Masznyik Csaba: Dr. Szentkirályi Zoltán emlékére

Az Építész Mester Egylet Tanulmányi Bizottsága 2001. december 1-jén ünnepséget tartott a Mesteriskola 30+6 éves évfordulója alkalmából a Keszthelyi Festetich Kastélymúzeumban. Az ünnepségen dr. Ferkai András id. Janáky Istvánról, Masznyik Csaba dr. Szentkirályi Zoltánról, Arnóth Lajos dr. Szendrői Jenőről tartott megemlékezést.

Az Építész Mester Egylet Tanulmányi Bizottsága 2001. december 1-jén ünnepséget tartott a Mesteriskola 30+6 éves évfordulója alkalmából a Keszthelyi Festetich Kastélymúzeumban.

Az ünnepségen megemlékezést tartott

• dr. Ferkai András: id. Janáky Istvánról
• Masznyik Csaba: dr. Szentkirályi Zoltánról
• Arnóth Lajos: dr. Szendrői Jenőről

Masznyik Csaba: Dr. Szentkirályi Zoltán emlékére

Szentkirályi tanár úrnak halála előtt az volt a kérése, hogy a ravatalánál csendes búcsú legyen, ha lehet ne méltassák. A közismert szerénységen, és a jó ízlésen túl - ismerjük az efféle szónoklatokat - jogos büszkeség is volt ebben, mert talán senki nem sértődik meg azon, ha azt mondom, hogy kevesen, talán senki sem méltó arra, hogy méltassa őt. Ez nem csupán az elhunytnak járó közhely, kötelező és patetikus túlzás, hanem szó szerint értendő. Az azóta eltelt idő sem jogosít föl arra, hogy visszaéljek a lehetőséggel. Mikor Arnóth Sam kérésére mégis elvállaltam ezt a mai megemlékezést, akkor az jutott az eszembe, hogy a saját szavai, a vele készült interjú, amit kevesen ismernek, sokkal többet adhat vissza belőle, mint valamiféle átfogalmazás, vagy fontoskodó okfejtés.

Ezt a filmet, ami a tanár úr halála előtt fél évvel, szinte az utolsó pillanatban készült, Madzin Attilának köszönhetjük. Az eredeti, vágatlan felvétel, közel három óra hosszúságú interjú egy fantasztikus anyag, üresjáratok nélküli, a szövegen belüli utalásokkal, színes történetekben gazdag kerek egész, ahol szinte alig kell kérdezni, úgy meséli az élete történetét, mint aki már várja, hogy egyszer kérjék erre. Nagyon örülhetett ennek a beszélgetésnek, látszik a szemén, a gesztusain, ahogy felvillanyozódik és lendületbe jön, halljuk a kicsit rekedtes hangját, a torokköszörülést, a jól ismerten bonyolult, leírva is hosszú, összetett mondatokat, majd a végén a köhögésbe fúló fáradt kérdést, hogy : "akkor, ugye befejeztük?"

A beszélgetőpartnerek a Tanszék részéről Szalai András, a Mesteriskola részéről Golda János voltak, a szép ívű interjú az ő érdemük is. A filmben sok szó esik a Mesteriskoláról. Most, hogy erre az alkalomra készülve megint végignéztem az egészet, szinte kísérteties, ahogy onnan a villogó videószalagról üzen és tanácsot ad az utódoknak, az intézménynek, amit köztudottan nagyon szeretett. Mintha éppen erre, a mai alkalomra küldte volna már akkor is az üzenetét.

Amikor 1987-ben a Tanszékre csöppentem, éppen Szentkirályi Zoltánon volt a sor, hogy az egyetem szokásos, kicsit lüke mechanizmusának egyik rutinjaként portfólióval igazolja oktatói alkalmasságát. Ezt kivétel nélkül, minden vezető oktatónak el kellett készítenie időnként, formális, érdektelen papír-dolog volt az egész. A tanár úr a tőle megszokott természetességgel és őszinteséggel nem is csinált semmit. Ott ült a grémium, portfólió sehol, Zoltán pedig, portfólió helyett, tartott egy rövid beszédet. Elmondta, hogy mi a véleménye az efféle papírmunkáról, majd hozzátette, hogy az ő munkássága a tanítás és az előadásai, amit ebben a formában nem tud kézzel foghatóvá tenni. Gondolt ugyan arra, hogy levelet küld a hallgatóinak, akik az elmúlt negyvenvalahány év alatt úgy érzik, hogy tanultak tőle valamit: küldjenek egy-egy fényképet magukról. Ezekből a fényképekből össze lehetett volna állítani egy tablót, ez lehetne az én portfólióm, modta. De hát ki csinálná végig ezt a marhaságot, tette hozzá. Nagy csönd lett erre, mert ilyen szép, nem létező és mégis igaz portfólióval senki sem dicsekedhetett rajta kívül.

Ha most körbenézek, mintha éppen ezt a tablót, vagy annak egy lehetséges változatát látnám itt Keszthelyen megtestesülni.

Madzin Attila filmjének szöveganyaga több mint húsz gépelt oldal. Ebből a mai alkalomra négy-öt oldalnyi szöveget válogattam ki, az életrajz legfontosabbnak tűnő epizódjait és a Mesteriskolára vonatkozó kitételek egy részét. Attila hozzájárulásával az Építészfórum számára ez utóbbi (a Mesteriskolával kapcsolatos) részt emeltem ki. Az élőbeszéd fordulatait - lehetőség szerint - igyekeztem megtartani.

