Két háború közt: korszerű szállodák és üdülők a Balaton-parton
Wettstein Domonkos Szezonális örökség című sorozatának következő részében folytatjuk a Balaton két háború közötti fejlesztési és építészeti tendenciáinak bemutatását. Ezúttal a korszak vezető szállodaépítési koncepcióival és persze a megépült, változatos építészeti formaképzést mutató hotelekkel ismerkedhetünk meg.
„Miután ezek az épületek nemcsak testi, de lelki felüdülést is kell, hogy eredményezzenek, megkívánják a polgári kényelem, de szórakozásnak is minden kellékét. Feltétlenül szükség van tennisz, ping-pong, kártya, kugli, zene, tánchelyekre. Sokkal fontosabb kellékei ezek, még legszerényebb kialakítás esetén is a nyaralásnak, mint a külszínes, üres díszt célzó megoldások, minden formai, szerkezeti és anyagi következetlenségükkel. Építészeinknek már csak azért is ehhez kell magukat tartani, mert a nagy látogatottságú szállók igaz propagálói lehetnek egyben a valódi korszerű építészetnek is. Nevelő hatása van ezeknek az épületeknek, tehát építsük őket korszerűen, mert ne felejtsük el, az új korszerű művészélet csak az tolja el magától, aki fél becsületesen ennek a problémának szemébe nézni és amit nincsen alkalma annak előnyeit, igazságát gyakorlatban átélni. Egyszerűek legyenek tehát a balatoni szállodák, józanok és őszinték. Szűnjenek meg a cirádás, mihaszna tornyos, hazug mansárdú-építkezések. Jöjjenek elő ezek az épületek a faluból, az országút porából, zajából a partra."[1]
(Kiss Tibor)
A két háború közti időszakban egyre inkább előtérbe került a tóparti szálláshelyek színvonalának elmaradottsága. A turisztikai propaganda az osztrák tóvidékekkel szerette volna versenyeztetni a „magyar tengert", de a megfelelő szállodák hiánya miatt nagy lemaradásban volt az alpesi tóvidékek üdülőhelyeihez képest. A harmincas években már egyre több publikáció foglalkozott a szálláshelyek elmaradottságával, miközben a szociális üdültetés kérdése is napirendre került. A korszerű szálloda és üdülő kérdése ugyanakkor nemcsak a turisztika, hanem az építészet számára is kihívást jelentett. „Hogyan építsünk meg a balatoni szállodát?" – tette fel Kiss Tibor, a Műegyetem adjunktus oktatója a kérdést az építészek és mérnökök 1931-es balatoni ankétján és előadásában a nehézkes történeti stílusok helyett az üdülés fesztelen időtöltésének és funkciójának leginkább teret adó modern építészeti elvek alkalmazását látta szükségesnek. A korszak szálló és üdülőépítészete ugyanakkor még elég heterogén képet mutat, mind az építkezési programok, mind a formai kialakítás terén. Kérdés, hogyan és milyen formában bontakozott ki a modern üdülő és szállodaépítészet a második világháború előtt és a modern építészet a szociális programok térnyerésével is együttjárt-e?
A sorozat két háború közti építészetével foglalkozó előző részeiben már több üdülő- és szállóépületet is bemutatott Tihany, Füred, Almádi, Kenese és Őszöd kapcsán. A balatoni szállók történeti előzményei még a századforduló előtt épültek fel és elsősorban a tehetősebb rétegek vendéglátására alakították ki őket. Mindez reprezentatív kialakításukban is megmutatkozott. Füred, Keszthely, Földvár és Siófok korabeli szállodaépületei még ma is őrzik a tizenkilencedik századi Balaton-part karakterét. A historizáló formákat az alpesi üdülőhelyek könnyed faépítészete oldotta fel, amely a környező magánvillák építészetére is hatással volt, ezáltal kötetlenebb és játékosabb karaktert adott az üdülőhelyi környezetnek. Az épületek funkcionális összetettsége és léptéke azonban egyre inkább feszegette a történeti építészet formai kereteit, miközben az első világháborút követően az új társadalmi rétegek számára is megfelelő üdülőket kellett kialakítani. Ebben az időszakban vette kezdetét a vállalatok üdülőépítési tevékenysége, valamint számos gyermeküdültetési program is elindult.
