javaslatára az építkezés folyamatát két ütemre bontották. Az első szakaszban a csarnok pilléreit és a rajtuk fekvő hosszirányú darugerendákat, majd a héjak keresztirányú peremíveit készítették el párosával. Ez utóbbiakat egy olyan speciális zsaluzat segítségével építették meg, melyet a darugerendákon futó daruhidakra rögzített állványzat támasztott alá. Ezt az állványzatot a zsaluzattal együtt – természetesen a beton megkötése után – a daruhidakon lehetett továbbtolni héjszakaszról héjszakaszra. A második szakaszban az elkészült peremívek közé rögzített önhordó, rácsos vasszerkezetű zsaluzóelemekkel építették meg a hiperbolikus felületű héjszerkezeteket. Ez az eljárás, illetve a könnyen szétszedhető és többszörösen újrahasználható zsaluzatok alkalmazása révén az építkezés egyáltalán nem igényelt hagyományos (vagyis a talajra/aljzatbetonra letámaszkodó, nagyméretű, sok anyagot és költséget felemésztő) állványzatot, s az egymásra következő héjszerkezetek folytatólagos – szériagyártásszerű – kivitelezését tette lehetővé. Gyorsította a munkálatokat, hogy a csarnokok oldalfalait acélvázra szerelhető, szigetelt alumíniumlemezekből állították össze (csak a lábazati falakat húzták fel téglából). Az új módszer valóban nagy lendületet adott a beruházásnak: a két hatalmas, 280, illetve 120 méter hosszú csarnok szerkezetének kivitelezését 1959 tavaszán-nyarán kezdték, ám 1959–1960 fordulójára már be is fejezték, s 1960 elejétől megindulhatott a gyártástechnológiai berendezések beállítása és összeszerelése (magukat a héjszerkezeteket 1959 júniusának végétől ugyanazon év decemberéig építették meg!).[38]
A székesfehérvári épületek kivitelezési munkálatainak befejezésekor bizonyságot nyert, hogy ez a szerkezeti szisztéma és építéstechnológiai eljárás nagyon is versenyképes a helyszínen előregyártott vasbeton elemekből összeállított, hasonló méretrendű ipari csarnokokéval. Az 1960 körüli időszakban két monumentális ipari csarnok készült el a helyszíni előregyártás technológiájával – természetesen Mátrai Gyula és tervezőtársai munkájaként. Ezek az épületek azon az alapon is összehasonlíthatók voltak a Menyhárd-féle létesítményekkel, hogy tervezőik szintén nagyfesztávú héjszerkezetekkel kísérleteztek: a pécsújhelyi erőmű gép- és kazánházának, illetve az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár mátyásföldi szerelőcsarnokának lefedőszerkezeteit 20–25 méteres fesztávú előregyártott dongahéjelemekből állították össze – szintén a lehető legésszerűbb kivitelezési metódusokat keresve. Mindazonáltal nem csupán az építésgazdaságossági célok és az IPARTERV-ben felpörgő „építőmérnöki verseny" szempontjából volt fontos a székesfehérvári épületegyüttes, hanem azért is, mert formai-szerkezeti sajátosságaival szemlátomást érzékenyen reagált a héjépítészet friss nemzetközi (főként nyugat-európai) fejleményeire – olyannyira, hogy a Menyhárd-féle szerkezet konfigurációja még egynémely – akkoriban a hazai és külföldi szaksajtóban gyakran publikált – nagy-britanniai héjlefedésű csarnokéval is párhuzamba állítható.[39]