Tehát Szentkirályi tanár úr beszél a Mesteriskoláról:

A Mesteriskola szelleme nyilvánvalóan rokon Karácsony Sándor pedagógiájának elveivel, de ennek a kialakulásában nekem semmiféle szerepem nem lehet, mert mióta legalábbis Szendrői vezeti a Mesteriskolát, azóta ez a módszer ott eléggé általános, és én jó 15 évvel azután kerültem be a Mesteriskolára, hogy Szendrői ott dolgozott. De mindenféleképp a gondolkodásmód, a mentalitás az rokon , és ez szerintem természetes is. Karácsony Sándornak volt egy alapvető mondása, hogy pedagógusnak születni kell, azt nem lehet csak úgy csinálni. Ha ez igaz, és szerintem igaz, akkor a pedagógusnak született emberek valamilyen módon hasonló szellemben dolgoznak a tanításnak bármely területén, függetlenül attól, hogy hogyan indultak, vagy mivel foglalkoznak, és ez nyilvánvalóan érvényes a Mesteriskolára is vagy annak a vezetésére.



A Mesteriskola számomra az egyik legnehezebben meghatározható olyan műfaj, amit nagyon szeretek, de tulajdonképpen nem értek, és nem tudom megérteni, hogy mi tartja életben és hogyan tud működni. Beuys is tartott fenn hosszú időn keresztül egy ilyen szabadiskolát, ami nagyon szimpatikus, korszerű elvek szerint működött. Mondjuk én Beuyst egy kóklernek tartom, de ez az iskola ez nagyon szimpatikus volt, és nagyon korszerű pedagógiai elveket hangoztatott. És jól is működött. Nem anyagi, hanem szellemi szempontból öngerjesztő intézmény volt. Kicsit ilyen a Mesteriskola is. Itt társadalmi munkában, időt rászánva dolgoznak egyébként elfoglalt mesterek vagy idősebbek, amennyire az idejük engedi és aktívan, tényleg a megértés szándékával vesznek részt rajta fiatalok. Az igazság az, hogy ebből semmi, pontosan kamatoztatható, gyakorlati munkára átfordítható haszna senkinek nincs. Mondjuk olyanok vannak, járulékosak, hogy rá lehet írni a névjegyre, hogy a Mesteriskola mestere, vagy nem tudom én, be lehet írni az életrajzba, hogy ekkor és ekkor elvégeztem a Mesteriskolát. De ezek nem lényeges dolgok, ezek nem tudnának fenntartani egy intézményt. A Mesteriskola tevékenységének a leghatásosabb időszakai, vagy eseményei nem az előadások, nem is a tervpályázatok, habár mind a kettő jó, hanem a kirándulások, az utazások, és az együtt eltöltött vacsorák, vagy esték. Komolyan. Ezek azok az élmények, vagy időszakok, vagy események, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy egymással rokonszenvező de egyébként egymástól távoli fiatalok vagy idősebbek olyan jellegű közvetlen kapcsolatba kerülhessenek egymással, ami nemcsak az emberi kapcsolatokat, hanem a szakmai munka színvonalát, vagy a szakmai kölcsönös egymásra hatásnak a lehetőségét is biztosítja és felfokozza. És tulajdonképpen ez a kapcsolatteremtési lehetőség az, ami az emberi tartalmát és a szakmai tartalmát is egy ilyen iskolának biztosítja. Én például pontosan ezért nagyon szerettem az ilyen mesteriskolás utakat. Még az ilyen két-három napos magyarországi utak is jók voltak. Sajnos kinőttem belőle.



A Mesteriskolával kapcsolatban az egy probléma, hogy ezt az önmaga létjogosultságát automatikusan biztosító intézményt hogyan lehet működésben tartani akkor, ha a fennállásának a személyi feltételei megváltoznak. Ez egy nagyon nehéz dolog. Egy biztos, hogy olyan emberek nem tudják fenntartani, akik valamilyen módon a saját egyéniségüket, művészi érdeklődésüket, ízlésüket akarják a többiekre rákényszeríteni. Kivétel nélkül minden eredményes pedagógiai tevékenységben - és végeredményben iskolának nevezik, tehát ez is az - az egyik alapvető követelmény az, hogy nem idomítani kell, hanem nevelni, nem megtanítani kell, hanem a valamilyenfajta ismeretanyag kölcsönös elsajátításában társulni. Például nemegyszer szokták mondani azt - Beuysnak volt az egyik alapelve, és többször ki is fejtette az előadásain - hogy nincs ilyen hogy tanár meg tanítvány: mindig az a tanár, aki beszél, és az a tanítvány aki hallgatja. Tehát az állandó szerepcserének a lehetősége, és az oktatáson vagy iskolán belüli kapcsolatteremtésnek az egyenrangúságon alapuló önkéntessége az egyik alapvető feltétele annak, hogy a Mesteriskola fennmaradjon. Ezt talán úgy lehet megvalósítani, hogy egy olyanfajta kollektív vezetést, tehát sok főből, vagy legalábbis több főből álló irányító testületet kell létrehozni, amelyben a létszám elegendő nagy ahhoz, hogy az egyénenként jelentkező érvényesülési ambíciókat a kölcsönös súrlódással lekoptassa, és megmaradjon valami olyan, ami nem semlegesként, de a közösség minden tagja számára egyenértékű lehetőségként ezt a közös tevékenységet fenntartja. De hát ez már azoknak a feladata, akik most ilyen félfiatal vagy félöreg mesterként az iskola munkájában részt vesznek.

Fotók: Barka Gábor