Épületek/Lakóépület
Mányi István elvonulóhelye Kismaroson
2004.08.19. 18:39
"Itt nem építészetről van szó"Az építésszel a helyszínen beszélgetett Somlyódy Nóra
Mányi István elvonulóhelye Kismaroson
"Itt nem építészetről van szó"
Az építésszel a helyszínen beszélgetett Somlyódy Nóra
Építészfórum: Hogyan vetődött erre a vidékre?
Mányi István: Én alföldi vagyok, anyai ágon nyírkércsi, az apain hajdúsámsoni, Debrecenben jártam gimnáziumba. 1958-ban az első év végén az iskolában szerveztek egy nyári tábort Visegrádra, az ördögmalmi vízesés közelébe. Életemben akkor láttam először hegyet is, meg folyót is. Annyiban sántít ez, hogy mikor hajnalban a 6-os villamossal átjöttünk a Dunán, tátott szájjal néztünk, mert nem úgy képzeltük, hogy kőfalak között van a folyó. De mire ide kiértünk... Ez egy mai napig ható élmény. Mint természeti tájegységet a Balatont is nagyon szeretem, de zavar a nyüzsgés. Tehát amikor felmerült, hogy egy kis elvonulóhelyet szeretnénk, eszünkbe sem jutott a Balaton, csak a Dunakanyar, a feleségemnek is kedvelt kirándulóhelye. 1992-ben valami félreértés folytán maradt egy kis pénzünk. Érdekes módon először a visegrádi oldalon kerestünk telket, aztán nagyon hamar rájöttünk, hogy Visegrád a túloldalról látszik. Nagymarosnál több olyan telek volt, ahol majdnem gyökeret eresztettünk, aztán valami mindig közbejött.
A kismarosi harmadik barangolásnál találtunk az Öregszőlő dűlőre. Ezen a telken egy kis faház és nagyon szép növényzet volt, viszont nagyon keskeny volt, úttal együtt tizenhat méter széles. Egy idő után észrevettük, hogy nincs szomszédunk, zárt teleksor határolja a telket, vadmalacok meg szarvasok, mindenféle kedves jószágok járkálnak rajta. Akkor elkezdtem utánanézni a tulajdonosoknak. Egy szó mint száz, ezek tényleg bezárt telkek voltak, még a régi szőlős időszakból, és így adódott, hogy a két szomszéd telket is hozzá tudtam vásárolni. Hat évig használtuk a telket, mielőtt a feleségemmel, Gegus Ildikóval, aki szintén építész, elkezdtünk volna a ház tervein gondolkodni.
Éf: Mi volt az elképzelésük?
MI: Egy olyan házat szerettünk volna, ahonnan látszik az egész Dunakanyar. Az alapgondolatunk az volt, hogy a kő és a fa is a környékről számazzon, a tetőfedés természetes anyagból legyen, kőpalából, és a ház simuljon bele a hegyoldalba. Sok hétvégi háznál probléma, hogy télen a mellékhelyiségekben minden elfagy. Itt a fürdőszoba is és a két vendégszoba is olyan pozícióban van, hogy semmit nem kell velük csinálni. A föld melege temperálja őket, így nem tud nulla fok alá esni a hőmérséklet. A követ Szokolyán találtuk meg a házhoz, a vörösfenyőkre Budakeszin bukkantam egy fatelepen Kántor Jánosnál, és volt mindehhez egy kitűnő, fiatal mogyoródi csapat Hutter György és Sleisz Péter vezetésével. Ők azonnal ráéreztek, hogy most ők egy nem szokványos házat építenek, nagy műgonddal raktak mindent egymás mellé.
Éf: Miből áll ez a nem szokványosság?
MI: Végül is az egész házra mégiscsak a szokványosság a jellemző. Volt egy olyan gondolatom, hogy olyan házat kell ide építeni, hogy ha kétezer évvel ezelőtt a római katonák átjönnek ide a túlsó partról vadászni, és véletlenül meglátják ezt a házat, akkor se akadjon fenn a szemük. Azt mondják: itt van egy ház. Az időtlenség varázsa mozgatott engem mindvégig. Nem a dizájn, nem a divat számít, hanem az, hogy ez a ház – mivel úgy építettük – néhány száz évig állni fog. Ez motivált minden egyes részlet kitalálásánál.
