Pethő Lászlóék salgótarjáni ipari épületéhez

"A salgótarjáni épület szerintem volumenét lényegesen meghaladó jelentőségű." - Mónus János írása.

Az IPARTERV nagy korszakának megszűntével ipari építészetünkben kínos csend következett. A „nagy" (ipartervi) építészek sem hittek már igazán saját magukban, elhajlottak a posztmodern felé, felaprózták a felaprózhatatlant, a tervgazdaságból a piacra léptek (természetesen a küszöbön botladozva), a kívülről vágyottnak ítélt helyzetük egyre inkább hasonlított a kívül álló vágyakozókéhoz. Aztán jöttek a multiberuházások, építész egyéniségek nélkül (távoltartásukkal, vagy megbízói kényszerekkel), esetleg (koncként) egy kis „építészkedési" lehetőséggel. Eltűnt a klasszikus ipartervi indíttatás, mely az ipari épületekben zajló gyártások technológiáit nem csupán adatszolgáltatásnak tekintette, hanem a kölcsönhatások hitében az építészeti tervezés szerves részének is. Szó sem volt többé a megbízó és az építész együttműködéséről, a nagy lépték, a gépies gyakorlat, a „gazdasági érdek" volt az úr.

Mostanáig, a salgótarjáni Mikropakk üzemig, Pethő Lászlóig, akinél nyilvánvalóan minden másképp volt. A jó megbízóval együttműködve létrejöhetett a természetesség, a részletező jóízlés, az önmérséklet, az építészi jelenlét az első perctől, és ha létezik ilyen: a derűs építészeti progresszió. Feltámadt most a még nem elidegenedett múlt, ismét egybeforrt a rendeltetés a keretet nyújtó építészettel.

Kevés az ilyen alkalom, melyet ki kell várni és nem szabad elcsábulni, másba (globalizáltba, érdektelenbe) bonyolódni. Tudom, ezt nagyon könnyű hangoztatni, mert szakmai életet tartósan így élni nehéz, az embert elvei ellenére elsöpörheti a megélhetés, az érvényesülési vágy kényszere.

Viszont akit tehetsége arra kényszerít, hogy mégis kivárjon, az jól jár, mert ha „helyzet van" akkor frissen, torzulatlanul működésbe lép, zajtalanul alkot, majd megmutatkozik. Természetesen szerencsére is szükség van (a „szerencsétlen" alkotóknak sosem hittem). Pethő Lászlónak „összejött", mostantól van viszonyítási alapunk a mai magyar ipari építészetben.

Aggodalomra csak az ad okot, hogy az ilyen tehetséges, önmérséklő viselkedés egyben egzisztenciális csődöt jelenthet. Az épülethez egy szememben nyilvánvaló kapcsolódási pontot ajánlok: Berg Wozzek-je  Bolsoj színházbeli előadásának rendezését, színpadképeit (Mezzo: 2010 11. 26. Moszkva, élő). Érdemes figyelni a mai jó színpadok és a mai jó építészet együttállását Európában és mérlegelni, hogy a színpadiak, vagy mi építészek tervezzünk-e inkább díszleteket.

Mónus János