10 éve halt meg az Orgoványi Művelődési Ház tervezője, Jurcsik Károly
Ma, szeptember 22-én 10. évfordulója van Jurcsik Károly Kossuth-díjas, Ybl Miklós-díjas építész halálának. A magyar téglaépítészet meghonosítójaként számon tartott építész praxisa mellett több egyetemen is tanított többek között az Iparművészeti Egyetemen, a győri Széchenyi Egyetemen és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Középülettervezési tanszékén. Jeles munkái közül kiemelhető a szekszárdi városközpont vagy a soproni erdei iskola, valamint paneles rendszerű kommunális épületek típusterveinek sokasága. A 10 éves évforduló kapcsán az orgoványi művelődési házzal, az abban összegződő gondolatiság és magatartás felelevenítésével emlékezünk. Bordás Mónika írása.
Jurcsik Károly több mint 10 éven keresztül dolgozott együtt Varga Leventével, kettejük közös munkájának pedig több kiemelkedő alkotása is megvalósult. Sajnos idén tavasszal Varga Levente építésztől is elbúcsúztunk. De a szomorú alkalmak mellett örömteli is ez az évszám, hiszen a közösen tervezett orgoványi művelődési házuk az idén ünnepelte 50. évfordulóját. Az évforduló pedig jó alkalom lehet arra, hogy ismét szó essen erről az „építészettörténeti mérföldkőről,” hiszen temérdek építészeti kérdés és gondolat vethető fel vele kapcsolatban, úgymint a típus- és egyedi tervezés különbsége, középület falusi településszövetbe illesztésének dilemmái, az anyaghasználat és ebből fakadó megjelenés karakteressége, térszervezés és flexibilitás összhangja, és a ma igen hangsúlyossá váló korszerűsíthetőség és energetikai felújíthatóság kérdése.
Egy ház karakteréhez és megépülésének körülményeihez nagyban hozzájárul az a kor, amely szüli. Meghatározza a tervezést, az anyagi kereteket és lehetőségeket, legtöbbször az építészeti karakterre is kihat. A magyar államszocializmus idején bőven akadt korlátozó tényező és erős meghatározottság, a típustervezésre hangoltság, az előirányzott előregyártás és „gazdaságosságra” törekvés nem csak az épületek kivitelezését, hanem tervezését is meghatározta. Jurcsikék ebben az erősen korlátozott építész tervezői korszakban keresték a kiutat, a lehetőségeket az egyediség, a minőség megjelenítésére úgy, hogy a fentről jövő utasításoknak is meg kellett felelniük. Ennek a nehéz helyzetben való minőségi építészeti viselkedésnek remek mintája lett az orgoványi művelődési ház.
1969. március 21-én adták át és nyitották meg az épületet a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulójának alkalmából. E kerek évforduló szabta a művelődési ház megépítésének szűk keretét, hiszen a munkálatok 1968 februárjában kezdődtek meg, és ’69 februárjára kikötött átadási határidő szerepel a jegyzőkönyvekben. Jurcsikék kaptak felkérést – néhány forrásban „felszólításként” szerepel – hogy az 1967-es Fejleszthető Művelődési Otthonok című nyertes tervpályázatuk (1) települési létszámhoz igazodó változatát adaptálják Orgoványra. Így a pályázat három nagyságrendjéből került kiválasztásra a középső típus, mely némi változtatással épült meg a falu központjában. A tervezésre és kivitelezésre szabott igen szűk időkeret következtében a tervezés az építés alatt is folyt, folyamatos tervezői jelenléttel. Már a pályázati anyagban található műleírásban is kitértek arra, hogy az egyes nagyságrendek szerkesztése biztosítja azt, hogy előregyártott, típuselemekből felépíthetők legyenek a házak, de minden esetben érdemes átgondolni helyi anyagok felhasználását és a hagyományos építéstechnológiák alkalmazását. Ez a gondolat vezérelte őket az orgoványi adaptáláskor is, ahol a kivitelező vállalat munkatársaival, az építésvezetővel való személyes jó kapcsolat, és a település vezetőségének engedékenysége nyomán az épület hagyományos technológiával, kívül-belül meszelt, mezőtúri mészhomok téglából épülhetett. A tégla modul az épületben kialakított részletek meghatározójává vált, így 1:10, 1:5, néha 1:1 léptékű terveket készítettek. Az épület építészeti, belsőépítészeti és részletekbe menő átgondoltsága ma is példaértékű.