Éf: A két építész mindvégig egyetértett?
MI: Egy idő után a feleségem érzékelte, hogy nekem nagyon erős elképzelésem van erről, és mondhatnám úgy, hogy rámhagyta, hogy csináljam. Kicsit emelkedetten mondhatom azt is, hogy rájött, ez nekem iszonyatosan fontos. Kenyerem javát már megettem - szerettem volna úgy építeni egy házat, hogy ne kelljen egyezségeket kötni, meg alkudozni hatóságokkal, kivitelezővel. Itt részletről részletre minden úgy alakult ki, úgy épült meg, ahogy kigondoltuk, kigondoltam.
Éf: Volt más munkája, amiről ugyanezt mondhatja el?
MI: Nem mindig jött be, de a Páva utcai Holokauszt Múzeumról ugyanezt mondhatom. Irtózatos nyomás és támadások közepette készült. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit írnak róla, csak a munka érdekelt, az épület meg olyan lett, amilyennek elképzeltem. A kivitelező Baucont Rt. nagyon megértő partner volt ebben. Ott úgy éreztem magam, hogy építész vagyok, és adnak a véleményemre.
Éf: Visszatérve a kismarosi házra: ha az ember építészként végre szabad kezet kap, akkor túlzásokba is eshet.
MI: Itt egyetlen részletben sincs hivalkodás. Minél több pénze van egy magánépíttetőnek, annál hamarabb bekövetkezik a túlzásba esés, és akkor jönnek a díszítések. Akkor kerülnek elő, egészen valószerűtlen szituációkban a gipsz meg a gipsztagozat, a cifrakilincs és társaik. Annak ellenére, hogy egy ilyen jól megépített háznak az ára nyilván több, mint egy vasvillával összehánytnak - ha valaki a másik irányból próbálja ezt végiggondolni, akkor a megépített házak többsége lehetne ilyen minőségű a megfelelően megválogatott és helyretett eszközök által. Valami soha nem attól jobb, hogy drágább, hanem attól, hogy mértéktartó. Persze, ha minden úgy van egymás mellé válogatva, hogy a műszaki tartalmuk és a költségük is konzisztens, tehát nem spórolom el belőle, amit el lehet, hogy aztán valami rézcsillárral múlassam az időmet.
Az elvárásaim ennél a háznál egy érzelmi kitevővel is hatványozódtak, hiszen ez családi elvonulóhelynek készült. Amikor az ember elkezd tervezni egy házat, sosincs minden részletet előre kitalálva. Van egy globális gondolat, aminek a részletei munka közben finomodnak, besorolódnak az addig megoldott részletek közé. Az, hogy egy háznak épületfizikailag működnie kell, az nyilvánvaló. Ez a ház a legnagyobb kánikulában is fantasztikus hűvös. De nem zavar, hogy a galérián például mindössze egy harmincnégy milliméter vastag vörösfenyő hajópadló van, mert nem fordítottam arra gondot, hogy ez ne kopogjon vagy hogy hangszigetelt legyen, mert amikor itt gyerekeinkkel, barátainkkal mind kinn vagyunk, akkor a kutyát sem bántja a zaj. Amikor nagy az élet, éppen az a jó, ha minél jobban dübög a padló, ez örömzaj. Mikor nincs más rajtunk kívül, akkor az ember egyszerre csak egy helyen lehet.
Éf: Milyen korlátokba botlott a tervezés során?
MI: A beépítettség korlátozott volt. A létező szocializmusban kialakult miniparcellák beépítésénél volt egy maximum harminc négyzetméteres korlátozás, csakhogy azoknak a telkeknek a harminc százalék a harmadát vagy negyedét tette ki. És ez egyszerűen megtanította a magyar építkezőket csalni. Kemény munkával az építési hatóságok rávették a házépítő embereket arra, hogy megkerüljék az építési szabályokat. Meg volt engedve a harminc négyzetméter, de hogy ez kétszintes vagy négyszintes... Ez egy ősbűn.
Éf: Ebben a házban is van legalább egy rafinált trükk.