Menyhárd és Semsey tevékenysége a Köfém-beruházás nehézségeinek közös leküzdése kapcsán szorosan összeforrt, s az elkövetkező időszak feladatait is együtt végezték el. Az újabb közös munka már a székesfehérvári problémák megoldása idején elérkezett. A fentiekben részletezett pasaréti teniszcsarnok alumínium héjelemei 1958 decemberére – vagyis éppen a fiaskó idejére – készültek el, de összeállítási technikájuk (vagyis teljes lefedőszerkezetté való összeszerelésük módja) még kidolgozásra várt. Bizonyára nem volt kérdéses, hogy Menyhárd ezzel a munkával is Semseyt bízza meg. A siker ezúttal sem maradt el: Semsey 1959-ben egy hallatlanul szellemes és minden ízében eredeti – de részleteiben itt nem ismertethető – módszert alakított ki.[40] Az év végére elkészült teniszcsarnok szerkezete és építéstechnológiája szinte minden elemében újításnak bizonyult, s a maga idejében nemzetközi szinten is igazi ritkaság volt. Takács Gyula emlékei szerint „csodájára járt akkor ennek a bravurnak az egész szakma. Hiszen mindezideig az alluminiumot, mint önhordó szerkezeti elemet el sem tudták képzelni."[41]
Ez a gyümölcsöző együttműködés csakhamar vonzó közösséggé bővült, s létrejött a bevezető gondolatokban már kiemelt Menyhárd–Semsey („MESE") csoport, melynek munkatársai természetesen időnként cserélődtek a vezetők körül, de csakhamar kialakult egyfajta kemény mag, mely megteremtette a munkák szellemi bázisát és elvégezte a feladatok oroszlánrészét. Menyhárd és Semsey két „famulusa" a székesfehérvári munkákban is résztvevő, kreatív szellemű szerkezettervező mérnök, Horváth Csongor és az IPARTERV-hez kissé később, 1960 tavaszán, a Köfém-építkezések befejezése idején felvételt nyert fiatal építész-statikus, Reisch Róbert volt, aki közvetlenül Menyhárd hívására lett a csoport tagja.[42]
Tevékenységük általános szakmai elismerésének egyértelmű bizonyítéka, hogy az alumíniumöntöde és a présmű kapcsán kicsiszolt tervezési és kiviteli módszert nemcsak a két Köfém-csarnok későbbi bővítéseikor és a gyár új szélesszalag-hengerművének létesítésekor, hanem a Csepel Vas- és Fémművek Csőgyárának bővítése során épült, szintén héjszerkezetekkel fedett csőhegesztő csarnok megvalósításakor is alkalmazhatták. Ez utóbbi munka érdekfeszítő szakmai folyamataiban és a MESE csoport történetének további szakaszaiban cikkünk második részében mélyülünk el.
Haba Péter
Az írás egyes részletei a szerző 2019-ben megjelent, Magyar ipari építészet 1945–1970 című könyvéből származnak.
Szerk.: Hulesch Máté
Felhasznált irodalom:
Boda György: Székesfehérvári Könnyűfémmű fejlesztése. In: Selmeczi Béla–Bokor András et al. szerk.: Az ALUTERV jubileumi évkönyve 1955–1965. Alumíniumipari Tervező Intézet, Budapest, 1965. 69–73.
Bölcskei Elemér: Dr. Menyhárd István élete és munkássága. Műszaki Tudomány – A Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei XLIII. (1970) 1–2. sz. 35–45.
Erényi Iván: Menyhárd István. Egy úttörő alkotó mérnök, tudós és pedagógus élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
Farkas Ipoly–Dr. Menyhárd István: Székesfehérvári új alumíniumöntöde és présmű. Ipari Építészeti Szemle 18. sz. (1960) 1–10.
Gáspár, Orsolya–Sajtos, István: The Economy of the Exotic. The relation of shell architecture and industrialization of Hungary between 1949–1970. Építés – Építészettudomány XLV. (2017) 1–2. sz. 91–116. http://real.mtak.hu/50426/1/096.2017.45.1-2.2.pdf (letöltés: 2020. december 8.)
Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945–1970. Terc Kft., 2019.
Kubinszky Mihály: Emlékezés Menyhárd Istvánra. Magyar Szemle 2002/9–11. sz. 194–200.