Az orgoványi művelődési ház építészeti értéke és a tervezők kitűnő munkája elvitathatatlan, a következőekben mégis olyan kérdéseket és gondolatokat vetnék fel, olyan aktuális szemszögből világítanék a házra, amely a változó igények és jelenlegi problémák oldaláról vizsgálja azt. Teszem mindezt használóként és építészként egyaránt, mely kettőség sok esetben nyitva hagyott kérdéseket eredményez.
A legkisebb részlettől az egészig
Egy ház hosszú távú fennállása és működése során vannak olyan elemei, melyek szükségszerűen változtatásra, cserére, felújításra szorulnak, és vannak olyan meghatározottságok, melyeken viszont nehéz, vagy akár lehetetlen változtatni. A tervezés során az építész kezében van a döntés, hogy melyik kategóriában mekkora rugalmasságot ad, majd a használókon múlik az ehhez való alkalmazkodás.
Viszonylag nehezen változtatható általában a térszervezés, terek aránya és kapcsolatrendszere. E belsőmagos épület alaprajzi elrendezését az összenyitható tereivel és a körbeáramló előcsarnokával „természetes rugalmasság” (2) jellemzi, mely az idők folyamán jól állta a helyiségek funkcionális változásait, hiszen nem történt átalakítás a tereket illetően (kivételt ez alól csak az egykori klubszoba és kiselőadó összenyitása képez). A használat változott, funkciók költöztek helyiségről-helyiségre, de csak a rendelkezésre álló keretben. Bár az évek folyamán az igény felmerült a bővítésre, de a többszöri próbálkozás utáni sikertelenség és a jelenlegi működőképesség is azt igazolta, hogy talán mégis elegendőek a rendelkezésre álló terek és méretek.
Az előbbire – tehát a könnyen változtathatóra - normál esetben példaként említhetnénk a falfelülteket és azok színét, a nyílászárókat, burkolatokat és mobiliákat, de ennél az épületnél mégsem kezdhetek bele ilyen egyszerűen a felsorolásba. Ennek oka az épület tervezési alapvetése, miszerint az egész épületet a legkisebb részlettől az egészig egy gondolatmenet és szerkesztés határozza meg, melyet figyelmen kívül hagyni nem lehet, mert azzal nem csak az egyes elemet, hanem a mű egészét bontjuk meg. És itt nem csak a méretekre gondolok, hanem a színekre, anyagokra, felületekre, hangulatokra. „Az épület színkompozíciójára a külső-belső fehér falak és natúr borovi fa - nyílászáró színén kívül a külsőben a feketés-lila műemléki palaburkolatok, a belsőben a kék habalátétes PVC padlóburkolat, valamint a natúr fára és a kék, valamint a szürke szín különböző tónusaira tervezett belső berendezések, függönyök a jellemzőek.” (3) A külső és belső megjelenést összekapcsoló fehér tégla felületek visszafogottságuk és egyszerűségük ellenére olyan erős jegyei a háznak, melyeket eltüntetni, eltakarni és megváltoztatni nem lehet. És ez igaz az egységesen szerkesztett, a koszorú vonaláig érő, felülvilágítós, fényezett fenyőfa nyílászárókra, és azok kilincs- és zárszerkezeteire, vagy éppen az egykori acélkék gumi padlóburkolat konzekvens használatára, vagy a puritán térhez és architektonikus megjelenéshez illeszkedő egykori bútorzatra.
