A magyar és a francia pavilon tudatalattijába alámerülve – gömb és körív harca

Specializált művészetek vs összművészet
A REZIDUUM - The Frequency of Architecture névre keresztelt magyar pavilon nemcsak a kiállítás tartalmában konzervatív (egy megvalósult épületet mutat be), de a műfaji megoldásai – képernyőkön vetített videóanyagok, táblákra kasírozott látványtervek és fényképek, falra nyomtatott minták, fehér színű, steril és realisztikus makettek, képernyők és okosfelületek – is a megszokott, hétköznapi eszköztárból merítenek. A kritikai megközelítést nélkülöző, könnyen fogyasztható animációs film közösségi interakció helyett individualizált élményt nyújt; a több mint ezer néprajzi motívumból fraktált gyártó applikáció a mély reflexió helyett a kiüresedett reprezentáció befogadására ösztönöz. Külön fájó, hogy ezek egyébként nem a biennáléra készült elemek, hanem a Néprajzi Múzeum tárlatát képző anyagok.

Bár a kontextusából kiszakított, szoborszerű homlokzati elemek, és a Hanghenger autonóm művészeti alkotásként értelmezhetőek, a befogadó számára önmagukban, saját terükben elszeparálva kiállított termékekként érzékelhetőek. A magyar pavilon megnyitója alkalmával Mátrai Péter ékes hangon szólaltatta meg a kísérleti zenegépét, de a látogatók frusztráltságát erősíti, hogy az átlagos használók a tárcsák forgatásával csak csörömpölésre képesek. A kiállított alkotások tárgya, bár minden esetben a néprajzi motívumok és a konkrét épület homlokzati elemei voltak, szerteágazó műfajuknak és konvencionális prezentációjuknak köszönhetően mégis szigetszerűen jelennek meg a térben. A különféle műveket a hagyományos “white cube" kurátori koncepció, és a stílussá üresített – még az elszórt ülőalkalmatosságok díszítéseként is megjelenő – ikonikus QR-kódszerű mintázat egységesíti.

Ehhez képest a Ball Theater című francia pavilon kurátori csapata egy, a hétköznapival radikálisan szakító, koherens koncepciót hozott létre, mely multiszenzoriális hátteret nyújt a progresszív kultúrának. A földönkívüli, technoutópikus, diszkós hangulatú térélmény a művészek közös erőfeszítésének eredménye, mely a képzelet egy jól kitapintható pontját sűríti és közvetíti. A gendersemleges, álomszerű hangulat megteremtésének van szentelve az ideális formákból építkező pavilon minden egyes eleme. A popos esztétika, bár az organikusabban megformált, sejtelmes, áttört, hegesztett szobrok esetében fellazul, a szigorú geometrikus alakzatok, és az olyan konkrét tárgyak, mint a parabolikus, kereszteződéseknél használt körtükrök esetén megmerevedik, mégis koherens térélményt nyújt. Az állvány- és töredékszerű tér földönkívüli, csillogó hatására ráerősít az AI-val komponált fémes neszek meleg és kellemes atmoszferikus visszhangja. Az alternatív világot Ugo Bienvenu illusztrátor egy fiktív, mesebeli, animált fotónovellába sűrítette, mely képkockákon keresztül, egy kiadvánnyal bővíti a térbeli élményt.

A francia pavilon hangjátéka és fotónovellája esetében a digitális eszközök új típusú élmény konstruálására szolgálnak, vagyis a technológia a művészet céljának van alárendelve, míg a néprajzi múzeum algoritmus alapú motívumtervezője a kreativitást keretek közé szorító, matematizáló eszközzé válik. Az építészekből, díszlettervezőkből és kulturális események, performanszok programozásával foglalkozó specialistákból álló francia kurátori csapat az avantgárd és szituacionista hagyomány pislákoló fényét igyekszik felszínre hozni. A biennálé ideje alatt időszakosan művészek, kutatók és diákok foglalják el a teret, hogy rádióadást sugározzanak, zenés, táncos és összművészeti performanszokat mutassanak be, kollektív részvételre ösztönözve a látogatókat. A könnyűszerkezetes installáció a fesztivál végeztével könnyen összeszerelhető egy új helyszínen.

Konformizmus vs ellenkultúra
A két pavilon bizonyítja, hogy építészet és politika nem szétválasztható. A műalkotások minden esetben összetett kulturális kódok hálójába és mézes-mázas ideológiai masszába ágyazódnak, mely a két kiállítás ellentétes kulturális projektjeiben különféleképpen érhető tetten. A magyar pavilon a Néprajzi Múzeum épületét és a nehéz politikai súllyal bíró Liget Projektet legitimáló kiállítássá válik, ahol szemmel látható a művészeknek kiutalt szakmai tér és a politikai szereplők motivációja közötti feszült dialektikus viszony. Ebben az esetben az öltönyös politikusok és művészek közötti kulturális és világnézeti konfliktusok nem szolgálták egy szellemileg kiművelt, koherens és kiforrott összművészeti alkotás megteremtésének lehetőségét, helyette egy könnyen fogyasztható, kommersz hangulatú, mainstream tárlat jött létre, mely bármiféle kritikai attitűd hiányában a politika és a művészet érdektelen egyvelegét alkotja. Ezzel szemben a francia pavilon kurátorai autonóm felhatalmazást kaptak egy ellenkulturális javaslat megvalósítására, mely kimondott vágya a társadalmi (politikai) változás elérése, ami explicit módon fejeződik ki a pavilon terébe szervezett kulturális programok tartalmában. A megnyitó során például egy a latin és afroamerikai LMBTQ+ bálkultúrát (Ball Culture) felelevenítő performanszon vettem részt, mely felszabadító és látványos volt, ezzel együtt a nemváltás népszerűsítése – a “milyen nemű vagy?" kérdésre a “nem tudom" válasz kierőltetése – ellentétes érzéseket hagyott bennem. Tehát, míg az egyik oldalon a gondolat nélküli menedzseri hegemónia lúgosítja ki a művészetet, addig a másik oldalon az identitáspolitika használja fel a kreatív művészek által előállított képeket és reprezentációkat.

A nyugati elit művészszcénának kétévente megrendezett fesztivál aligha kecsegtet az élet radikális megváltoztatásának reményével, vagyis az elmélet, a művészet és a hétköznapi gyakorlat szorosabb kapcsolatának megteremtésével. Ennek ellenére szimpatikus a francia csapat együttműködésben megvalósuló, történeti kontextusba ágyazott, esztétikailag kísérletező, politikailag elkötelezett munkája, mely erős kontrasztban áll a magyar csapat tartalmában reflektálatlan, formájában semmitmondó, politikailag motiváció nélküli – és így akarva-akaratlanul átpolitizált – kiállításával.

Borenich Levente