10+1 – Szabó Péter

"A fajsúlyos döntéseket csak könnyedén, míg az apró penzumokat halálos komolysággal kell kezelni." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Szabó Péterrel, az OKKA építésziroda alapítójával és tervezőjével készítettünk interjút. 

Szabó Péter a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi egyetemen diplomázott építészmérnökként, majd építésztervező szakmérnökként, az egyetemi évek alatt egy szemesztert Dániában töltött. 2017-ben szerezte meg abszolutóriumát a BME Építőművészeti Doktori Iskolájában, tanulmányai alatt a Norvég Műszaki Egyetemen is kurzust hallgatott. Szakmai tapasztalatára a stockholmi Arkitektstudio WRB, a londoni Hopkins Architects, illetve a T2.a csapatában tett szert, mielőtt 2010-ben megalapította volna saját építészirodáját, az OKKA stúdiót. Hazai és nemzetközi pályázatok rendszeres résztvevői, díjazottjai: Bernardinus monostor külső terei (I. díj), Bence-hegyi kilátó (kiemelt dicséret), Tapolcai Járásbíróság és Járási Ügyészség épülete (I. díj), Tripoli EXPO bővítése. Olyan megvalósult munkák fűződnek a nevükhöz, mint a sárvári szennyvíztistító telep és hűtőház, a szentendrei ÉMI Központi Anyag- és Szerkezetvizsgáló Laboratórium, a Süttő-Tardos határán lévő, illetve a pannonhalmi Lombkorona-tanösvény, emellett több lakóház tervezőiként jegyzik őket. 

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Személyes normarendszerünk leképezése.

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely?

A felsőfok helyett inkább úgy fogalmaznék, adott helyekhez köthető olyan fontos momentumaim vannak, amiket mind megélni, mind később visszaemlékezni rájuk erőt ad és súlya van. Ezeket az élményeket belső tárhelyemben viszem magammal, s ha úgy adódik, visszamerülök. Az elmúlt hetekben két ilyen, feltöltődést adó élményem tért vissza többször is, s így belegondolva annak ellenére, hogy látszólag nagyon különbözőek, alapjaiban mégis ugyanarról szólnak.

Az első, ami időben közelebbi; ősz elején behajtani a bárdiótagi bányába. Mind a fizikai környezet léptéke, mind a körülölelő táj képe másodpercek alatt változik meg drámaian. Egyszerűségében varázslatos.

A térben távolabbi, gyakran előjövő élményem Wittgenstein kabinjánál volt. Pár éve abban a különös időszakban kutattuk fel családommal a skjoldeni hegyekben a filozófus házát, amikor már csupán a kunyhó 2 méter magas kő alépítménye állt a helyszínen – az azon lévő favázas felszerkezetet több, mint fél évszázaddal korábban, Wittgenstein halálát követően átszállították az Eidsvatnet tó túloldalán lévő településre, hogy ott felállítva váljon valaki más otthonává –, azonban már tudható volt, hogy helyi szerveződésben a felépítményt hamarosan vissza fogják szállítani egykori helyére, rekonstruálva az 1914 és 1918 közt épült házat. Ebben a köztes állapotban éltük meg egy ház életét, hosszasan időzve a helyi időjárási viszonyok közt különösen meleg májusi délutánban. Míg fiaim lelkesen kéményt építettek a ház körül elszórva található téglákból, mi élveztük a nyugalmat és a tájat. Wittgenstein 30 éven át, hol hosszabb, hol rövidebb időre használta a maga tervezte kabint, mint a társadalomból való kivonulás menedékét. Itt írta Traktátusának előkészületeit többek között. Az épület kvázi a szellemi koncentráció magas szintjének eléréséhez szolgáló profán eszköz volt számára. Ezt az elszántságot hátborzongató, különösen ott, azon a 7 x 8 méteren megélni.   

E két élményben több dolog is összecseng számomra. Ilyen az anyag hiánya, ami a markáns benyomás lényege, s a képzeletet beindítja. Mindkét hely kizárólag a természeti környezetével összefüggésben olvasható. Leginkább pedig az a nyersen megtapasztalható, mérhetetlen erőforrás érintett meg, ami benne van ezekben a helyekben. 

Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

Mindent, ami újonnan épül, azt közös kulturális alapjainkon és meglévő épített környezetünk relációjában tudjuk csak értelmezni, legyen bármilyen is a viszony régi és új között. Ilyen az emberi működés, ettől lehetetlen elszakadni. Számomra a már meglévő (régi) emiatt többletértékkel bír, míg ami új, az a benne rejlő lehetőség okán élvez előnyt. Emellett azt is tartom, hogy ami új, az legyen igazán és karakteresen az, de a meglévővel mindig folytasson párbeszédet. Erre a viselkedésmódra számtalan példa van (szerencsénkre) a hazai építészetben.

Zárójelben ugyan, de idekívánkozik, hogy amikor Tom Emersonnal jártuk ketten Budapestet pár éve, s mutattam neki meg fővárosunkat, ő összesen egyetlen egy fényképet készített egész ittléte során; a Nándor utcai Teherelosztót örökítette meg. Megérzett valamit.  

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb? 

Alapvetően nem gondolkozom ilyen kategóriákban a munkáinkkal kapcsolatban, vagy azok rangsorolásában. Ami legutóbb büszkeséggel töltött el, hogy egy épülő, már befejezési stádiumban lévő házunknál tett látogatás során szerzett benyomás hatására döntötte el egy minket addig nem ismerő építtető, irodánkat bízza meg induló projektjének tervezésével. 