A hatvanas, hetvenes években a skandináv és angol építészet gyakorolt legnagyobb hatást Jurcsik Károly és Varga Levente munkáira, ami jól tükröződik az orgoványi épületen. „A dán építészetben a józanság az, ami rokon számomra. Megvan benne a részletképzésnek az aprólékossága, megvan a józanésznek a racionalitása, megvan az érzelmi tartalomnak a hozzáadása. És a designnak mindenféle előnye. Ez jelentkezik a városépítészetben, a környezetrendezésben és magában az épületben, lebontva egészen a bútorig és a belsőig.” (4) – mondta egy beszélgetésben Jurcsik a mintaként szolgáló északi építészetről. Vallomásait és beszélgetéseit hallgatva és olvasva, valamint a művelődési házat vizsgálva tisztán láthatóvá válik, hogy az elméletnek, „építészeti hitvallásnak” ez az épület teljes fizikai megvalósulása lett.
Természetesen, ami változtatható, vagy cserélhető, az változott is, a legtöbb esetben nem az eredeti gondolatot követve. Ahol ez így történt, az a házban kiabál, elüt, azonnal látható. Az egykori teljes bútorzat (székek, asztalok, könyvespolcok) eltűnt, elhasználódott, vagy más helyre került – néhány elem mutatja már csak az akkori képet: az öltözőkben még meg vannak az öltözőasztalok, és néhány klubszobai ülőke is fel-felbukkan -, az eredeti padlóburkolat már csak a nagyteremben látható, a nyílászárók külső és belső térben is festést kaptak, vagy cserélték őket. A legtöbb helyen, ahol az egyedi kilincsek megsérültek, leestek, oda az került a helyére, ami éppen akadt. De ez így van helyén. Vagy mégsem? Nehéz erre válaszolni, hiszen egy élő, változó, folyamatosan használatba lévő falusi művelődési házról van szó. Azokat, akik a változtatásokat véghezvitték, csak a jó szándék vezérelte: ha valami elromlott, cserére szorult, vagy éppen csak lehetőség nyílt újra, hát kicserélték. Egy kis középület használóját nagyon kevés esetben vezérli az eredeti építészeti gondolathoz és megjelenéshez való illeszkedés. Ő csak jól használható tereket, elemeket szeretne… baj ez? Kinek kellene segítenie őt, alapvető elvárás lenne mindenki részéről, hogy lássa, ismerje fel, tudja mi egy épületben az építészeti érték? Ezek messzire vezető és alapvetően kulturális kérdések… Az épület szempontjából viszont nagyon jó hír, hogy ezek az apróbb változtatások mind javíthatóak, visszaállíthatóak, nem károsult az alapgondolat végérvényesen. Ez a spontán változás egészen a műemlékké nyilvánításig tartott, amióta viszont a használók is próbálnak hűek maradni az eredeti jelleghez. De ez sajnos igen költséges és lassú próbálkozás, az elhasználódás tempóját nem tudja követni.
A környezetbe illeszkedésről
A tanács 1966-ban művelődési ház építése mellett kötelezte el magát. Két településközponti telek összevonásával, majd a rajtuk álló épületek elbontásával jelölték ki az építési területet. Már csak a törvényi előírásnak megfelelően a típustervet kellett kiválasztani hozzá. Jurcsikék típustervének adaptálásával egyszerre érvényesült a felülről jövő meghatározottság, és a helyi igényekhez való, lehetőség szerinti alkalmazkodás. Az építési telek adottságai, megközelíthetősége és tájolása folytán a típustervet csak kis mértékben volt szükséges módosítani. A telek nyugati oldalára helyezték az épületet, a gazdasági feltárás innen illetve északról volt lehetséges, míg a főbejárata délre, a főutcára nyílik. A meglévő utakat és forgalmi rendet megtartották. Az épület keleti oldalán alakítottak ki egy összefüggő, lekerített zöldfelületet, amely azonban kihasználatlan volt és az ma is. Majd a nyolcvanas években bontották le a mai parkoló helyén álló épületeket, és központi, egyben az épület kiszolgálását is segítő parkolót alakítottak ki.
