MÓKEMBÉ: Lakhatás – Kőműves Márton diplomaterve

A munka egy külső VIII. kerületi tömb szerkezetét rendezi át két, a környező városi szövetre nem jellemző tipológia – a torony és a városi villa – kritikai alkalmazásával. A két urbánus elem megkérdőjelezi a budapesti bérháznegyedben konvencionálisan használatos építészeti stratégiák (megőrzés, illeszkedés vagy teljes szövetcsere) kizárólagosságát. Az új épületek belső elrendezése a munka és a lakhatás tereinek a posztindusztriális városban mindinkább elmosódó kategóriáit integrálja egyetlen zárt, a hétköznapokat monumentalizáló építészeti kompozícióba. A MÓKEMBÉ sorozat első terveként Kőműves Márton munkáját mutatjuk be. 

Lakhatás

Tervem a városi lakhatás folyamatos krízisben lévő, konfliktusos helyzetével foglalkozik. A lakhatás ismert, otthonos területeit kérdőjelezem meg a szoba, az épület és az utca-tömb kereteinek felülvizsgálatával. Kritikai hozzáállásomban követem Pier Vittorio Aureli és társa, Martino Tattara akadémiai és tervezői (számukra persze ezek elválaszthatatlan fogalmak) kutatási programját (AAschool Diploma 14, City as a Project platform, Berlage Institute, Columbia, DOGMA), amely a lakhatás és munka tereinek a posztindusztriális városban egyre inkább elmosódó, felbomló kategóriáival foglalkozik. Projektem így nem egy „jóhiszemű" utópikus mű vagy valós megoldása a lakhatási válságnak, hanem egy kísérlet a reprezentatív építészeti forma tesztelésére a városi szövetben. A politikai és társadalmi kérdésekre nem az egyszerű, anonim formák képe, hanem a terek hagyományos funkcionális hierarchiájának és kategorizálásának feloldása utal.

Ahogy a város, úgy a lakás, a lakóház sem természetes kerete az életünknek, építészeti karakterét ideológiák és társadalmi hierarchiák a leginkább megtévesztő módon formálták. Bár az építészet térszervezését századakon keresztül a reprezentáció, a hatalom és a vallási rituálék alakították, a modern városban a lakhatás a szubjektumok tömeges társadalmi „öntőformájává" változik. A menedék, hajlék biztosítása mellett a társadalom biopolitikai kontrollja lesz a „lakhatás" – mint társadalmi projekt – rejtett programja. A standardizálás és munkaerő produktivitásának növelése mozgatta a metropoliszok fejlődését.

Projektemben egyszerre foglalkozom a tömbbel mint a budapesti belvárosi szövet legjellemzőbb egysége, és kérdezek rá a szubjektum kilétére ma az urbánus tájban. A lakóépületek általános modelljét függőfolyosóról vagy fogatolt lépcsőházból megközelíthető, elszigetelt lakások adják, amelyek a társadalom normalizált egysége, a nukleáris család számára elérhetőek – ez építésük idején jóval heterogénebb együttélési formákat jelentett.

Tervemben elrugaszkodom a bevett kategóriáktól és a lakosság magányos, kiszorított, elszigetelt tagjait – úgy, mint az idősek, fiatal családok, egyetemisták, szabadúszók, egyedülálló szülők, látogatók, vendégmunkások, bevándorlók, stb. – dinamikus csoportjait veszem célba. Számukra ajánlok egy specifikus életmódot preferáló lakhatási program helyett – lakhatási keretet, amely képes befogadni eltérő jellegű és összetételű háztartások komplex formáit, illetve képes új kapcsolatokat teremteni közöttük. A terv alapszükségletnek tekinti a privát teret, a mindenkinek járó egyszemélyes „saját szobát" a városban, ezt ugyanakkor nem tagolja be a kortárs építészeti és beruházói gyakorlatot meghatározó, a nukleáris-patriarchális családra szabott magánlakások rendszerébe, helyette egy rugalmasabb, ambivalens, kollektív lakhatási, működésbeli és finanszírozási modellt feltételez.