A század első évtizedeiben elakadt a Balaton fejlesztése és ennek leglátványosabb jele a megfelelő szállókapacitás hiánya volt. Ahogy Kiss Tibor az 1931-es balatoni ankéton is megfogalmazta, hiába vannak első és harmadrangú szállók, a középosztályú szállodák teljesen hiányoznak, ami a Balaton nemzetközi versenyképességét jelentősen korlátozza.
„Sok kis hotelre, másodrangú szállóra és az innen kikerülő, a korzót, színházat, lóversenyt, strandot, bálokat és bárokat megtöltő tömegre van szükség akkor, ha azt akarjuk, hogy a nagy hotelipar fellendüljön. Így vehetik fel a versenyt ezek a nagyszállók egy sirakusai Villa Politival, egy nizzai Majestic-kal, egy pörtschachi Park Hotellel, vagy egy millstatti Lindenhoffal."[2]
A középosztály számára elérhető a kategória mind a tópart infrastrukturális fejlesztésében, mint a társadalmi életében is komplex szerepet tölthetett volna be és megfelelő kapacitás esetén a tópart nyaralótelepek egyre inkább elburjánzó apró házhely parcellázásainak is az alternatíváját adhatta volna. „Hogy mennyire szükség van ezekre, látjuk abból is, hogy külföldi példákat behatóan vizsgálva, mindig a Mittelstand-Hotelek megteremtése és szaporítása eredményezte a közműveknek, (villanyon kívül, amely aránylag könnyen megy, a csatornázás, a vízvezeték, az úthálózat, a parkírozás) kiépítését és természetszerűleg ezek voltak mindig a leghatásosabb centrumai egy nyaraló, vagy villatelep kikristályosodásának is. Véleményem szerint, a Balaton igazi, nyugati értelemben vett fejlődésére csak akkor számíthatunk, ha a középfokú hotelek kultuszát megteremtjük."[3]
Kiss Tibor az új szállótípus kapcsán a funkcionalitásra helyezi a hangsúlyt, és három kérdés köré szervezi a gondolatait: kiknek, hová és hogyan építsék fel a szállókat. Az első kérdésre adott válaszában azt a társadalmi célcsoportot írja körül, amely számára Trianont követően vált egyre szélesebb körben elérhetővé a Balaton. Az építész esszéjében plasztikus képet ad erről a társadalmi rétegről: „A középosztálynak, mert ez az a csoportja a társadalomnak, amelyik a legtöbbször utazna a Balatonhoz, amelyik a Balaton mellett nyaralna, ha az elsőrendű szállók nem volnának számára drágák, ha volna másodrendű szálló, ha nem szenvedne a meglévő harmadrendűektől. Mert nyaralóink már szöknek és elfoglalják a szomszédos Ausztria és Olaszország olcsó, szerényigényű, de jól berendezett házait. Kik ezek? Ezek a hivatalnokok, kereskedők, iparosok, nagyobb kultúrájú munkások, diákok társadalmának főleg azok az egyedülálló férfiai, női, gyermektelen házaspárjai és öregei, akiknek még, vagy már nem érdemes nyaralót építeni. Nem kis számban tartoznak ide azok, akiknek még, vagy már nincsen pénzük villát építeni. Akik külföldön utazgatnak s azután itthon megpihennének egy-két hétre."[4]
A telepítés kérdésénél Kiss Tibor először a regionális szempontokat határozza meg, amely a közlekedés és elérhetőség lehetőségeit veszi számba. A korszakban az északi part közlekedése még elmaradott volt, ezért elsősorban a déli parti településeket javasolta. Ezt követően részletesen kitér a településen belüli helyzetre is, ugyanis ekkor még sok helyen a hagyományos gazdálkodás, állattartás és az üdülés tevékenységei egymás mellett jelentek meg. Épp ezért az ősközségek életének és az üdülőhelyek elhelyezésének határozottabb szétválasztását és szabályozását javasolta, hogy megelőzhetőek legyenek a tájhasználati konfliktusok. Mindez a korszak regionális társadalmának megosztottságát és területhasználati ellentmondását is jól mutatja.