Az 1960-as években Orgovány tipikusnak nevezhető falusias építészeti megjelenéssel jellemezhető, földszintes nyeregtetős illetve egyre nagyobb számban megjelenő sátortetős épületekkel. Ebbe a szövetbe települt be a művelődési ház lapostetős, enyhén megmozgatott kubusával, hófehér falaival és katonás rendben sorakozó nyílásaival. Az épület megépítésének, majd felépült állapotának akadtak bőven helyi ellenzői, de az idegen forma és jelleg hamar belesimult az agrárfalu hétköznapjaiba - elsősorban nem megjelenése, sokkal inkább működése folytán. Ez az épület adott és ad helyet a közösségi rendezvények szinte mindegyikének, befogadva a paraszti kultúra emlékeit is (sokáig állandó kiállítás volt látható benne a népi kultúra hétköznapi eszközeiből). A közösségi élet szempontjából a 80-as, 90-es években különösen nőtt jelentősége, amikor a település külterületén található öt tanyasi iskolát, mint a tanyák művelődési és kulturális centrumait felszámolták. 1991 után, az utolsó tanyasi iskola bezárása után egyedüli szórakoztató és kulturális központként ez az épület maradt meg. Ez a tény és folyamat azért rendkívül fontos a település életében, mert míg az 50-es, 60-as években a lakosság több mint fele tanyákon élt, ma már körülbelül egynegyedéről mondható el ez (ami a magyarországi alföldi települések tekintetében még mindig jelentős arány).
2017-ben Juhász Ágnes építésszel vizsgáltuk az épület bővíthetőségének kérdését, és a használathoz köthető nehézségekkel szembesültünk, melyek közül a legjelentősebb az átmeneti terek hiánya és a külső terekkel való kapcsolatainak rendezetlensége. Ez megépülése óta elmondható, az épület befelé fordul, minimális kapcsolódási pontokkal (ami a 3 bejáratra szűkül) a zöldfelületek és park felé. Talán ez a jellemző a típustervek alkalmazhatóságára utal vissza, hiszen egy jó típusterv általában önmagában működik tökéletesen, nem feltétlen a későbbi környezetében. A bővítési szándékok is talán legtöbbször ebből a problémából indultak ki, csak nem a megfelelő kérdések és válaszok születtek meg rá. Először Varga Levente és Lenzsér Péter 2011-es bővítési tervében jelenik ez meg, melyben ezt az adottságot próbálták kezelni egy belső kis udvar köré szerveződő új épületrésszel (a terv koncepciótervi szinten megrekedt).
Egy középület megjelenése egy kisebb település szövetébe sok esetben idegenül hat, vagy legalábbis hosszan tartó folyamat, míg teljesen belesimul a nagyrészt spontánul fejlődő környezetbe. Határozottan elmondható ez az államszocializmus „lehelyezett” típusterveinek esetében (gondoljunk itt iskolákra, óvodákra, egészségügyi- és kulturális intézményekre). Az orgoványi művelődési ház kapcsán is többször támadt már az az érzésem, hogy „furcsa” ez az épület itt, ebben a helyzetben, ebben a faluban. Fontos megfigyelésem azonban, hogy ez az építészeti elkülönülés a rendezvények, bálok, műsorok alkalmával, vagyis a hétköznapi használatban egyáltalán nem érzékelhető. Ennek oka, hogy az épületet építészként és használóként más nézőpontból érzékeljük, tehát valójában más házat ítélünk meg. Ha építészként egy lehelyezett tárgyként nézem, épületként vizsgálom egy épített szövetben, akkor annak elkülönülő építészeti karaktere szembeötlő, ha viszont a helyiek szempontjából tekintek rá, akkor egy ismerős, megszokott és a hozzátapadó élmények kapcsán kedves és szeretett ház kerül a szemem elé.