A posztfordista városban a termelési módozatok radikális változásai, alapjaiban kérdőjelezik meg a polgári lakás érvényességét a lakhatásban. Egyre többen kényszerülnek újra társbérletekben élni, vagy más, még dinamikusabb és kiszámíthatatlanabb lakhatási formákat felfedezni, miközben lakó és munkatereink között is egyre szélesebb csoportok számára mosódik el a különbség. Mindez a város funkcionális felosztásának kizárólagosságát, és a lakhatás áru-jellegét kérdőjelezi meg.

„Város a városban"

A terv egy nagyméretű, foghíjakkal szabdalt, jelentős „szabad" belső területtel rendelkező tömb építészeti lehetőségeinek vizsgálatára vállalkozik a Józsefvárosban. A tömböt a tágas fasorral szegélyezett József utca, az erre merőleges szűk Lovassy László és Őr utcák, túloldalról pedig a Horváth Mihály és Mátyás tereket összekötő, félig sétálóutcává alakított Tavaszmező utca határolja.

Megőrzés és illeszkedés helyett egy szigetszerű, autonóm, zárt építészeti kompozícióval bontom fel és sűrítem a meglévő tömb virtuális építészeti egységét. A beavatkozás nem szabad formálással, kontextust mellőző fölénnyel telepszik rá környezetére, hanem enklávé szerű viselkedésével kerül dialektikus viszonyba a városszövettel. Nem követi az urbanizáció homogenitást és szövetszerű hálózatosságot kialakító, izotróp egyneműségét, hanem határozott építészeti formálással képez hangsúlyt, locust Budapest ún. bérháznegyedében. Mind formailag, mind kollektív tartalmában önálló „várost alakít ki a városban".

A beépítés ürességében meghagyva lehetőségként kínálja fel a foghíjak (József és Tavaszmező utca) feltáruló világát. A telkek utcafrontra szervezett kitöltése helyett az új épületeket a tömb nem hasznosított, elhanyagolt centrumába helyezi. Az eddig gazdátlan városi területben rejlő lehetőségeket kiaknázva, radikalizálva, felnagyítva illesztek a tömb közepébe egy alaprajzában keretes komplexumot, önmagán belül megduplázva a zártsorú tipológiát. A sűrítés mértékét a belső homlokzatok figyelembe vételével határoztam meg.

A gangos bérház struktúrájával kontrasztban álló szoliter épületek önmagukban és együttesen is megkérdőjelezik, illetve újraszervezik a lakhatás urbánus és belsőépítészeti tereit. Az épületegyüttes alkotóelemei: a talapzat, a két torony és a két városi villa új viselkedésmódot jelentenek a sűrű, és elvben szigorúan szabályozott városszövetben.

Talapzat

A talapzat felszíni és pinceszinti felületén jelöli ki a projekt zárt építészeti formáját. Absztrakt, négyzetes formává redukálva ismétli meg a pesti tömbök tipológiáját, ugyanakkor a süllyesztett udvar vertikálisan is egyetlen monumentális kompozícióba foglalja különálló tornyok összességét. Határait a József és Őr utca mentén a belső épületszárnyak zárt végeihez illesztettem, a Lovassy László és Tavaszmező utca zártsorú, befelé is néző épületeitől pedig egy utcányi távolságot eltartva jelöltem ki. A tornyok a határ menti tűzfalakra csatlakozva, a villák a keret átellenes sarkai mellett csatlakoznak az alépítménybe. Az épületek lábazatai mentén egy-egy kisebb, süllyesztett kiskert nyílik a keret sarkai felé, amelyek megnövelik az alsó termek bevilágítottságát, használatban és térérzetben ellensúlyozzák, differenciálják a központi grund nyílt, nyersbeton utilitarizmusát.

Talajszinten finom, de erőteljes burkolatváltással, csupán egyetlen fellépésnyi magassággal jelölöm ki a nem túltervezett, hangsúlyosan üres nyilvános teret. A tömbbelső ezen a megkülönböztetett platformon szabadon körbejárható, innen lehet megközelíteni a lakóegységek szobaszerűvé nagyított előtereit és közlekedőmagjait. Az alsó tér az épületek belső rendszeréből, a grund pedig a József és Tavaszmező utca foghíjai felől nyitott szabadtéri lépcsőkön érhető el.