MI: Addigra már eltörölték a maximum harminc négyzetméteres szabályt, de ez tette ki a telek három százalékát. A ház hatvan négyzetméteres. Én már sok mindent éreztem erről a házról, de azt még nem, hogy nem elég nagy. Ez a hatvan négyzetméter olyan racionálisan van elosztva, hogy minden igényünket kielégíti. Viszont vendégszoba kellett még, és műhely meg tároló. Ősidők óta szabály, hogyha az eredeti telekszintből valami nem lóg ki jobban, mint nyolcvan centiméter vagy talán egy méter, akkor az nem számít bele a beépített területbe. Én ezeket szépen bevágtam a hegyoldalba, pergolákkal illesztettem a kertbe, és nyaranta nagy sikert aratnak ezek a vendégszobák. Ott a legnagyobb kánikulában sem megy fel huszonkét fok fölé a hőmérséklet. Ha ez nem lenne elég, azért csináltam a pergolát, hogy felfusson rá a szőlő, árnyékot adjon. A fűtést úgy oldottam meg, hogy kitaláltam egy kandallószerűséget, amibe beépítettem tíz tonna téglát, tele van járatokkal, és amikor bemelegszik, egy csappantyúval át tudom állítani, és arra kényszerítem a levegőt, hogy bejárja a pályát, a lakószobákat is ez fűti. És amikor a tíz tonna tégla felmelegedett, körülbelül egy nap alatt, akkor már csak egy-két öl fát kell rádobni naponta.
Éf: Mikor készült el a ház?
MI: 2000 május végére, mert akkor volt itt egy nagy családi találkozó. A feleségem családjának egyik ága német, ez egy összetartó, nagy család, kétévenként összejárnak hatvanan-nyolcvanan. Az első találkozó, amin mi is részt vettünk, Kaliforniában volt, és megbeszéltük, hogy a következő itt lesz. Rá voltunk kényszerítve arra, hogy befejezzük a házat. Míg a társaság eleje itt jött föl az úton, az építőcsapat a hátsó udvaron keresztül vonult lefelé a szerszámokkal. Kislányom két héttel a találkozó előtt látta, hogy csupasz agyag meg sár minden a ház körül. Aztán persze jött a gyepszőnyeg, ami nem tekinthető luxusnak. A megállapodott, sűrű gyep induló tartozéka egy ilyen háznak. Nagyokat nevetett, nagyokat hallgattam.
Éf: A kerten látszik, hogy értő kezek rendezgetik. A botanika iránti érdeklődése itt ébredt fel?
MI: Vidéken nőttem fel, kisbéresként részt vettem a családi gazdaság fenntartásában. Mivel növényekkel és állatokkal végig érintésközelben voltam, nem kellett semmilyen változáson átesnem, hogy ez működjön. Mindig azt szoktam mondani, hogy a dudva is ember, és nem is bántottam itt semmit, kivéve a parlagfüvet és a vadkendert. Az „alapdudvákat" ismerem: az ökörfarkkórót, a pitypangot, a papsajtot, kutyatejet, de a vadvirágok meghatározását, a kányazsázsát, a jakabnapi aggófüvet, a tergőke kígyósziszt, a festőpipitért és társaikat itt ismertem meg. A hatvanadik születésnapomra kaptam egy gyönyörű, összecsukható háromlábú széket, ki szoktam ülni rá egy féltucat növényhatározóval, és addig hajtom, míg meg nem találom benne az ismeretlen növényt. Néhány fát az őshonosok közül is sikerült idehozni. Ha azt látom, hogy az őshonos fák közül bármelyik elkezd jönni a fűben, például a kőris, eszem ágában sincs, hogy kivágjam. Az akác agresszíven terjeszkedik, azt nem hagyom.
Éf: Nem zavarja majd a kilátást a sok fa, ha megnőtt?
MI: A hatvanegyedik születésnapomra kaptam egy segoidendrum gigantumot, hegyi mamutfenyőt. Négy éves, most ültettük el két hete. Botanikusokkal körbejártam a témát, hogy jó-e ide. Azt mondták, ha a szelídgesztenye megterem itt, akkor jó helyen van, csak szabad tér és nap kell neki. Van, aki attól fél, a fenyő megnő, és az apátkuti bérc magasságáig ki fog emelkedni 100-150 év alatt. És akkor nem látom majd a hegyet. Volt olyan vendégem, aki azt mondta, ki kellene vágni azt az orgonabokrot, mert nem látni tőle a várat. Hát akkor odébb kell menni. A lakóegységek sivársága mondjuk a Velencei tó körül meg a Balatonon abból táplálkozik, hogy az emberek nem ültetnek fákat, nehogy eltakarják a kilátást. Egész bódévárosok épülnek, ez egy óriási szamárság.