Maetz Ervin: Visszapillantás intézetünk 10 évére. In: Selmeczi Béla–Bokor András et al. szerk.: Az ALUTERV jubileumi évkönyve 1955–1965. Alumíniumipari Tervező Intézet, Budapest, 1965. 7–11.
Megkezdődött a székesfehérvári alumíniumsajtoló építése. Népszabadság 1958. június 6. 1.
Menyhárd István, Dr.: Héjszerkezetek számítása és szerkesztése. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966.
Mokk László: Helyszíni előregyártás. Ipari épületek, csarnokok. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1955, 300–301.
Reisch Róbert visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017. 43–65.
Semsey Lajos: Könnyűfémszerkezetű fedett teniszcsarnok. Ipari Építészeti Szemle 18. sz. (1960) 55–58.
Szekér Nóra: A Magyar Közösség története. PhD értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Történettudományok Doktori Iskola, 2009.
Takács Gyula: Életem apró történetei. Kézirat, Budapest, 1980. január–2003. január 25.
Új építési módszerek a Könnyűfémműnél. Fejér megyei Hírlap 1962. március 25. 1.
Új gyáregységek épülnek a Székesfehérvári Könnyűfémműben. Népszava 1958. július 2. 1.
Vincze Oszkár: Korszerű alumínium hengermű épül. Újítók Lapja X. (1958) 14. sz. 5.
Weisz Gyula: A Székesfehérvári Alumínium Présmű csarnok szerkezeti tervpályázata. Magyar Építőipar VII. (1958) 10–12. sz. 453–465.
[1] Rendező: Rényi Tamás
[2] Erényi Iván: Menyhárd István. Egy úttörő alkotó mérnök, tudós és pedagógus élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 90–91.
[3] Mindezen építéspolitikai változásokról és a monolitikus héjszerkezetek előtérbe kerüléséről l. részletesebben: Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945–1970. Terc Kft., 2019, 162–172, 180–181.
[4] Menyhárd István élettörténetét és szakmai pályafutását részletesen ismerteti: Erényi i. m.; Bölcskei Elemér: Dr. Menyhárd István élete és munkássága. Műszaki Tudomány – A Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei XLIII. (1970), 35–45.; Kubinszky Mihály: Emlékezés Menyhárd Istvánra. Magyar Szemle 2002/9–11. sz. 194–200.
[5] Szendrői Jenő 1954-től 1957-ig volt az IPARTERV igazgatója.
[6] A pasaréti teniszcsarnok tervezés- és építéstörténetéről l.: Erényi i. m. 92; Semsey Lajos: Könnyűfémszerkezetű fedett teniszcsarnok. Ipari Építészeti Szemle 18. sz. (1960) 55–58. Az ekkoriban harmincas évei közepén járó Papp Béla kiemelkedő fémszerkezet-konstruktőr volt, aki legjelentősebb és legnagyobb léptékű önálló műveit az 1960-as évek elejétől készítette. Papp Béla tevékenységéről l.: Haba i. m.
[7] Erényi i. m. 90.
[8] U. o.
[9] Mátrai és Gnädig IPARTERV-en belüli pozíciójáról és tevékenységéről: Haba i. m. 62, 66–67, 82–84, 229. A három mérnök „nagyágyú" vállalaton belüli viszonyrendszeréről l.: Erényi i. m. 92–93.
[10] Takács Gyula műegyetemi évei alatt hallgatta Menyhárd kurzusait. Menyhárdhoz való viszonyát hosszasan részletezi az Életem apró történetei című emlékirataiban (a szöveg számos szakaszában, de legfőképpen: 252–267. oldal), melyet nyugdíjas évei során, 1980 és 2003 között írt, s kézirat formájában maradt ránk. Takács Gyula 1957-től 1979-ig volt az IPARTERV igazgatója. Szendrői Jenő 1954-től 1957-ig töltötte be az IPARTERV igazgatói posztját, 1957-től 1971-ig a vállalat főmérnökeként működött. Menyhárd IPARTERV-beli fogadtatásáról, illetve Takács és Szendrői támogató magatartásáról l. még: Erényi i. m. 92–93.