Az alagsorban szabadon alakítható, definiálatlan tereket alakítok ki, amelyek árkádokkal definiálják az üres grundot. Ez az alsó tércsoport egyszerű, indusztriális szerkesztésével biztosít lehetőséget a lakosok különböző minőségű produktivitásának (munkahelyének, műhelyének, műtermének) kibontakoztatására, hiszen a posztfordista városban a szabadidő mégoly hedonista eltöltése éppannyira a termelési mód része, mint a hagyományos értelemben vett munkavégzés. A grund és a zárt kertek hasonlóan szabadon funkcionálhatnak műhelyudvarként, rendezvénytérként, egyszerű kertként vagy nyilvános térként.

Torony

A tornyok méretükben folytatják a tömbbelsőbe benyúló bérházak hátsó traktusait. Valóban konfrontálódnak a kontextus meglévő elemeivel kiugró magasságúra nagyítva a szűk hátsó szárnyak végződéseit. A kis alapterületű, dupla belmagasságú szintek az indusztriális-kommerciális „open plan" diagramját követik: a szabadon belakható teret egy beépített, mindent magába rejtő funkcionális doboz – közlekedés, konyha és fürdő – szolgálja ki. A szűk torony közepére állított mag elválasztóként egy vagy két „lakás" kialakítására ad lehetőséget. Utóbbi esetben az egységek a függőfolyosóról közelíthetőek meg, a lakások előtti átközlekedő forgalom hiányában a gangok privát teraszként hasznosulhatnak.

Egy emeletet tetszés szerint 1-4 fő használhat és rendezhet be, akár több, külön megközelíthető kisméretű alvó/dolgozó galéria beépítésével. A torony kis alapterületével nem képes a privát és közösségi terek radikális mértékű integrációjára, inkább a produktív talapzat lakótornyaként funkcionál.

Városi villa

A kisebb, kubus formájú épületek kritikailag értelmezik újra a többlakásos városi villa építészeti tipológiáját. A hagyományosan pár család számára kialakított, többszintes, szoliter – a telek közepére állított – épülettípust egy kollektivitáson alapuló lakhatási programhoz hasznosítom újra. Az épület belső struktúrája kísérletet tesz a konvencionális, izolált lakásegységek felbontására, valamint az egyéni és kollektív terek viszonyainak és arányainak módosítására fókuszál.

A négyemeletes, viszonylag kis alapterületű házakban szintenként határoztam meg az individuális és a „komunális" terek hálózatát. A szintek kialakítása merev belső logikát követ, a teljesen privát lakóegységeket helyeztem el a négyzetes alapterület sarkaiban, a maradvány terek pedig fokozatosan válnak közösségi használatúvá. Ezeket a magán szobákat egy funkcionális, bútorzat jellegű fal határolja tartalmazva a fürdőszoba és konyha drága, eszközigényes egységeit. Mindegyik magáncellához tartozik a sarkok között, a homlokzat mentén egy konyha-nappali tér, amelyek egybenyithatóak a szintek kollektív, központi tereivel. Ez a közös szoba – megnövelt ás áthangolt „hall" – az épület középpontjában kap helyet, méretét a magán terek külső gyűrűje és a vertikális közlekedők – lift és lépcső – aszimmetrikus szétválasztása jelöli ki. Az erősen komponált, majdnem körszimmetrikus – archetipikusan szinte monasztikus – alaprajz merevségét éppen ezek a közlekedők bontják meg, árnyalva a magánterek repetitív jellegét.

Az épület „valódi" homlokzata generikusan követi a belső konfigurációt. Orientáció nélküli szimmetrikus viselkedése majdnem minden irányban azonos nyíláskiosztást eredményez, amit egy külső acélszerkezetű loggia foglal egységbe szikár, architektonikus csontvázként. Ezek a tartópillérek szervesítik az épületet a talapzathoz, és jelennek meg hasonló formában, acélszerkezetként alátámasztva a tornyok függőfolyosóit.

Kőműves Márton