„Na, de Ignác! Nem szégyelli magát?”

Talán nem kegyeletsértő, ha a Budapest városképét meghatározó egyik nagy építészünkre, Alpár Ignácra halála 90. évfordulóján felesége legendás felkiáltásával emlékezünk. A cikkből az is kiderül: mitől háborodott így fel Antónia asszony? Pesti Monika írása. 

Alpár, illetve akkor még Schöckl Ignác egy sokgyermekes, apai ágon osztrák származású iparoscsaládban látta meg a napvilágot 1855. január 17-én, Pesten. Édesapja asztalosmesterként komoly vagyonra tett szert, asztalos üzeme – ahol többek között a Pesti Vigadó nagytermének hatalmas ablakait is gyártották – a legkorszerűbb gépekkel volt felszerelve és 100-120 munkást foglalkoztatott. Édesanyja, Eisele Mária egy régi württenbergi család leszármazottja volt, amely a később a Láng-gépgyárral összeolvadt Eisele-gyár megalapítójaként volt a korabeli iparosodó főváros fontos szereplője. 

A Belvárosi Reáliskolában (ma Eötvös Gimnázium) – ahol nem volt éppen jó tanuló, többször kellett pótvizsgát tennie, de építéstanból, természetrajzból és német nyelvből mindig jelese volt – folytatott tanulmányokkal párhuzamosan Haliczky Béla építőmester mellett inaskodott. 1873-ban kőműveslegénnyé avatták. Édesapja azonban asztalosnak szánta, és erről csak külső segítséggel lehetett lebeszélni. Szerencsére Alpár erre meg is találta a megfelelő embert, Hauszmann Alajost, akinek egy bérházához éppen apja cége készítette az asztalos szerkezeteket.

Hauszmann így ír erről visszaemlékezéseiben: "Ez a mester rendesen a fiát, Ignácot küldötte hozzám rajzokért (…). Egy alkalommal azzal a kéréssel állít be hozzám a fiú, hogy vegyem rá atyját, mondjon le szándékáról, és engedje meg, hogy ő hozzám mint rajzoló léphessen be az irodába. Az eleven eszű ifjú megtetszett, és miután sikerült atyját kapacitálni, bevettem az irodába, ahol azután igen szépen fejlesztette tehetségét (…)."

Hauszmann biztatja arra is, hogy a kor szokásának megfelelően külföldön tökéletesítse tudását. Alpár így 1874 szeptemberében beiratkozott a Berlin-Charlottenburg-i építészeti akadémiára. Döntéséhez az is hozzájárult, hogy az addigi szilárd családi háttér megbomlott. Édesanyja meghalt, apja újra megnősült, az új feleség pedig nem szerette férje első házasságából származó gyermekeit. A férjével aláíratott váltókkal pedig a család anyagi helyzetét is megingatta.

Alpár Berlinben nagy ambícióval vetette bele magát a tanulásba – ahogy azt Rosch Gábornak az építészről 2005-ben megjelent, szép kiállítású albumából megtudhatjuk – de ugyanakkor a szakmai és a társasági eseményeknek is aktív részese volt. A nyári szünetekben, majd később a végzése után különböző neves berlini építészirodákban dolgozott és tanulmányutakat tett. Járt Németország mellett Dániában, Svédországban, ekkor szerezte később is meghatározó skandináv élményeit. 1881-ben Olaszországba indult, amivel régi vágya teljesült.

Nyolc hónapos tanulmányútja után elfogadva Hauszmann hívását megkezdte tanársegédi működését a Műegyetemen. Hallgatói nagyon szerették. "Mint kolléga és pajtás foglalkozott velük. Mindig pontos. Sohasem marad el. Közvetlen és jó akaratú. Akinek valamelyes baja akadt, hozzá fordult, mert tudta, hogy biztosan segít rajta." – írja Magyar Vilmos építész az Alpár Ignác életéről és működéséről az 1930-as években kiadott munkájában. Tanítványaival minden szombat este egy Vámház téri vendéglőben jöttek össze. Ezeknek a kedélyes vacsoráknak hamar híre ment, és csatlakozott hozzájuk Pecz Samu és Nagy Virgil is, de néha még Steindl és Hauszmann is benézett a vendéglőbe.