A formálás kérdésénél praktikus funkcionális szempontok alapján építi fel a tervezés szempontjait. A vízre merőleges telepítést és középfolyosós elrendezést javasol, mivel ez a leggazdaságosabb elrendezés és így mindkét oldalról kilátás nyílhat a víz felé. A vízre merőleges egységeket földszinti kiszolgáló szárnyakkal kötné össze, amely így a partot is védi az időjárás viszontagságaitól. Bár a nehézkes történeti építészettel szemben az üdülés fesztelen életviteléhez alkalmazkodó, korszerű építészet elveit helyezi előtérbe, a tetőteraszok kialakítását mégsem javasolja. Véleménye szerint a tetőterasz a modern építészet jellegzetes eleme, de ennek a hotelkategóriának nem lenne gazdaságos a műszaki kialakítása és a fenntartása is nehéz lenne. A korszak új szerkezeteivel szemben a bizonytalan kivitelezői szaktudás miatt is sok esetben az alacsony hajlású tetőformát helyezték előtérbe. Kiss Tibor praktikus szempontrendszere és az ebből fakadó korszerű, ugyanakkor moderált formaképzés Kotsis Iván nyaralómintaterveinek elveihez hasonlatos logikát mutat.
A korszakban felépült üdülők többsége a vállalatok és szervezetek dolgozói számára indított „szociális jellegű programok" keretében valósult meg. A dolgozói célcsoportok ekkor még elsősorban a középosztály értelmiségi, tisztviselő rétegeiből álltak, a munkásüdültetés kérdése csak később került napirendre. Továbbá a korszakban jelentősek a gyermeküdültetési programok keretében megvalósult üdülőtelepek. 1925-ben nyitották meg Szántódon a Horthy Miklós Magyar Királyi Allami Balatoni Gyermeküdülőtelepet 200 férőhellyel, ezzel egyidőben pedig gróf Zichy Béla adományozásából Fonyód-Bélatelepen megalapították a fiú- illetve leányárvaházi üdülőtelepeket.[5] A harmincas évek elején már Zamárdi vált a gyermeküdültetés központjává, ahol egymást követően több üdülőtelepet is kialakítottak. Ezek az első gyermeküdültetési fejlesztések építészeti szempontból még nem mutattak kiforrott megoldást vagy tipológiát. Az ifjúsági programokhoz kapcsolódó építkezések közül korszerű szerkesztése miatt kiemelendő Masirevich György egyik első munkája[6], a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége (MEFHOSZ) szántódi Vass József diáküdülőháza 1929-ből, illetve a Münnich Aladár tervei szerint Tihanyban elkészült főiskolai leányüdülő a harmincas évek első feléből.
A modern építészet fokozatos kibontakozása elsősorban a különböző vállalatok és szervezetek üdülőépítkezései terén figyelhető meg. Ebben a sorozatban korábban már bemutatásra kerültek a két háború közt épült különböző szálló- és üdülőépületek, ezek közül érdemes feleleveníteni az alábbiakat. Kenesén már a húszas években elindult a fővárosi tisztviselők számára egy komplex üdülőépítési program. A kenesei löszfal közelében fekvő területet 1917-ben vásárolta meg a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapja, majd a háború lezárását követően Lavotta Gyulát kérték fel az üdülők megtervezésére. Az első épület 1923-24 között épült fel, majd 1928-tól két további üdülő és számos kiszolgáló létesítmény valósult meg a parton. Lavotta az épületeket historizáló karakterrel tervezte meg. A területet a második világháborút követően államosították és a honvédség üdülőjeként üzemeltetik ma is. Balatonőszödön a M. Kir. Kereskedelemügyi Minisztérium Tisztviselőinek Jóléti Egyesülete 1936-ban építette fel üdülőjét Irsy László tervei szerint. A négyszintes, magastetős épület már történeti tagozatoktól mentes, letisztultabb homlokzatképzést mutatott, ugyanakkor bonyolult és kissé esetlen tömegképzésével mégis nehézkes megjelenésűvé vált. Az épület később az államosított terület részeként jelentősen átépült és kormányüdülőként működött. Balatonbogláron 1934-ben készült el az Újságkiadó Tisztviselők Nyugdíjegyesülete Sümegi Vilmos üdülője. A dinamikus tömegformájú és plasztikus részletekkel tagolt épület Fodor Gyula egyik kései munkája. Az épület később Savoy szálló néven üzemelt, majd a háború után államosították és a MÁVAG illetve a Ganz dolgozói használták elbontásáig.
Balatonalmádiban ma is áll a monumentális léptékű Postás-Üdülőház, amely Bene Antal tervei szerint valósult meg 1935-ben. A négyszint magas épület a település központjában, a parttól távolabb épült fel. A legfelső szinten szimmetrikusan fedett teraszokat alakítottak ki. Az épület kissé kiforratlan formaképzése jól mutatja az új funkció és lépték jelentette kihívásokat. Almádiban a vízpart közelében a Postatakarékpénztár is építkezett. A Pannónia villaként ismert Postatakarékpénztári Tisztviselők Üdülőotthonát Györgyi Dénes tervezte meg 1935-ben. Az épület kisebb léptékű szoliter tömegformája és letisztult kialakítása az olasz villaépítészet karakterét mutatja.
