Kihűlő modern, szenvedélyes tervezés

"Ma különösen érdekes, hogy két emberöltővel korábban mennyi meghatóan naiv derű, bizakodás, esztétizálásban kifejezett reményérzet társult a modern fogalmához." Bojár Iván András írása a Pompidou Centre aktuális kiállítása kapcsán. 

Különös fénytörésben mutatkozik meg a párizsi Pompidou Centre aktuális kiállítása éppen most, amikor az emberiség minden szempontból új alapokra kénytelen helyezni a modernitás fogalmát. Az UAM, az Union des Artistes Modernes (Modern Művészek Uniója) 1929 és 1959 közötti működésének harminc évét bemutató tárlat egyrészt bevezeti a látogatót az alig hetven-nyolcvan éves elképzelésekbe, melyeket a kulturális progresszió a modernitáshoz kapcsolt, másrészt demonstrálja a francia kulturális szemlélet erejét, amely építészek, festők és iparművészek, mérnökök és filozófusok egybegyúrt csoportjával dolgozott. És szigorúan nem szétválasztva azokat. Nem szakbarbárul műfajokra bontva. Ebből következően az UAM körébe szinte valamennyi korabeli nagy név becsatlakozott. Le Corbusier, Pierre Jeanneret, Elieen Gray, Charlotte Perriand, Pierre Chareau, Jean Prouvé a francia építészeti modern egynagyobbjai, s mellettük elválaszthatatlanul Sonia Delaunay, Fernand Léger. A korai nagymesterek közül Pierre Bonnárd, Édouard Vuillard és Henri Matisse festőművészek. Mintha nálunk a gödöllői iskola csúszna össze az Andrássy-ebédlőt és Zsolnay-tányérokat tervező Rippl-Rónaival, meg a CIAM csoport bauhausler tagjaival. A történelem ismeretében tudjuk, az 1929-59 közötti évtizedek nemigen kedveztek a műfajok és iskolaformáló látásmódok közötti átjárásnak minálunk.

Ma, amikor a visszafordíthatatlannak tűnő környezetpusztítás, a végórák kezdő perceibe léptünk, amikor az x-y-v-w és ki tudja már milyen generációk cseperedésével látszik: tényleg valamiféle új ember van születőben. Új lény, kinek a valóságérzékelése virtuális és reális síkok között nem megakad, hanem átlibben, átcsúszik. Ma különösen érdekes, hogy két emberöltővel korábban mennyi meghatóan naiv derű, bizakodás, esztétizálásban kifejezett reményérzet társult a modern fogalmához.

A Pompidou Centre kiállítása az avantgárd korai gesztusaihoz, a festészetben manifesztálódott múltelhagyás drámai élményéhez fordult vissza. A Rippl-Rónaihoz hasonló, hajdani Nabis csoporttagok, Édouard Vuillard és Pierre Bonnárd festészetéhez, a színek robbanásához, a kép pixelekre esésének élményéhez, meg mindahhoz, amit ez a feszültség az olajfestékkel megdolgozott vászon felületén végbevitt. És persze Matisse tiszta koloritjához, az összecsattanó harsány foltok keltette új befogadói érzelmekhez, melyek mind a 20. század emberének, a jazzhez, a szabad tánchoz, az improvizációs színjátszáshoz hasonló, markánsan sajátos érzelmei. A szétrobbanó színvilág új designt, új ízlést, új dekorativitást hozott magával, amit a kiállítás bútorai, Sonia Delaunay tervezte ruhái, dekoratív mozaikfelületei kiválóan szemléltettek. De a modern természetesen nem merült ki a fény és szín hedonisztikus szabad megjelenítésében. Ezt a szenzuális mozgást nagyon is racionális folyamatok kísérték. Mint Jean Prouvé gyorstelepítésű pavilonháza, ami ma a Hello Wood kísérleteinek valamiféle elődje - akárcsak a Bauhaus alapító Walter Gropius első világháborús katonaházai Németországban. A produktumok mélyanalízise bárkit rávezethet annak megértésére, hogy miért különbözik egymástól a két szellemtörténeti korszak modernitás képe, miért más ma a szinte ugyanaz.