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

Szakmailag a bizalom építése a siker. Építtetői és kivitelezői oldalon egyaránt – habár ez utóbbiról ritkábban esik szó a szakmában. A megbízókkal való közös gondolkozás, egy épület formálódása során a folyamatosan növekvő bizalom fokmérő tud lenni csakúgy, mint pl. épülő házaink esetében a kivitelezők, különböző szakmabeliek részéről alkalomadtán megmutatkozó nyitottság. Élvezem, ha ilyenkor lehetőség van elmélyülni egy anyag felhasználásának, részletmegoldásainak finomságaiba, szakmák rejtelmeibe. Amikor egy bádogos műhelyben a vörösréz forrasztása után a mester hosszan szemlélteti, hogyan szedi le az ónt a hántolókéssel, majd csiszolja vissza az anyagot, hogy csak egy finom él látszódjon a két anyag találkozásánál, vagy máskor egy nyílászárókat gyártó cégnél jutunk el közösen oda, hogy a bevett felépítést átírva a műhelyben közösen próbáljuk, s találjuk meg a megoldást egy szokatlan beépítésű tolóajtóra. Ugyancsak maradandó élmény amikor egy asztalos mester a véralbuminenyvről mesél nekem, vagy pl. ácsokkal a tetőn a rámasingli élképzéséről beszélhetek. 

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

Az előképek, valamint a rajtuk keresztül érkező tudás szerepe a tervezési folyamatokban foglalkoztat évek óta, ez a doktori értekezésem témája. A következő két év alapvetően erről a kérdéskörről fog szólni nálam. Mindig is érdekeltek a tervezési folyamatokban felsejlő ihletforrások, referenciák. Hogyan játszik szerepet egy adott előkép a döntési láncban egy ház tervezése során? Milyen kulturális nyomok vannak hatással a tervezőre, fel lehet-e ezeket mind fejteni – ilyen és ehhez hasonló kérdéseket járok körbe egyre szűkülő spirálban.    

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Per pillanat két kiviteli terv is a leadás előtti fázisába ért nálunk az Okkában. Mindkét munka épülésére nagy várakozással tekintek. Az egyik egy összetett ipari technológiát befogadó épület, míg a másik egy járásbíróságnak és járási ügyészségnek otthont adó épületegyüttes, ahol többek közt az egyén és a közösség kapcsolódásai vannak fókuszban. Nagyon élvezem, hogy ennyire szerteágazó munkákban tudjuk megméretni magunkat, s várom mindkettőnél, hogy már a kivitelezésen lehessek. 

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

A fajsúlyos döntéseket csak könnyedén, míg az apró penzumokat halálos komolysággal kell kezelni.

Egy könyv, film, zene, amit mindenkinek ajánlanál? 

Könyv: A háromból a könyv a legnehezebb dió, mivel mostanában erősen limitált idő jut a szépirodalomra, kevesebb, mint szeretném. Ennek ellenére, ha törik, ha szakad, időnként előveszem Cortázartól az Axolotlot. Hipnotikus erejű írás.

Film: Rekonstrukció (2003). Nálam a legtöbbször újranézhető film, ami nem veszít erejéből soha. Nem teljesen egyértelmű, hogy mi történik a vásznon. A film végén nekünk kell értelmezni, rekonstruálni a látottakat. 

Zene: The Thing. (Vigyázat, elsőre elrettenthet!) Még a 2000-es évek közepén Dániában voltam először a trió koncertjén. Rengeteg fajta zenét fogyasztottam addigra, de őket hallva földbe gyökerezett a lábam. Olyan elemi erővel tolták a színpadon, hogy úgy tűnt, ott fognak belehalni. Atyaúristen, hihetetlen energiák! Az egyik legelső hazai koncertjük Fehérváron szintén felejthetetlen élmény volt. (Kezdőknek a Hidegen fújnak a szelek átiratát ajánlanám.)

Külföldi építészek, építészirodák közül kivel dolgoznál szívesen? 

Paulo Mendes da Rochával izgalmas lehetne, illetve lehetett volna együtt dolgozni biztosan. Egy alkalommal találkoztam vele, s míg pár mondatot váltottunk, egy nyitott, lendületes személyiség benyomását keltette. Utolsó munkáinál jellemzően fiatal építészekkel kollaborált. Szerkezeti megoldásai virtuozitásukkal, míg munkaközi papír makettjei egyszerűségükben megkapóak. Kortárs kollégák közül a francia BRUTHER és Smiljan Radic chilei építész munkái fognak meg jellemzően. Más irányt képviselnek építészetükben, mint mi, pont emiatt egy kalandra szívesen társulnék bármelyikükkel.

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Tövissi Mártonnal.

Intermodális közösségi Közlekedési Központ Létrehozása Debrecenben tervpályázat, 2013 – tervezők: Szabó Péter, Árva József, Buzás Bence, Döbrönte Tamás, Fehér Szabolcs, Fleischer Tamás, Holló Mátyás, Horn Ádám, Markó András, Massány Edina, Oltvai Tamás, Sípos Kata, Szabó Zsolt, Szetei-Szőke Marianna – render: Mészáros András

Szerk.: Sütöri Laura