Ma, amikor a települési arculati kézikönyvek sorra születnek, védve a még fennmaradt építészeti értékeket, próbálkozást tesznek a település karakterének megőrzésére, vagy éppen egy vágyott állapot elérésére, érdekes lenne végiggondolni, hogy egy ilyen lapostetős épület - mely önmagában remekmű -, bekerülhetne-e egy falusi településközpontba. (?) Az egyértelmű, hogy egy középület nem viselkedhet úgy, nem jelenhet meg hasonlóan, mint a lakóépületek, nem másolhatja azok jegyeit, sem méretében, sem küllemében. De vajon milyen az a viselkedésmód, amellyel egyszerre tud önazonos, de finoman illeszkedő is lenni? Egy középület a helyhez tapadó kollektív emlékek folytán kiléphet-e az épített környezet esztétikai, karakterológiai meghatározottságból?
A korszerűsíthetőség dilemmái
Az épületet 2013-ban, egy alkalommal már felújították, mely során részleges állagmegóvás történt. Az önkormányzat 2008-ban nyújtotta be pályázatát a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalhoz a bővítési szándékkal, majd ennek szerencsés „megakadályozása” után az elnyert összeget az épület egyes elemeinek korszerűsítésére fordították. De a keret csupán a már-már életveszélyessé vált elektromos hálózat cseréjére, az akadálymentesítésre, az öltözők felújítására, a homlokzati nyílászárók egy részének, valamint a burkolatok cseréjére volt elegendő. Sajnos az épület használhatóságát és állagmegóvását leginkább veszélyeztető szerkezetre, a lapostető rendbetételére nem jutott pénz. A tető sok helyütt ázik, szinte a teljes vízszigetelés tönkrement, a felülvilágítókon nagyobb eső alkalmával befolyik a víz (áztatva a felújított részeket is), az attikafal téglái egyre inkább szétporladnak, mivel a beton fedkövek szétrepedtek, sérültek, a hőszigetelő képessége pedig siralmas. Az épület egyes, kevésbé használt területein a nyílászárók még az eredeti formában, egy rétegű üvegezéssel, meglehetősen rossz állapotban vannak. Ezek felújítása, korszerűsítése egyre égetőbb, és az épület teljes egészét vizsgálva megoldható is lenne, kellő anyagi keret megléte esetén. Ami viszont nehezebben orvosolható feladatnak mutatkozik, az a teljes épület mai energetikai követelményeknek és hosszú távú fenntarthatóságának biztosítása. A 38 cm vastag, kívül-belül látszó téglafalak ma már messze nem felelnek meg az előírt hőszigetelési előírásoknak, de az erős esztétikai megjelenésük az épület alapkarakterét képezik, így sem külső, sem belső hőszigetelésük nem lehetséges. Természetesen a padlóréteg, lapostető rétegrend és a nyílászárók hőszigetelő képessége feljavítható, de a homlokzati falak aránya olyan nagymértékű ezekhez képest, hogy a fenntartási költségek közötti legjelentősebb, fűtésre fordított összeg nem csökkenthető a szükséges mérték szerint. Ez pedig egy kicsi, szegény település esetében óriási probléma, veszélyeztetve akár az épület távolabbi jövőjét. Az egyedüli megoldásnak alternatív, megújuló energiaforrások kiépítése mutatkozik, mely azonban a teljes korszerűsítési munkálatokkal együtt hatalmas beruházás.
Nem csak Orgoványra adaptálódott Jurcsikék nyertes művelődési otthon pályázata, de erről nagyon ritkán esik szó. Most itt mégis azért utalnék két épületre, mert a példák jól mutatják azt, hogy a fenntartáshoz szükséges energetikai követelményeknek való megfelelés hogyan alakítja át az eredeti építészeti jelleget. Szalkszentmártonban és Szakmáron épültek fel a típusterv harmadik, legnagyobb típusát képező változatok, nem sokkal az orgoványi építést követően. 2014-ben a szalkszentmártoni épületet újították fel, jelenleg pedig a szakmári művelődési ház korszerűsítése zajlik. A szalki épületre 5 éve 10 cm kőzetgyapot hőszigetelés került, a födémet is szigetelték és műanyag nyílászárókat építettek be. A mai követelményeket már ezek sem tudják teljesíteni. A szakmári házon jelenleg folyó munkák is az előbbiekben felsoroltakat érintik. Már 2012-ben a nyílászárókat lecserélték kétrétegű műanyagokra, de azokat újra szükséges cserélni három rétegű üvegezésűre. A homlokzatra 16 cm polisztirolhab kerül, és teljesen cserélik a lapostető rétegrendet is. Az épületek külleme az eredetihez képest nagymértékben átalakult.
