A csövidinka, a Schmoll paszta meg a sztárépítész

A sztárépítész olyan védjegy, ami végül a használót minősíti. Hiába működik nálunk több tucatnyi olyan architektus, akiből akár világsztár is lehetne, mégis - a beruházói világpiac ítélete szerint - kiskakas csupán a maga parányi szemétdombján. Egyszerűbben szólva senki.
Borvendég Béla írása

Olyan világban cseperedtem fel, amikor az a mondás járta, hogy „Jó bornak nem kell cégér.” Ma már - vallják a borászok - még a zajos csinnadrattánkra is süket a világ. Annyi jó és olcsó bort termelnek még Európában is, hogy a francia és olasz borkereskedők egyre türelmetlenbbül nógatják kormányaikat. Ugyan érnék már el, hogy szántatnának ki azok a fránya magyarok minden tőkét. Mennél hamarább!
Nagy kár. Hiszen szép, zamatos, könnyű de testes boraink már csak ismét lennének. Elismertek, aranyérmesek. Vásárolnának is belőle, a nemzetközi piacon, ha évről évre ugyanabból, ugyanabban a minőségben kaphatnának – mondjuk - néhány százezer hektót. Ha esik, ha fúj, nagyjából változatlan árért. Ami persze lehetetlen. Sajnos Chilében, Ausztráliában, Dél-Afrikában nem az. És nem a Coca-Cola hálózat palackozóiban sem.
Olyan ez, mint a magyar építészet. Hiába működik nálunk több tucatnyi olyan architektus, akiből akár világsztár is lehetne, mégis - a beruházói világpiac ítélete szerint - kiskakas csupán a maga parányi szemétdombján. Egyszerűbben szólva senki.
Hogy miért az? Először is azért, mert a sor végére csúszott hazánkban nincsenek nagy és látványos építészeti feladatok. Vagy ha mégis, magyar építészt ilyennel meg nem bízna a kormányzat, s a főváros pedig végképp nem. A multik pedig? Megvannak a maguk típustervei, és hozzá azok a bejáratott hazai aláírnokok, akik építészként árulják magukat.

Másrészt sztárépítész csak abból lehet, akit valakik megcsinálnak. A kritikusok, a bérsajtó, a média. Aminek ismét előfeltételei vannak. Tűnjék fel először otthon, azután hívják meg külföldre, és végül tudjon valamilyen olyan mutatványt, hogy puszta nevének hallatára is úgy kapja fel a fejét a szórakozni vágyó közönség, mint arra az illuzionistáéra, aki miután láncfűrésszel felnégyelte partnernőjét, a brieftasnijából csalogatja őt ismét elő. (És persze olyan közeli ismerőse a cirkuszigazgatónak, hogy hajlandó szerződtetni a BIG TOP GLOBAL gálaesti produkciójába. Melynek műsorából ezt a számot a CNN is közvetíti.)

Ám ez még mindig nem elégséges. A sztárépítész napjainkban általában olyan több száz építészt foglalkoztató, jelentős kockázat vállalására is képes, tőkeerős, nagy iroda, ahol a márkanevet árusító építész csupán a főtervező. Vagy még az sem. Akinek a neve alatt azonban mégis több kontinensen és több országban működnek társ-, vagy fiókirodák. Divatos szóval önelszámoló divíziók. Mert ebben a világban gigantikusak a munkák, a rendelkezésre álló idő pedig mindig kevés. Sikerrel ilyesmikkel másként megbirkózni nem lehet.

A sztárépítész tehát olyan védjegy, ami végül a használót minősíti. Valamiként egykor Schmoll cipőpaszta dobozára nyomtatott kakas. Manapság pedig zajos hozzájárulás a befektető marketingjéhez. Még hosszan sorolhatnám a kizáró okokat, de úgy vélem, felesleges.

Már hetedikes gimnazista koromban eldöntöttem, hogy építész akarok lenni. Családunkban ilyen szerzet nem akadt. Jóapám gépészmérnök volt ugyan, de közalkalmazott. Ebbéli elhatározásomban tehát kizárólag meggyőződésemet és olvasmányélményeimet követtem. Ám az ötvenes években már az volt az úzus, hogy az a jelentkezési lapon három egyetemet, illetve szakot kellett megjelölni. Aztán valahol valakik eldöntötték, hogy a népgazdaság számára melyik óhaj elfogadása lenne a legelőnyösebb. A döntés ellen fellebbezni - emlékezetem szerint - ha lehetett is, de nem volt tanácsos. Különösen nem az olyan értelmiségi származásúnak, mint amilyen én voltam.

