A közösség mint szakértő!

Az építészet demokratizálásának igénye mindössze pár évtizede része a szakmai diskurzusnak. A közösségi tervezés világszerte és itthon is sikeresen alkalmazott gyakorlatának ugyan lehetnek hátulütői, de ennek megelőzése a szakemberek feladata. A valódi és érdemleges participáció előkészítése és lebonyolítása nagyon sok munkát és figyelmet igényel, de a befektetett idő és energia sokszorosan megtérülhet. Alföldi György válasza Rumi Imre véleménycikkére. 

Napjaink komoly városfejlesztési dilemmái a „kié a város", és a „ki fejleszti a településeinket" kérdések. Ha az előző cikket olvasom (Rumi Imre, az Építészfórum Véleményszerda rovatában megjelent Jogtalan építészet III. – Partnertelenség című cikke) azt kell gondoljam, hogy a városfejlesztés a szakemberek, a tervezők, a hivatalok, a politikusok dolga. Természetesen az előbb felsorolt szereplők alapvető részesei a folyamatoknak, de ma már szerencsére nem teljeskörűen határozzák meg azt. A 20. század második felében az egyének és az intézményes társadalom között egyre táguló távolság és csökkenő bizalom figyelhető meg. Eljött az a pillanat, amikor elfogyott a városlakók türelme, hiszen azt látták, hogy érdekeik nincsenek képviselve.  Talán leglátványosabban Jane Jacobs New York-i akciói ismertek és mind a mai napig egyfajta példát jelentenek a városlakók törekvéseinek. (1) 

Számomra nem kétséges, hogy az egyetlen útja a helyi társadalmi élet fejlesztésének a közösség közvetlen bevonása a települési döntésekbe. Természetesen rengeteg dilemmát, kérdést is felvet a lakossággal folytatott párbeszéd. Nemzetközi viszonylatban is alig 50 évre terjed ki ez a gyakorlat, míg Magyarországon alig több mint 15 évre. Az első kísérleti jellegű közösségi tervezésbe 2005-ben kezdtünk bele kollégáimmal. Muszáj egy kicsit szétválogatni az előző szerző által összekevert fogalmakat: a közösség értékeit az önkormányzati érdekektől, a hatósági munkában eldőlő kérdéseket a várostervezésben megjelenő kérdésektől. A Facebook-csoportokban, vagy az online lakossági igényfelmérő kérdőíveken megjelenő észrevételeket a valós demokratikus partnerség építéstől, a közösség bevonásától vagy a közösségi tervezéstől, a részvételi várostervezésről nem is beszélve. 

A várostervezés – ideértve a városfejlesztést is – feladata a települések igazságos, harmonikus fejlődésének elősegítése. A települési (helyi) építési szabályok rögzítik a köz- és a magánérdekek közötti határokat, a közösségi keretek között az egyenlő építési jogokat mindenki számára. Ezért különösen fontos, hogy valódi bevonási folyamatok működjenek a döntések meghozatala előtt.  Bár 2012-től a törvények jól körülírják a „partnerségi szabályok" használatát, mégis nagyon nehezen szolgálják a helyi közösségeket, nehézkesen képezik le a valós szándékokat. (2) Az egyes települések feladata a szabályok alkalmazása, ezért rengeteg az eltérés azok használatában. Sok esetben formális a szabályok alkalmazása, hiszen a döntéshozók, a hivatalok és persze a tervezők is nyűgnek érzik a „laikus" hozzászólókat, és a kialakulatlan települési párbeszédet a közösségi média eszközei sem mindig segítik. 

Sok dilemma is kapcsolódik ide, de ahogy az előző szerző rossz tapasztalataiból próbál általános képet festeni elénk a partnerségi lépésekről, úgy nekem több jó tapasztalatom is volt. Az egyes párbeszédek, részvételi tervezési akciók megszervezésébe rengeteg munkát kell fektetni, a nyilvános események, a kiscsoportos beszélgetések, vagy az online megkeresések során mindenkinek a véleményére kíváncsinak kell lenni. Nagy a felelőssége a tervezőknek vagy az önkormányzat mediátorainak, hogy az elhangzottak átlátható módon alakítsák a döntéseket, a szakmai munkának (polgármesteri hivatal, hatóságok, tervezők), hogy a közös bölcsesség, a közakarat ily módon gazdagítsa a települést.