Az eredeti formáját őrző orgoványi épület esetében a mai energetikai kérdéseknél azért visszautalnék a megépülés idejére, mert akkor a ház ezeket a kategóriákat vizsgálva igen magas színvonalú és korszerű volt, és példaértékű mintáját mutatta az építész, az elektromos- és gépésztervező együttműködésnek, mely az egymás és az építészeti lényeg megértéséről tanúskodik. A nyílászárók tokszerkezeteibe rejtett elektromos szerelés, a használati igényekhez igazodóan az egyes kisebb helyiségekben kialakított helyi olajkályha fűtés, a nagyterem légfűtése, az emeleti kiszolgáló egységeken átvezető gravitációs szellőzőkön keresztül működő természetes szellőzés mind a látszó téglafalak adta egységet és karaktert, és a korszerű működést szolgálta.
Záró gondolatok
Meggyőződésem, hogy az orgoványi művelődési ház jelentős és értékes építészeti értékünk, mely kitűnő példája egy „átfogó, egységes építészeti szemléletnek” (3), a részletek és az egész tökéletes összhangjának és összefüggésrendszerének. Vagyis a maga nemében ez a ház mindent tud, mellyel építészeti értéket lehet teremteni. Kortalannak tekinthető maga az építészeti alapgondolat, precizitás, puritán anyaghasználat, téralakítás és részletképzés. Vannak az épületnek azonban olyan aspektusai, amelyek felvetik az aktualitás kérdését, sőt amelyek folyamatosan változnak: a környezet és az ehhez való alkalmazkodás, és az energetikai és fenntarthatósági követelmények. Kérdéses, hogy melyik kategória élvezhet előnyt a másikkal szemben, őrizhető-e úgy építészeti érték, ha fenntarthatatlanná válik, vagy eltörölhető-e az alapgondolat és jelleg, feláldozva azt az energetika oltárán. Az orgoványi művelődési ház őrzi építészeti értékét, reméljük még sokáig. Viszont a szükségesnek mutatkozó felújítási munkák halogatása vagy esetleges elmaradása, valamint a takarékos és tudatos használhatóságot befolyásoló korszerűsítés késleltetése veszélyezteti ezt az értéket.
„Ajánlom építészeinknek, menjenek el, nézzék meg, örömük lesz benne. Az egységben, melyben a tervezői tehetség és szívósság s az összes munkatársak megértése szövődik össze olyan szép eredménnyé”. (4)
… emlékül Jurcsik Károly és Varga Levente tervezőknek
Bordás Mónika a BME Építőművészeti Doktori Iskolájának doktorjelöltje. Témája az Orgovány környéki építészeti kultúra és a tanyavilág építészete, témavezetője Fejérdy Péter. Jurcsik Károlyról és az orgoványi művelődési házról szóló írása Kortalan és változó értékek címmel elsőként a Magyar Építőművészet 2019/03 számában jelent meg, doktori kutatásáról az Építészfórum oldalán is jelent meg szöveg.
Szerk: SK
1) A nyertes tervpályázat anyaga: Jurcsik Károly – Budai István (szerk.): Művelődési otthonok – Lakóterv. Lakó- és Kommunálisépületeket Tervező Vállalat Tájékoztatási Osztálya, 1969.
2) Szrogh György: Művelődési ház, Orgovány. Magyar Építőművészet, 1969/5, 39.
3) Jurcsik Károly – Budai István (szerk.): Művelődési otthonok – Lakóterv. Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat Tájékoztatási Osztálya, 1969, 39.
4) Jurcsik Károly: Architectúra – Vallomások. Budapest: Kijárat Kiadó, 1998, 19.
