A rendszerváltozás utáni magyar regionalizmus jövője

A kérdés számomra az, hogy a mai magyarországi építészetben, ahol a regionális jelzőt egyre több épületre húzzák rá, és lassan kiürül ez a fogalom, puszta stíluskategóriaként működik, vagy van esély a tartalmi feltöltődésre és annak megfelelő progresszív építészet megszületésére (újjászületésére)?”
Kovács Csaba dolgozata (MOME DLA)

Kovács Csaba: A rendszerváltozás utáni magyar regionalizmus jövője
(a teljes dolgozat a csatolt doc-ban található)

Részlet a dolgozatból

Bevezetés

Szándékosan – mintegy a vizsgálandó kérdés alapvető problematikáját megidézendően – fogalmaztam meg dolgozatom címét ilyen bosszantóan pongyola és félrevezető módon. Magyar regionalizmus…

A regionalizmussal talán az a legnagyobb probléma, hogy folyton valamilyen jelzővel kell ellátni, mintha komolyan attól kellene tartani, hogy önmagában félreérthető a fogalom. Maga Frampton 1985-ben, könyvének második, bővített kiadásában szükségét érezte, hogy a jelző nélküli, nosztalgikus múltidézés és építészeti konzervativizmus vádjával gyakran illethető regionalizmust a „kritikai ” jelzővel egészítse ki. Ezzel kívánta progresszív attitűddel felruházni az előzőleg már elhasználódott fogalmat. Természetesen ezzel a megújított fogalommal egy olyan építészeti jelenségcsoportot és magatartásmintát kívánt leírni, illetve felcímkézni, amelyet az adott történeti pillanatban relevánsnak, mi több példaértékűnek és követendőnek tartott.

Simon Mariann elemzésében felhívja a figyelmet arra, hogy a hazai regionalizmus fogalmat alakító építészetteoretikusok szintén gyakran érezték szükségét annak, hogy jelzőkkel védjék meg az alapfogalmat a hozzá tapadó téves (?) asszociációktól. Így Moravánszki Ákos „autentikus regionalizmusról ”, még Ferkai András „jó értelembe vett regionalizmusról ” beszél. Feltehetően indokolt a nyelvi aggályoskodás, ha ilyen felkészült emberek érzik a szükségét. Annál is inkább az lehet, hiszen Moravánszki már 1989-ben így fogalmaz, amikor a fogalom hazai bevezetése még kezdeti stádiumban van, és több mint tíz évvel vagyunk a Frampton írás magyar nyelvű megjelenése előtt, tehát az elméleti háttér csak az építészek igen szűk csoportja előtt lehetett ismert akkoriban.

A rendszerváltozás utáni hazai regionalizmus a globalizálódó kommersz mérnöki építészet és az egyre kevésbé releváns organikus építészet kettősével szemben egyfajta harmadik útként jött létre. Az eltelt mintegy tizenöt évben megerősödött, egyre több követőre talált, és számos ide sorolható építészeti produktumot termelt ki a kibontakozó regionális (?) építészeti gondolkodás.
 
A kérdés számomra az, hogy a mai magyarországi építészetben, ahol a regionális jelzőt egyre több épületre húzzák rá, és lassan kiürül ez a fogalom, puszta stíluskategóriaként működik, vagy van esély a tartalmi feltöltődésre és annak megfelelő progresszív építészet megszületésére (újjászületésére)?

Téma kidolgozása

Simon Mariann bevezetőben említett tanulmányát súlyos megállapításokkal zárja. Idézi Bojár Iván Andrást, aki Ekler Dezsőtől Janesch Péterig jelöli meg azt a hazai regionalistákat tartalmazó kiterjedt spektrumot, akik építészetükkel adekvát módon fejezik ki és reprezentálják a mai magyar társadalom szellemi, gazdasági, műszaki fejlettségét...