Mégsem futotta be azt a műegyetemi tanári pályát, amit egyébként nagyon szeretett volna. Ennek Magyar Vilmos szerint egy Hauszmannal történt nézeteltérés volt az oka. A tervezési gyakorlatokat Alpár önállóan vezette, Hauszmann csak ritkán járt be. Egy alkalommal a negyedévesek csaknem kész szigorlati terveit nézte végig és szinte mindet rossznak találta. Alpárt ez nagyon bántotta és egyenes természete miatt nem is hagyta szó nélkül. "Ha a professzor úr ennyire egyénien kívánja a feladatok megoldását, akkor előbb kellett volna jönnie és nem most, amikor a tervek csaknem készek, és így feldönti hetek fárasztó, szorgalmas munkáját." – mondta ott azonnal a hallgatók előtt. Itt lett vége tanársegédi pályafutásának. (Persze lehet, hogy ez túlzás, de az biztos, hogy a hatalmas teherbírású, jó szervező és kapcsolatépítő képességekkel megáldott Alpárt Hauszmann a gyakorlati pályára alkalmasabbnak találta.)

Már műegyetemi működése alatt is igen tevékeny szerepet vitt a Magyar Mérnök és Építész Egylet életében, főleg a pályázatok – amelyeket már Berlinben megkedvelt – terén volt nagyon aktív. Ezeket folyamatosan figyelte, és ha hibát észlelt a kiírásban vagy más téren, az egyleten keresztül azonnal közbelépett. Ő maga is szinte minden tervpályázaton indult, és a legtöbbször sikerrel.

Nagyon sokat épített Erdélyben, ahol megyeházák, templomok és fürdők sora fűződik a nevéhez. A legnagyobb sikert Herkulesfürdő (1883) hozta el neki, amelynek tervezését szintén pályázaton nyerte el. De a többi műve sem maradt visszhang nélkül, a segesvári vármegyeháza főhomlokzatát és közgyűlési termét például az Academy Architecture című angol folyóirat is leközölte (Steindl országházi üléstermével és Hauszmann technológiai múzeumának homlokzatával együtt).

Külön említést érdemelnek Alpár budapesti bérházai is, többek között saját háza az Almássy tér 11. alatt, ahol tervezőirodája is működött. Magyar Vilmos az Alpárról szóló művében az Erzsébet körút 30. szám alatt épült Keinz-bérházat értékeli ezek közül a legjobban sikerültnek. "Egyike Alpár és a Nagykörút legjobb homlokzatainak." – írja. Későbbi, az 1910-es években épült bérházain már egyszerűbb, modernebb hatású homlokzatokat alkalmazott, ilyen a Váci u. 12. szám alatt báró Harkányi Béla részére épített lakóház (amelyet a II. világháború után Kotsis Iván vezetésével állítottak helyre) és utolsó bérháza, a Girardi-ház (Ferenciek tere 11.), amelyet az építészeti tagozatok, domborművek aranyozásáról "aranyháznak" is neveztek. De épített bérházakat Győrben és Kolozsváron is.

Villák és kastélyok is fűződnek Alpár nevéhez, az utóbbiak közül a legnevezetesebb a Boncza-kastély Csucsán, amit sajnos az eredeti állapotában már nem láthatunk: az I. világháború után Oktavian Goga román költő és politikus megvásárolta és neobizánci stílusban teljesen átépíttette. Villái sorában a legjelentősebb a Rózsadombon saját nyaralónak épült, II. Bolyai u. 11. alatti lakóház, amely 1918-tól állandó lakásként szolgált a családjának, miután az I. világháború gazdasági nehézségeinek következményeként az Almássy téri házától kénytelen volt megválni.

Alpár pályafutásának egyik csúcspontja a Millenniumi Kiállítás Történelmi Főcsoportja, vagyis a ma Vajdahunyad váraként emlegetett épületegyüttes. Az 1854-es tűzvész után éppen restaurálás alatt álló vajdahunyadi vár – amelyen Friedrich Schmidt dolgozott tanítványaival, köztük Steindl Imrével, Schulcz Ferenccel, Schulek Frigyessel és a Wiener Bauhütte kiadványaiban a felmérési rajzokat publikálták is – ekkor szinte kínálkozott, hogy a Hunyadi kort prezentáló épület mintájául szolgáljon. De emellett feladat volt a román, a gótikus és a Mária Terézia korabeli barokk stílus bemutatása is.

Az talán nem annyira köztudott, hogy az épületcsoport először csak ideiglenes jelleggel, favázzal készült el (kivéve a román kori részt). A millenniumi kiállítás bezárása után azonban sajnálták lebontani az együttest, érezték, hogy ezzel komoly érték menne veszendőbe. A főváros hozzájárulását is sikerült megszerezni ahhoz, hogy az épületek tíz évig a helyükön maradhassanak és a Mezőgazdasági Múzeumnak helyet adjanak. De a tó körüli nedves körülményeket az ideiglenesre tervezett alapozás és a faszerkezetek nem bírták, elkerülhetetlenné vált a bontás. Végül a sajtó, az építészek és a művészvilág összefogásával sikerült elérni, hogy az épületegyüttes újra – most már tartós épületszerkezetekkel – felépüljön.

