Párbeszéd az örökséggel – Ligeti-villa a Stefánián

A Stefánia út patinás épületei között bújik meg a kiváló impresszionista szobrász, Ligeti Miklós egykori műteremháza. A 20. század első felének alkotója nem csupán kiváló munkáit (Anonymus szobra, Erzsébet királyné szegedi szobra) hagyta az utókorra, hanem műterem-villáját is, amely a jelenkori felújítás nyomán méltó ékszere lett környezetének.

A Stefánia úton sétálva szemünkbe ötlik az izgalmas formájú, féligáttetsző kerítés, amely mögött egy régóta felújításra várt épület, a Ligeti-villa sziluettje sejlik elénk. A jogi procedúrák után, és a tulajdonosváltást követően ma régi-új fényében emeli a városszövet ezen részének fényét. De milyen út vezetett ideig?

Ligeti Miklós 1903 nyarán vásárolta meg a telket, amelyen az épület ma is áll. Az 1904-ben megkapott építési engedélye, majd – sejthetően – 1905-ben a terv átalakításának jóváhagyása egy ponton bizonyosan összeér: Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezőpárosának személyében. Mindkét tervező jelentős közegekben tevékenykedett: Bálint Zoltán az európai utazásait követően Korb Flóris és Giergl Kálmán irodájában dolgozott, Jámbor Lajos pedig Hauszmann Alajosnál. Közös munkásságuk több évtized lefed, egyaránt dolgoztak kisebb léptékű munkákon és középületeken is. 

A dokumentumok nyomán bizonyossággal állítható, hogy az 1905-ös módosítást követően 1906-ra felépült és üzemelt a műteremház. Az eredeti épület tömege a 20. században módosult a műteremablak előtti hozzáépítések következtében, állaga megromlott, korabeli fénye eltűnt. Ezen állapot volt az a jelenkori kontextus, amelyben egy meghívásos tervpályázat nyomán a felújítását és áttervezését a Monostudio (Zombor Gábor, Juhász Balázs) nyerte el. 

A ház eredeti lakóépület és műteremház funkciója ugyan megváltozott a tulajdonos (Polgári Magyarországért Alapítvány) igényei nyomán, deklarált célként lebegett ezzel együtt a ház jellegének, a belső terek volumenének, esztétikumának megőrzése. 

Számos példát láthatunk arra vonatkozóan, hogy egy régi architektúra milyen módon újul meg a jelenkorban. Jellemző tendencia, hogy ilyen esetekben az esetleges – a modernitás jegyeivel operáló – hozzáépítések formanyelvben látványosan eltérnek az eredeti esztétikumtól, egyfajta fúziós, hibrid tömeget hozva ezzel létre. Mivel funkcióból eredő elvárás volt az alapterület növelése, a tervezők választhatták volna ezt az utat is. A Monostudio azonban ettől eltérő megoldást választott azáltal, hogy a megújuló házat a Bálint – Jámbor tervezőpáros által megalkotott struktúra szellemiségével kívánták rokonítani, így annak eredeti atmoszféráját ilyen módon is megőrizni. 

Noha az eredeti műteremablak alapvetően meghatározta az utcafronti homlokzatot, a későbbiekben hozzátoldott tömeg ezt a karaktert teljes mértékben lerombolta. Így lényegi mozzanat volt ennek visszabontása. Mivel a ház területeinek megnövelésénél a telekméret meghatározó volt, így egyetlen megoldásként a vertikális kiterjesztés adódott. Fontos volt azonban, hogy mindez úgy valósuljon meg, hogy a villa karakterét ne változtassa meg, hanem szellemiségében a századfordulós ház jellege maradjon érvényben. Ennek nyomán visszabontották a tetőfödémet, és annak alacsonyabb magasságú visszaépítésével, valamint beépítésével alakult ki a jelenlegi struktúra. 

A szuterénben található kiszolgáló helyiségek, illetve a gépészet kiépítésével létrejöhetett az az impozáns földszint, amelyben az egykori műterem is megtalálható. Az áttört mennyezeti betoldás révén, valamint a műteremablak helyreállításával a homlokzat eredeti rendje, pompája is újrateremtődött. A terasz beépítése, valamint a tetőtérben kialakított vendéghelyiségek által úgy növekedett az alapterület, hogy a Bálint – Jámbor-szellemiség nem sérült. 

A ház előtti, illetve az azt körülvevő rendezett zöldfelületen sétálva magunk is megtapasztalhatjuk, hogy a hozzáépítés milyen alázatos módon belesimul a ház eredeti kontextusába. 

A Ligeti-villa markáns építészeti állásfoglalás arról, hogy egy műemléki épület bővítése nem csupán a kortárs hozzáépítések elkülönülő esztétikumával érhető el, hanem a hagyomány folytathatóságával is. Ehhez azonban a múlt iránti nagyfokú alázat szükségeltetik, amely túlmutat a – sokszor – öncélú önreprezentációkon. 

Emellett az épület annak is szép példája, hogy az archaizálás csapdája is kikerülhető. Nem a múlt szolgai újramondása, hanem annak teremtő újraértelmezése lengi be az egész épületet. A Ligeti-villa jelenkori állapota arra is választ ad, hogy milyen módon lehetséges egy százéves ház esztétikumát oly módon jelenné tenni, hogy érvényessége a mára, sőt a holnapra is kiterjedjen. 

Kovács Péter

Az Építészfórum megjelenő kritikák elkészítését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.