Éf: A környékbeli vadakkal is bizalmas viszonyt alakított ki.
MI: Amikor készen volt a ház, az egyik szomszéd a nyakamra járt, hogy már csak a mi telkünk nincs bekerítve. Ha utálom a kerítéseket, felülről bejönnek a vaddisznók meg a szarvasok, meg a hajléktalanok, így ő. Jó, csináltattam egy olyan drótkerítést, amin minden keresztül tud járni. A kisebbek azért, mert akkora lyukak vannak rajta, a szarvas átugorja, a vaddisznó meg átjön rajta. Ha egy két-háromszáz kilós vadkan megindul, nem gond neki. Ripityára szétszaggatták már. Ezeket az ismereteket megelőzően volt egy olyan gondom, hogy egy jelentős számú, „lakótelepi" populáció él ezen a telken, a galacsingörgetők csapata. Tavasszal, amikor ezek rajzanak, itt minden mozog. Minden lukban könyököl valaki. Úgy éreztem, nagy disznóság tőlem, hogy a telket bekerítettem, mert mi lesz a populációval, ha nem járnak be a vadak, nem lesz állati ürülék, amiből a galacsint meg tudják csinálni. Nagyon gyorsan eloszlatták ezt az aggályomat. Hát ezeknek is van magukhoz való eszük, nem is a méretes vaddisznóürülékkel foglalkoztak, hanem a nyúl- és szarvasdrazséval. Azt könnyebb görgetni, nem kell formázni, kereknek születtek.
Az ember tényleg szinte név szerint ismeri a növényeket és az állatokat. Például volt egy szarvastehén, aki itt minden további nélkül bejárt a telekre akkor is, amikor a többiek nem, és rájött arra, hogy őt itt nem bántják. Ez lett a veszte, egyszer a kerítésre akadva találtuk meg. A szomszéd drótkerítését át akarta ugrani, de a drót ráhurkolódott a csűdjére. Nem élt már, amikor rátaláltunk. Ő is személyes ismerős volt itt, a nyoma többféle értelemben itt volt mindig. Ha nem vagyunk itt, a szarvasok és a vaddisznók továbbra is bejárnak. A vaddisznóknak azért annyira nem örülünk, mert van egy olyan kényszerképzetük, hogy tankcsatákat kell vívni, és olyan néha a ház feletti rész, mintha bombatámadás érte volna.
Éf: Említette, hogy egy elem van a házban, ami nem illik ide, a homlokzatba vágott kerek ablak. Ehhez az árbocfán büszkélkedő bikafejet is hozzátehetjük...
MI: Az ablakért még nem szóltak meg, bár tehették volna, de amikor idetettem, akkor is tudtam, hogy ránézésre ez itt egy idegen elem. Úgy kerül ide, hogy ennek megvan a megfelelője benn a házban, a mi hálószobánkon. Amikor reggel felkönyöklök az ágyban, akkor ennek a két körablaknak a hossztengelye a tetőtéri galérián keresztül az Urak-asztalára néz. A korracél-acél bikafej az árbocfán sem öncélú cifrálkodás, hanem a feleségem a bika jegyében született, és ezt meglepetésnek szántam.
Éf: A részleteket másutt is gondosan alakították ki.