[11] Takács Gyula részletesen beszámol minderről: Takács i. m. 252–253.
[12] Menyhárd Istvánnak a Magyar Testvéri Közösségben folytatott tevékenységére vonatkozóan l.: Szekér Nóra: A Magyar Közösség története. PhD értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Történettudományok Doktori Iskola, 2009, 56. (168. jegyzet); Reisch Róbert visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017, 53. Padányi-Gulyás szerepvállalásáról l.: Szekér i. m. 76, 101; Mistéth szervezeti tevékenységéről l.: Szekér i. m. 9, 14, 40–41, 57, 78, 91, 93, 103, valamint a 116. és 187. oldal közötti szövegrész számos pontján. Szembetűnő, hogy az egyébként igen részletes életutat felrajzoló Menyhárd-monográfia (Erényi i. m.) nem említi Menyhárd tagságát a Magyar Testvéri Közösségben.
[13] A Magyar Testvéri Közösség egy, a világnézeti és politikai kategóriarendszerekben nehezen elhelyezhető szervezet volt, melyet a Magyarország a második világháborúban című lexikon (főszerk: Sipos Péter, PETIT REAL könyvkiadó, Budapest, 1997) „irredenta, nacionalista, titkos félkatonai szervezet" gyanánt határozott meg. A lexikoncikk (760. oldal) szerint „a később keletkezett közhiedelemmel ellentétben a II. világháború éveiben a Magyar Testvéri Közösség vezetői és tagjai általában nem vettek részt az állami szervek háborús propagandájában, s nem támogatták a fasizmust. (…) A szovjet csapatok beérkezése után a Magyar Testvéri Közösség átmenetileg visszahúzódott. (…) Árulás folytán az állambiztonsági szervek 1946. dec. és 1947. jan. között a Magyar Testvéri Közösség kb. 350 tagját tartóztatták le, akiket Magyarország első nagyszabású koncepciós perében összeesküvés vádjával ítéltek el. A per célja elsődlegesen az országgyűlési és kormányzati többséget alkotó Kisgazdapárt szétverése volt."
[14] Menyhárd háborús éveiről és menekítőtevékenységéről: Erényi i. m. 64–65.
[15] Minderről a Magyar Országos Tudósító XXIX. évf. (1947) július 21-i és augusztus 6-i számában publikált bírósági jelentések tájékoztatnak. A jelentések itt érhetők el: https://library.hungaricana.hu/en/view/MOT_1947_07/?pg=329&layout=s; https://library.hungaricana.hu/en/view/MOT_1947_08/?pg=119&layout=s. Menyhárd életének ez a – későbbiekben is sajnos fontosnak bizonyuló – részlete teljesen hiányzik Erényi Iván Menyhárd-monográfiájából.
[16] Mindezt a korszak több iparterves szemtanúja és Takács említett emlékirata is egyértelművé teszi. Erről l. még: Haba i. m. 160.
[17] A Típustervező Intézetet (1970-től: Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet) 1960–1961-ben hozták létre. Bozi József az intézet első igazgatója volt, s 1962-ig töltötte be ezt a tisztet.
[18] Takács i. m. 252–253.
[19] Erről részletesebben: Erényi i. m. 90–91; Haba i. m. 180–181.
[20] A pályázatot és a pályaműveket bemutatja: Weisz Gyula: A Székesfehérvári Alumínium Présmű csarnok szerkezeti tervpályázata. Magyar Építőipar VII. (1958) 10–12. sz. 453–465.