A nemzeti és a regionális nem használható egymás szinonimájaként. A regionális szemléletnek és gondolkodásnak éppen az a lényege, hogy nem nemzetekben, hanem földrajzi térségekben, kultúrákban gondolkodik, melyek adott esetben átléphetik a határokat. Nem kíván a régión kívüli egységeket reprezentálni, hiszen ez lényegileg képtelenség lenne. Itt markánsan szétválik a nemzet, mint lelki közösség, az állam, mint politikai közösség és a régió, mint kulturális és gazdasági közösség fogalma. Kérdéses, hogy a magyarországi regionalista építészek mennyire értették ezt meg?

Az sem segít ezen, ha valaki(k) a Kárpát-medencét tekintik egységes régiónak. Ezzel több probléma is van. Egyrészt Hamvas Béla öt jól elkülöníthető géniuszra osztotta a Kárpát-medence térségét, és a különböző területi egységeken ezek különböző kombinációjú jelenlétével számol. Az egységes regionális elképzelésnek ez masszívan ellentmond, kiváltképp, hogy Hamvas víziója ma is vonatkoztatási pont sok építész számára. De a primer tapasztalat is nyilvánvalóvá teszi, hogy markáns különbség van, mondjuk a Nyugat-Pannon terület és Székelyföld közt. Másrészt könnyen átcsúszik ez a gondolkodás a politika területére, amit szerencsés volna elkerülni. A regionalizmus lényegi lehetősége éppen az, hogy nem a hagyományos lehatárolásokban gondolkodik, miközben fontosnak tartja a hagyomány élő elemeinek valamiféle integrálását. Az új viszonyok figyelembe vétele, a modernizáció elfogadása azonban éppoly alapvető elem. Ha ezeket az összefüggéseket nem érti meg a hazai regionalizmus, akkor szükségszerűen konzervatív manierizmussá válik.  

Amennyiben a hazai „regionalizmus ” kilép, vagy kitolódik önnön lényegi keretei közül – már amennyiben már ott van -, pont azt fogja elveszíteni, amit megtalálni szeretne, az identitást. Nem véletlen, hogy a fiatalabb generáció nem jelentéktelen része támadja a „regionalizmust ”, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla.

Gunther Zsolt 2005-ben írt tanulmányában tizenegy pontba foglalt letaglózó kritikával illeti a hazai regionalizmust. A teljesség igénye nélkül említek néhány súlyos kritikai észrevételt: nehézkesség, elfogult látásmód, opportunizmus, illúziók táplálása a kézművességet illetően, direkt kommunikáció, absztrakció hiánya, frissesség hiánya, bizonytalanság, csak szűk környezetre koncentrál, formailag és műszakilag elzárkózó, nem korszerű, haladásellenes, konzervatív, jelenre és jövőre irányuló kutatás hiánya jellemzi...


A konfliktus a belső világunk és a globalizált külvilág közt van. Gunther szerint a nemzet, a nemzeti kérdésével való intenzív foglalkozás háttérbe szorította az ország beágyazottságának kérdését. Ezért nem értjük miről van szó a határainkon túl. Gyakran gondolok rá, milyen kortárs épületeket mutatnék meg hazánkba látogató igényes nyugati építészeknek? Olyanoknak, akiknek az építészete engem érdekel. Bizony bajban lennék, úgy érzem, inkább egzotikus kuriózumként tudnánk kortárs épületeket felmutatni, a valódi érdeklődést nem lenne egyszerű felkelteni...

A tanulmány olvasása közben már-már elfogadjuk, hogy kár bajlódni identitással és regionalizmussal, azonban, az összefoglalásban Gunther Zsolt is jelzős szerkezettel menti, ami menthető: korszerű regionalizmus. Értelmezése szerint ez a hely mentális állapotára adott egyéni, művészi válasz és absztrakció, amely egyben szükségszerűen önkényes is. Kifinomult receptura közzétételére nincs szükség, mert az többet árthat, mint használhat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a periférián nagy a veszélye a reflexió nélküli használatának. „A kritika helyére a kreatív reflexió lép, az iskolateremtés igényével fellépő tekintély pedig, háttérbe szorul ”.