MI: A vörösfenyő árboc, ami az egész tetőszerkezet súlyát hordozza, Szibériából van. A fenyőoszlop teljesen szokványos épületszerkezet, de mi úgy csináltuk meg, hogy a mestergerenda át van fűzve rajta, úgy, hogy egy papírlap nem férne már el mellette. A külső ajtó a déli homlokzaton horgonyzott acélrács, fakeretbe foglalva. Ezek közönséges taposórácsok, de minden eltervezett funkciónak tökéletesen megfelelnek. Nevezetesen, amikor nem vagyunk itt, be vannak húzva és megnehezítik a rosszfiúk dolgát, ha be akarnának jönni. Tudják azt is, hogy a télire bemenekített leanderek természetes fényhez jussanak. A harmadik rendeltetésük, hogy mikor irtózatos hőség van, a belső ajtókat nyitva tartjuk, ezt pedig összehúzzuk, és tökéletesen árnyékol, de a levegő jár rajta keresztül. Ennek a háznak a súlyához ezek a méretek tartoznak hozzá, mint ahogyan hozzátartozik az eresz is, amely a fényt átereszti, mert ragasztott üvegtáblákból van, és így mindig szárazon tartja az alatta tárolt egész éves tüzelőanyagot. Az árnyékoló faráccsal úgy van takarva, hogy az üveg nem is látszik.
Éf: A ház belülről elég puritán, ágyakon és néhány könyvespolcon kívül más alig van benne.
MI: A bútorok nagy részét az IKEÁ-ban vettük, kellett igazítani rajtuk, de nagyon jól érzik magukat itt. A padlóburkolat terrakotta, ezt viaszoljuk évente egyszer, borulhat a vörösbor, nem látszik rajta. De vannak rossz vízióim. Rosszul lennék tőle, ha egy késői utód egyszer valamikor háromajtós szekrényt állítana be a házba. Vagy kis faragott díszeket biggyesztene hozzá valaki. Ha a ház egy méterrel magasabb lenne, már nem ez a ház lenne. És akkor sem, ha valaki azon kezdene spekulálni, hogyan lehetne még jobban kiemelni a talajból. Az egy teljesen rossz felfogás, hogy mindenki annyira fél a hegy felől jövő víztől, hogy úgy épít a hegyoldalba házat, hogy a földszinti padló vonala legyen a fölső terepszinten, vagy felette. Ezért itt a környéken nagyon sok olyan ház van, ami egy emelettel magasabb, mint amennyire indokolt lenne. Nem merik, nem ismerik, nem is tudják, pedig ezek nem szigetelési csodák. Egy jó szivárgó, egy jó kavics aláépítés, ha draincsövekkel el van vezetve a víz, akkor a háznak esze ágában sincs nedvesedni. Ha mindez nem így lenne, a ház lényege amortizálódna.
Éf: Miért tartotta fontosnak, hogy beszélgessünk a házról?
MI: Sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy közölni kel egy házat, és hogy a szaksajtóval kommunikálni kell. Most azért tartom mégis fontosnak, hogy oldódjon a feszültség mindenkiben, akit azzal hülyítenek, hogy az építészet olyan magasztos dolog, hogy csak ködbe burkolózva lehet csinálni, valami francos nagy művészetként. Nem szentségtörés azt mondani, hogy egy ilyen háznak a megépítésénél nem is építészetről van szó. A legtöbbet azzal lehet ártani, ha elvont kategóriaként kezelik az építészetet. A leghíresebb toszkán városok házait tervezőknek eszükbe sem jutott, hogy művészetként gondoljanak a tevékenységükre. Házat építettek, jól kialakult szokások szerint. Ebben a környezetben egy egyedi alkotás pompásabban ragyog. 90-95 százalék a jó szakmaismerettel épített ház, 5-10 százalék a művészi munka. Az itteni építészetben nagy baj, amikor valaki nagy mellénnyel beszél az építészetről. A szakma felelős a rengeteg nagyotmondásért, hogy mindenki cifrábbat akar, mint szomszédja. Nem az egyediség, az egyéni műgond ellen beszélek, hiszen népi építészetünk a jó példák hihetetlen gazdag tárháza. Akik azoket a házakat „tervezték", azok sem építészetben gondolkodtak, mégis a legmagasabb minőséget hozták létre, hivalkodás nélkül. Egy házról van szó, amit jól meg kell építeni, nagy gondossággal, helyenként műgonddal, de nem azért, mert alkotni akarok, hanem mert jó házat akarok építeni. És úgy építeni, hogy mindenki lássa, itt én lakom, nem a harmadik szomszéd. Az építészet olyan kifejezési eszköz, amit ha jól művelnek, akkor nem átalakítja, csupán élhetőbbé teszi a környezetet.
Fotók: Mányi István, Somlyódy Nóra
Vélemények (0)