[21] A koncepcióváltásról és az új méretrendről l.: Farkas Ipoly–Menyhárd István: Székesfehérvári új alumíniumöntöde és présmű. Ipari Építészeti Szemle 18. sz. (1960) 3.
[22] U. o.
[23] Boda György: Székesfehérvári Könnyűfémmű fejlesztése. In: Selmeczi Béla–Bokor András et al. szerk.: Az ALUTERV jubileumi évkönyve 1955–1965. Alumíniumipari Tervező Intézet, Budapest, 1965. 71–72.
[24] Erre utal: Új gyáregységek épülnek a Székesfehérvári Könnyűfémműben. Népszava 1958. július 2. 1.
[25] Farkas–Menyhárd i. m. 5–6.
[26] A csarnokok tervezési feladatainak megoszlásáról l.: Erényi i. m. 95; Farkas–Menyhárd i. m. 1.
[27] Klimov Borisz közreműködéséről: Erényi i. m. 95–96. A Klimov-féle állványzatról: Farkas–Menyhárd i. m. 9.
[28] Farkas–Menyhárd i. m. 9.
[29] U. o.
[30] Erényi i. m. 95–96.
[31] Farkas–Menyhárd i. m. 9.; Erényi i. m. 96.
[32] Az ügyet részletezi: Takács i. m. 255–256; Erényi i. m. 96.
[33] Takács i. m. 255.
[34] Nagyobb Ferenc az 1955-től működő ALUTERV első igazgatója volt, s előzőleg a Magyar–Szovjet Bauxit-Alumínium Rt.-ben dolgozott. Erről l.: Maetz Ervin: Visszapillantás intézetünk 10 évére. In: Selmeczi Béla–Bokor András et al. szerk.: Az ALUTERV jubileumi évkönyve 1955–1965. Alumíniumipari Tervező Intézet, Budapest, 1965. 8. Az idézet forrása: Takács i. m. 255.
[35] Takács i. m. 255.
[36] A három tervező az épületek építészeti és szerkezeti terveiért, építéstechnológiai megoldásaiért, valamint gazdasági eredményeiért kapta meg a díjat 1961-ben.
[37] Semsey építéstechnológiai kreativitását mindenekelőtt az 1950-es évek első felében épült Hejőcsabai Cement- és Mészmű cementsilót lefedő, 60 tonna súlyú előregyártott vasbeton héjszerkezetek bonyolult emelési és rögzítési technikájának kidolgozásával, illetve a kivitelezési munkálatok levezénylésével, de számos más korábbi létesítmény megépítésével is bizonyította. A hejőcsabai silók építkezéséről l.: Mokk László: Helyszíni előregyártás. Ipari épületek, csarnokok. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1955, 300–301.
[38] Az építkezés folyamatáról: Megkezdődött a székesfehérvári alumíniumsajtoló építése. Népszabadság 1958. június 6. 1.; Új gyáregységek épülnek a Székesfehérvári Könnyűfémműben. Népszava 1958. július 2. 1.; Új építési módszerek a Könnyűfémműnél. Fejér megyei Hírlap 1962. március 25. 1.; Erényi i. m. 94–98.
[39] Egy nemrégiben napvilágot látott publikáció a székesfehérvári csarnokokat a walesi Blaenau Gwent-ben épült Brynmawr Gumigyár csarnokával és a Matthews&Mumby épületelemgyárnak a Manchester melletti Dentonban álló csarnokával veti össze: Gáspár, Orsolya–Sajtos, István: The Economy of the Exotic. The relation of shell architecture and industrialization of Hungary between 1949–1970. Építés – Építészettudomány XLV. évf. (2017) 1–2. sz. 91–116. http://real.mtak.hu/50426/1/096.2017.45.1-2.2.pdf (letöltés: 2020. december 8.)
[40] Az építkezés technológiáját ismerteti: Semsey i. m. 57–58.
[41] Takács i. m. 256.
[42] Reisch i. m. 52.