A másik terület, amely Alpár életművében és a századfordulós Budapest építészetében kiemelkedő jelentőségű: a bankok és egyéb pénzintézetek épületei. Ennek az épülettípusnak kifejezett specialistája lett, amihez minden bizonnyal hozzájárult az a sok utazás is, amelyet már gyakorló építész korában megtett, és amelyek során tanulmányozhatta az európai példákat. Alpár mesterien ötvözte a pénzintézetek reprezentációs igényeinek megfelelő monumentális, gazdagon díszített homlokzatokat a működésükhöz elengedhetetlen funkcionális alaprajzokkal. Az 1891-ben tervezett Győri Városi Takarékpénztár után, 1900-tól a fővárosban ilyen épületek sorát hozta létre, ezek: az Osztrák-Magyar Bank (Magyar Nemzeti Bank), a Budapesti Tőzsdepalota (később MTV székház), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (Belügyminisztérium), a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (később Budapest Bank és Értéktőzsde), a Magyar Általános Hitelbank (Pénzügyminisztérium) és az Anker Élet- és Járadékbiztosító Társaság székháza.

A címben idézett felkiáltás ez utóbbihoz kapcsolódik: az Anker-palota építése 1908 októberében kezdődött meg. A feltűnő és akkor a környezetéből még nagyon kirívó épület elkészültekor közfelháborodást váltott ki, egy anekdota szerint még Alpár felesége, Orth Antónia is így szörnyülködött el: "Na, de Ignác! Nem szégyelli magát? Mit csinált Ön itt?"

Banképületei révén a határokon túl még a hazainál is nagyobb hírnévre tett szert. "Alpár Ignácot itthon nem ismerik el annak a nagyságnak, mely előtt a külföld adózik." – jegyezte meg 1911-ben Hajós Alfréd. A praktikus alaprajzok tervezésére való készségét Alpár az iskolaépületeknél is jól kamatoztatta. A magyar iskolarendszernek a 19. század második felében történt nagyarányú fejlesztése során rengeteg elemi és reáliskola, gimnázium, valamint hadapródiskola épült, ebből Alpár harminchármat tervezett.

Alpár építészi pályafutása gyakorlatilag 1918-ig tartott. Bár ekkor még csak 63 éves volt, az I. világháború, valamint az azt követő kaotikus helyzet és gazdasági összeomlás ellehetetlenítette a további működését. A Tanácsköztársaság alatt személyesen is meghurcolták, a tőke és a korábbi államhatalom kiszolgálójának kikiáltva lakásáról bevitték a Markó utcába, annak ellenére, hogy egyáltalán nem foglalkozott politikával. Végül barátai közbenjárására, kiemelkedő építészeti teljesítményére tekintettel engedték csak el.

Ekkorra az építészet is átalakult, Alpár historizáló világa egyre inkább háttérbe szorult a szecessziós és már a modern építészet felé irányuló törekvésekkel szemben. Mindamellett a húszas éveknek továbbra is megbecsült alakja volt, különböző szakmai testületek elnöki posztjainak és végre a Műegyetem tiszteletbeli nyilvános, rendes tanári címének is birtokosa. 1925-ben, hetvenedik születésnapján nagy ünneplés vette körül, emlékplakett készült róla, a Mezőgazdasági Múzeum oldalfalán pedig egy relief portrét helyeztek el a tiszteletére.

1928 márciusában második feleségével, Csesznák Ilonával egy 400 fős delegáció tagjaként New Yorkba utazott Kossuth Lajos szobrának felavatására. Hazafelé jövet Párizsban és Svájcban töltöttek néhány hetet. Zürichben Alpár influenzát kapott, kórházba kellett szállítani és ott 1928. április 28-án elhunyt. Temetése május 3-án óriási pompával zajlott. A városligeti Vajdahunyad várában ravatalozták fel, onnan hatalmas gyászmenet kísérte a Kerepesi temetőbe. Egy évvel később elkészült, antik szarkofág formájú síremlékén fő művei, a Mezőgazdasági Múzeum, a Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota láthatók.

Pesti Monika - Jancsó Ágnes

(Címlapkép: Alpár Ignác és felesége Orth Antónia 1909-ben, Stróbl Zsófia festménye, forrás: Rosch Gábor: Alpár Ignác építészete)