A két háború közti építészet meghatározó alakja, Kotsis Iván nevéhez több szálló terve is köthető. Kiss Tibor Kotsis Iván közvetlen munkatársa volt az egyetemen, így nem véletlen, hogy hasonló válaszokat dolgoztak ki a balatoni építészet kérdéseire. Kotsis tervei szerint 1928-ban épült fel a Magyar Királyi Csendőrség Gyógyháza Balatonfüreden. Az U alaprajzú épület szimmetrikus elrendezése a tiszti és az altiszti szárny elkülönítéséből alakult ki. Az épület a szimmetrikus megjelenés ellenére mentes a történeti formáktól, szikár, letisztult szerkesztésű. Tihanyban, 1931-ben épült fel a KISOK diáknyaralótelep. Bár az eredeti több egységből álló terv végül nem valósult meg, a könnyed, pavilonos elrendezés és a letisztult homlokzatképzés Kotsis nyaralóterveivel egyező balatoni építészeti karaktert mutat. Kotsis Tihanyba egy nagyobb szálló tervét is elkészítette, amely formaképzését tekintve már kifejezetten a korszerű építészeti elveket követte, ez a terv azonban nem valósult meg.
A korszakban a szállodaépítkezések nehezen indultak el. Építészeti szempontból az 1938-ban elkészült földvári Sellő Szálló megformálása nemcsak a korszerű építészet, de a regionális karakter útkeresésére is sajátos, plasztikus példát mutat.[7] Az építkezés története elég fordulatos, mivel eredetileg még a harmincas évek első felében Fenyő Zoltán turisztikai vállalkozó kezdeményezte az építkezést, később azonban pénzügyi nehézségek és bűnügyi problémák miatt nem tudta befejezni. Ezt követően az állam átvette a fejlesztést és végül 1938-ban készült el az épület.[8] A terveket 1936-ban a Tőry és Pogány építésziroda készítette és bár a tervlapokat Pogány Móric jegyezte, a tervek id. Janáky István alkotásának tekinthetőek.[9] A szálló additív tömegformálása és természetes kőburkolata a modern építészet alternatív irányzataihoz áll közel. Az épület ma már nem áll, bauxitbeton szerkezetei miatt 1979-ben elbontották és helyére a párt számára új üdülőt építettek.
A korszak kiemelkedő üdülőépülete a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) által Balatonlellén felépített szálló.[10] Az építkezést megelőzően, 1935-ben, állami kezdeményezésre a MABI és az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) 2,5 millió pengős hitelprogramot indított, hogy új, korszerű és megfelelő színvonalú szállókat építsenek. Bár a háború megakadályozta a program kifutását, ennek a kezdeményezésnek az egyik első eleme a Hidasi Lajos tervei szerint elkészült lellei MABI szálló volt. Az épület 1938-ban készült el, szerkesztése és formaképzése a modern építészet hatását tükrözi, ugyanakkor a tóparttal párhuzamos hosszú tömegelrendezése nem követi a korábban Kiss Tibor által lefektetett alapelveket. A 150 férőhelyes kapacitású üdülő 42 kétágyas, 12 háromágyas, valamint 6 négyágyas szobát tartalmazott.[11] A tófelőli oldalon a szobák erkélyekkel is rendelkeztek. A kilátásra tájolt közösségi terek a tó felé nagy korszerű üvegfelületekkel tárultak fel, amelyeket nyáron a hőségben ki lehetett nyitni.