A BME Urbanisztika Tanszék UFLab műhelye többfajta közösségi tervezési akciót szervezett az egyetemi oktatáshoz illetve városi megbízásokhoz kapcsolódva 2015 után. A lakosság bevonását, az emberekkel történő párbeszédet, fokozatosan tanuljuk, a nemzetközi szakirodalomból megismert technikákat alakítjuk folyamatosan a magyar települések helyi viszonyaihoz. A tapasztalatom az, hogy olyan helyen tudtunk sikereket elérni, ahol a főépítész – Zsámbékon és Pécelen is Marthi Zsuzsa – és a döntéshozó testület is elkötelezett volt az eszköz használata mellett. Zsámbékon a különös adottságú városközpont alakításának előkészítése volt a feladatunk. A bevonási lépések alfája és omegája a lakosság megszólítása, a legfontosabb lépés azoknak a kommunikációs eszközöknek a megtalálása, kialakítása, melyekkel a lehető legtöbb helyi csoporttal, lakóval kerülünk kapcsolatba. Zsámbékon a heti piacnapi standunk volt a legjobban működő párbeszéd platformunk. Itt alakult ki az a dokumentációs rend melyet utána használtunk mindenütt. Pécelen kezdtük meg Kurucz Olívia kollégámmal a magyar szavakkal nehezen leírható eszköz – gamification – „játékosított eszközök" fejlesztését. Azt gondoljuk, hogy a városon belüli párbeszédet nagyban tudja segíteni a „játékosítás" mely áthidalja a lakosokban megjelenő bizalmatlanságot, a meglévő esetleges kulturális szakadékokat és segít az információk, helyzetek értékelésében (3). A kialakított metódusokban különösen fontosnak tartjuk az előzetes önkormányzati döntéseket és a nyilvános felületeken megjelenő összefoglaló döntéseket. Ez a döntési keretrendszer teszi átláthatóvá és bizalomépítővé az egyes részvételi tervezéseket.

A digitális, online eszközök új kapukat nyitottak a párbeszédekre. Ezek az eszközök a települések lakosainak nagyobb mértékű részvételt, városi szintre kiterjeszthető, alulról jövő kezdeményezéseket, a nyitottság elősegítését, a demokratikus gyakorlati/technológiai tudás fejlődését teszik lehetővé. A COVID hatása is felgyorsította a digitális eszközök elterjedését. Ezek az új „online" fórumok potenciálisan lehetővé tudják tenni a városiak számára a közös döntésekben való részvételt – akár jelen időben is –, akciók szervezését, közös fellépést, képviselet alakítást (4).

Ez akkor is így van, ha lesznek “trollok", akik önös érdekeik miatt akarják meghekkelni a folyamatokat. Szerintem ez ne akadályozzon meg senkit az eszközök használatában. A közösség bölcsességére és saját ügyei melletti kiállására ugyanakkor szükség van, hiszen nagyon sok hatalmi döntés jelenik meg szakmai ruhába öltöztetve, és ezért nem lehet a döntéseket mindig a szakemberek és a döntéshozók játszmájának tekinteni.  

A kérdés, hogy kinek tervezünk? Rá lehet-e bízni a tervezést a laikusokra? Ezeket a kérdéseket feszegeti az előző cikk, a közösség részvételétől elvitatva a bölcsességet és a szakmaiságot. Szeretném a Teleki tér átépítését itt jó példaként bemutatni, ahol közös munkával nagyon magas minőség jött létre. Szerintem pont a részvételi tervezés az, amely a közösség és a tervezés viszonylatában, az elmúlt 50 évben beállt változások hatására, a hagyományos „szereposztás" helyett új kapcsolatokat tud kialakítani a szereplők – a tervezők, a döntéshozók, a hivatalok, a befogadók, a helyiek – között. Ebben az új összefüggésben a részvételi tervezés eszközévé válik a tapasztalatok megosztásának, a közösség „szakértővé" érésének, a különféle egymás mellett élő és néha egymással is konfrontálódó értékek megjelenítésének, az elfogadás/befogadás elősegítésének is. Az intézményes társadalom és a helyi közösségek közötti bizalom megteremtése esetén tudnak a helyi közösségek valódi aktoraivá válni a városfejlesztési folyamatoknak. (5)

A részvételi tervezés számomra a várostervezés egyik legfontosabb terepe. A cél az, hogy egyszerre iránymutató és döntésmegosztó legyen, hogy a társadalom tagjai meg tudják tapasztalni a „közvetlen demokrácia élményt" (6). Az elmúlt évszázadokban a közösségek közvetlenül vettek részt környezetük építésében, de ez az építési folyamat fokról fokra differenciálódott, az egyes szerepek elkülönültek: döntéshozó, felhasználó, építő, tervező. A közösségi tervezés és építés azt szolgálja, hogy a városlakók közvetlenül kerüljenek vissza a települési közügyek alakításába.