Ismerőseim jó tanácsát követve a felvételi beszélgetést megelőző héten minden nap az első betűtől az utolsóig végig olvastam a Népszabadság minden számát. Kiválóan fel voltam készülve a próbatételre. És még nagyapám papramorgójából is felhajtottam egy-két kupicával. De végül mégsem emiatt vettek fel. Sőt szinte csak az adataimat jegyezte fel a bizottság. Valamiért úgy alakult, hogy abban az évben olyan sok építészhallgatóra volt szükség, hogy utóbb még pótfelvételit is hirdettek. Pályaválasztásomban a kereseti lehetőségek semmilyen szerepet nem játszottak.

Akkoriban magántervezés már nem volt. Az állami irodákban pedig az építészek a „műszaki ügyintéző” besorolásnak megfelelő és központilag meghatározott fizetést kapták. E sorok íróját kizárólag a feladat, vagy - ha jobban tetszik - a küldetés vonzotta. Magyarán felkészült, jó és közössége iránt elkötelezett építész akart lenni. Aki azért vállalt végül munkát a Szegedi Tervező Irodában, mert ott az igazgató megígérte, hogy nyomban önálló tervezési feladatot ad. Állta a szavát! Sajnos a forradalom vérbefojtása után őt kirúgták, mert nem határolódott kellően el az irodában megválasztott forradalmi bizottság tagjaitól. De nekem 1961-ben már több sikerültnek ítélt házam állt.

Akkor jutottam ki egy évre Angliába. Ami addigi életemet teljesen új mederbe terelte. Harminc éves koromig azt képzeltem, hogy tudásomat, tapasztalataimat gazdagítva építészként mindent meg fogok tudni csinálni. Magabiztos voltam. És nem teljesen alaptalanul. Kint is azt tapasztaltam, hogy nálam szerényebb képességű kollégák is tesznek-vesznek a County Hall Építészeti Osztályán. Szerencséjükre azonban ott állt mögöttük az az építőipar, ami jól idomított kutyaként leste a szavukat. Mint egyszer talán majd nálunk is, bíztattam magam naivan.


Ennél azonban sokkal nagyobb hatással volt rám főként Denys Lasdun, és olyan nagyok, mint Cadbury Brown, Lesly Martin és Berthold Kubetkin ama néhány épülete, amit testközelből is megismerhettem. És akkor egyszerre rám tört a gyönyörűséggel teli fájdalmas bizonyosság: ez az a művészi magasság, melynek közelébe sem juthatok soha. Alatta pedig értelmetlen és nevetséges ágaskodni. Akkor és ott láttam be életre szólóan, hogy az építészet csodálatos szakma és hivatás. Olyan, amit tisztességgel és felelősen gyakorolni a teljes életre szóló kötelesség. A művészi minőség pedig a boldogságos egyszeri ráadás, ami vagy fölcsillan a szüntelen küzdelem gyümölcseként, vagy sem. Ezért nem is kötelező.

A tanulság? Az építészet a humanizált építés, melynek elsődleges és eredendő célja az eredményét használó ember, család és közösség javának szolgálata. Amibe mindenkor beleértendő, a hely a helyi kultúra, a helyi közösség anyagi és szellemi szükségleteinek és lehetőségeinek a múltat tisztelő, de a jövőbe tekintő vállalása.

Elismerem, hogy a majomkodó magamutogatás, a vigéckedés esetenként sokkal jobban fizet. Sőt azt is, hogy a befektető saját profitérdekétől hajtva megköveteli, hogy a ház harsányan nyakatekert, ugyanakkor belül összezsugorított legyen. Az etikus szakmagyakorlás pedig nem ritkán keserves és embertpróbáló. Egyszer azonban mégis minden építésznek választania kell. Rajta múlik, hogy az utóbbi célt tűzi-e ki maga elé, vagy diplomáját szegre akasztva szemrebbenés nélkül elvállalja a nyomtatott kokas szerepét a Schmoll, vagy a bölényét a Bison cipőpaszta skatulyáján.

Borvendég Béla

a teljes cikk itt olvasható: www.wienerberger.hu