Az UAM természetesen nem csak laza szövetség volt, egymással párhuzamosan vagy hasonló módon gondolkozó kreatív emberek között. Mint rendes mozgalom, időről időre összegezte és bemutatta eredményeit: nyitótárlatukon 1930-ban, aztán a fény szalonján 1935-ben, majd az otthon, a lakhatás témája köré sorakozva 1936-ban. Nagyjából a magyar CIAM csoport itthon karhatalmi eszközökkel betiltott szociális kislakás programot felsorakoztató kiállításával egyidőben. Aztán a világkiállításon 1937-ben, például Francois Jourdain munkáslakás koncepciójával. A mozgalom szándéka volt szembemenni mindennel, ami gazdag, ami úgymond jól megcsinált, mindennel, ami a “nagymamáék otthonát", életformáját képviselte. Érdekes, az UAM elhamvadása után, az építészet-design-festészet kultúrszociológiai helyét elfoglaló Nouvelle Vague film a hatvanas években a “nagypapa mozijával" szemben lázadt fel.

Ha az ember a Pompidou termeit járja, az állandó kiállításon is, és az UAM tárlatán is folyton magyar művészekbe botlik. Victor Vasarely, Pierre Székely, Lucien Hervé, André Kertész, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Étienne Hajdu, Molnár Vera, Hantai Simon és Rozsda Endre mellett az UAM tárlaton Csáky József (1888-1971), Gustave Miklos (1888-1967), Etienne Beöthy (1897-1961) szobrai tettek bizonyosságot róla, hogy a magyar kreativitás elválaszthatatlanul a nagy nemzetközi modern áramlatok szállítója és reprezentánsa. Bármilyen kicsi nép a miénk, nélkülünk nem volt 20. századi modern művészet, építészet, s különösen nem volt: fotó. A Pompidou ma ezt méltó módon láttatja.

A párhuzamok természetesen számosak. Budapest - a kor kultúrpolitikai áporodottsága ellenére is - pezsgő és progresszív szellemi közeg volt. Francois Jourdain kék bútormodellje 1923-ból Kozma Lajos kortárs gondolkozását képviseli. La Corbusier Braque-hoz, a kubista Picassohoz közelítő festészete (Villa La Roche 1922-1925) ismét csak azt az alapigazságot, hogy nem létezhet építészet műfaji határok közé zárva. Pierre Chareau és Jean Lurçat MP169 kanapéja meg azt, hogy “nagy" és dekoratív művészet, festészet és design is szorosabb kapcsolatban áll, mint azt rendszerint gondoljuk. Ugyanez érvényes Pierre Chareau “Vallásos lámpájára" (1921), ami egy apáca kubista felfogású láttatása. Vagy szintén tőle 1925-ből az art deco íróasztal, melyben későbbi autók formavilága ébredezik. Charlotte Perriand asztala 1927-ből Mies van der Rohe építészetének purista esztétikáját idézi, annak párhuzama, kortársa. Ezen keresztül jutunk el a világ számára csak Corbu-fotelként emlegetett, valójában leginkább a munkatársnője, Charlotte Perriand tervezésével létrejött kultikus tárgyhoz, minden magára valamit adó felhőkarcoló lobbijának kötelező darabjához. A Beöthy-Csáky-Miklós hármas által a tárlaton képviselt art deco neoklasszicista szobrászat reprezentálja a hűvösebb, racionálisabb hátteret, és mutatja az áthatást tiszta kifejezésmód és funkcionális tervezés között.

Különösen érdekesek Jean Prouvé építészeti munkái, amelyek formai és téralakítási szempontból is keretezik a funkcionalista lakberendezés, modern esztétika szerinti dekoratív művészet, kortárs festészet és szobrászat darabjait. Prouvé építészete nagyhatású és alapvető fontosságú Franciaországban. Mifelénk, ahol inkább a modern németes, Bauhaushoz kapcsolódó ága épült a tervezői hagyományba, személye kevésbé ismert. Ahogy nálunk - a kommunizmus térhódítása miatt - kimaradt fejezet a második világháború után felfutó kapitalizmus hatékonyság-nézőpontú tervezés kivirágzása is. Itt az ősi eszmék által áthatott tiszta művészeti szándékok már rendesen az üzlet, a tőketermelés zsákutcájába lettek terelve. A modern szenvedélyes fogalma kihűlt, okos lett, célirányos és effektív. Harminc év alatt a lelkes manifesztumok praktikus valósággá váltak. Ma pedig már azt is tudjuk, az erre következő évtizedek az emberiség pusztulásába. Lám, a pokolba vezető út Matisse festményekkel, Beöthy szobrokkal, Perriand bútorokkal van kikövezve. Ámen.

Bojár Iván András