„A Hidasi Lajos tervezte lellei üdülőház egész építési kialakításában, elhelyezésében, mint belső kiképzésében egy kifogástalan, korszerű szállónak felel meg. A MABI igazgatósága nagyon helyesen, szakított azokkal az elvekkel, hogy az alkalmazottak üdültetésére akármi jó — ellenben átlátta, hogy az egyedül helyes és célirányos, hogyha biztosítottjait emberi és úri módon kezeli —, mert hiszen ez úgyis az ő költségükön történik. Bizonyára lesznek olyan régimódi gondolkodásúak, akik úgy vélik, hogy mindez túlzás, fényűzés. Véleményüket nem tudom osztani, azt rég túlhaladottnak kell minősítenem."[12]
A Balaton fejlesztésének új irányai harmincas évek végén és a negyvenes évek elején jelentek meg. Ekkor kezdődött meg az aligai Monte Carlo üdülőtelep kiépítése az Olgyay fivérek, Olgyay Aladár és Viktor tervei alapján. A grandiózus partfalba telepített üdülőtelep már nemzetközi szinten is alkalmas lett volna a turisztikai versenyre, kialakítása a nyugat-európai üdülőhelyekkel vetekedett volna. A korszakban a modernitás térnyerése azonban nemcsak a funkcionális, szerkezeti és formai kialakításban, de a szociális szempontok előtérbe kerülésében is fokozatosan megmutatkozott. Már a háború előtt megfogalmazódott a munkásüdültetés megszervezése a gyártulajdonosok részéről. Az olasz Dopolarovo és a német Kraft durch Freude mintáját követve a Gyáriparosok Országos Szövetsége 1940-ben megalapította a Gyári Szabadidő Szervezetek Központját és a Balatoni Intéző Bizottsággal közösen elkezdték vizsgálni a munkásüdültetés lehetőségeit. A Balatoni Szemlében ezidőben megjelent Ismertessük meg a magyar munkásokkal a Balatont! című írás összefoglalja a szándékokat:
„Eddig a Balaton a magyar munkások előtt terra incognita volt. (…) A háború után azonban már késedelem nélkül hozzá lehet fogni a Balaton-partján megfelelő nagyszabású munkásüdülőtelepek létesítéséhez."[13]
A háború után azonban a gyártulajdonosoknak már nem volt lehetőségük, hogy a munkásüdültetés kérdését megoldják… Új politikai rendszer jött létre, amely a hotelek és üdülők helyzetét is átrendezte. Az államosítások révén az épületek a pártállam üzemeltetői struktúrájába kerültek. Az aligai építkezést sem tudták befejezni a fejlesztők, a vízparti területet a háború után államosították és a kommunista pártvezetés elzárt üdülőhelyévé alakították át. Ezt követően a Balaton-parton a modern üdülőépítészet és a szociális üdültetés egyaránt új értelmezési keretet kapott.
Wettstein Domonkos
Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.
[1-4] Kiss Tibor: Balatoni szállodák. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton. A Tér és Forma kiadása, 1931. pp. 31-33
[5] Kovács Emőke: Gyermeküdültetés a Balatonnál a két háború közt. Likebalaton 2021.07.10. https://likebalaton.hu/telepules/balaton/hireink/gyermekudultetes-a-balatonnal-a-ket-haboru-kozt-198470/
[6] Ferkai András : Budapest, szalagváros : Acsay László és Masirevich György I. díjas tervei Budapest újjáépítésére 1945-ben. Budapesti Negyed 18-19. 1997 tél – 1998 tavasz. 143-152.
[7] Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.
[8] Az épület történetéhez lásd: https://balatonfoldvar.info.hu/hu/villa/sello-szallo
[9] Janáky István, Janáky György: Id. Janáky István könyve. Terc, Budapest, 2007.
[10] Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.
[11] Medvegy Elemér: Társadalompolitikai építkezések. Magyar Építőművészet (1944) 5. pp. 126-130.
[12] Bierbauer Virgil: Tisztviselői üdülőház a Balatonon. Tér és Forma 11 (1938) 7, 209-215.
[13] Kertész Nándor: Ismertessük meg a magyar munkásokkal a Balatont! Balatoni Szemle 1 (1942) 3. 106.
Irodalomjegyzék:
Kiss Tibor: Balatoni szállodák. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton. A Tér és Forma kiadása, 1931. pp. 31-33.
Medvegy Elemér: Társadalompolitikai építkezések. Magyar Építőművészet (1944) 5. pp. 126-130.
Bierbauer Virgil: Tisztviselői üdülőház a Balatonon. Tér és Forma 11 (1938) 7, 209-215.
Kotsis Iván: Épületek és tervek. Pósa, Budapest, 1945.
Lavotta Gyula: A székesfővárosi tisztviselők balatonkenesei üdülőtelepe. Magyar Építőművészet 29 (1929) 2. 3-19.
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: Resort Architecture in Regional Perceptions: Multiple Aspects of a Region in Iván Kotsis’ Design Method for Balaton Lakeshore. Prostor, Vol. 29 No. 2(62), 2021.
Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)
Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.
„A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-BME-271 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."
Szerk.: Winkler Márk