Egy baj van ezzel, mindig vannak – nem is kevesen – kevésbé tehetséges és invenciózus építészek, akik nem képesek a magas szintű individuális teljesítményre. Velük mi lesz? Véleményem szerint nekik mindig szükségük lesz valamiféle recepturára, ha senki nem nyújtja nekik, majd megkeresik maguk a saját mintáikat, az még riasztóbb lehetőségnek tűnik.

Nagyszerű építészek munkáit tanulmányozva mégis járhatónak tűnik ez az út. Peter Zunthor, Gijon Caminada, vagy éppen Rafael Moneo egyes munkáit nézve rendkívül meggyőző eredményeket láthatunk. Mindben közös, hogy a történelem, a kultúra, az építészeti tradíció mély megértése, és a jelenkor ismereteinek kreatív problémamegoldó kombinációja együttesen alakítják az építészeti produktumot. Nem a modernizáció tagadásával, hanem annak honosításával (humanizált, egyénileg átértelmezett, helyi változatával) érik el kimagasló eredményeiket.

Két kimagasló hazai teljesítménynek számító épület rövid elemzése kapcsán igyekszem kimutatni a fentebb vázolt problematikát.

Az egyik Turányi Gábor herendi porcelániuma, a másik Czigány Tamás pannonhalmi pincészete.

Herenden az égetőkemencék formái által ihletett toronyszerű építményekkel Turányi szinte új identitást kínál a városka kézműves polgárainak. A középkori arányok, amelyek azonban kissé torzított megjelenéssel mai szemléletben fogantak, szinte mitikus erejű titokzatos erők jelenlétét sugallják, az ősiség illúzióját keltve. Az absztrakció azonban nem elég erős, így az együttes narratívvá válik, amit a formai részletek tovább fokoznak. A sarkokon leselkedő sárkányok a népmesék, az ókori kapuőrző démonok, illetve a kínai mitológia, mesevilága felé húzzák el az épületet, ami így feltehetően sajátos egzotikummá válik a modernizálódott nyugat-európai szemében. A különösséget fokozza a téglaburkolat szinte érzéki alkalmazása, a kiforgatott elemek játéka azonban öncélú manierizmussá válik. Ez még itt, Herenden sem tűnik helyes megközelítésnek öt év távlatából, a manufaktúrához kötődő sajátos ízlésvilág sem igényli, hogy a forma, szín- és árnyékvilág gazdagsága tekintetében az épületek megpróbálják felvenni a versenyt a termékekkel.

A tervező feltehetően kettős csapdába esett, egyrészt saját formálási vágyának nem tudott szigorú és szükséges határokat szabni, másrészt a helyi hatalmi és szellemi erőközpontot jelentő Makovetz és Schrammel befolyása volt túl nagy. Így a tervek automatikusan sodródtak távoli vizekre a kortárs nyugat-európai építészeti gondolkodástól, miközben az odafigyelés és a tehetség kellő mértékben jelen volt. Peter Zumthor a vals-i termálfürdő tervezése közben nem került ilyen csapdahelyzetbe, pedig a tradíciók és a hely ereje tálcán kínálták a lehetőséget ott is. Azonban az absztrakció kényszere, melyet ő feltehetően szívesen és belenyugvással elfogad, távoltartották a direkt narrációtól.

Itt jól tetten érhető a két gondolkodásmód közti különbség. Miközben mindkét tervező mélyrehatóan ismeri és érti saját (részben közös) tradícióját, az egyik modern és kreatív absztrakcióval értelmezi azt, míg a másik nem tud lemondani a narratív megközelítésről, ezzel azonban automatikusan korlátozza önnön absztrakciós lehetőségeit és képességeit. Az egyik a kortárs európai építészeti diskurzus része, a másik a közép-kelet-európai építészet jeles kuriózuma.

Pannonhalmán más közegben kellett a tervezőnek dolgoznia. Az apátság vezetői meglehetősen (és meglepően) nyugatias gondolkodásmódot mutatnak a közelmúltban megvalósult építészeti projektjeik tükrében. Az ezeréves szent hegy mai lakói mintha képesek lennének az európai diskurzus részeseivé válni. Ebben a támogató közegben Cigány Tamás részben tudott megfelelni az óriási kihívásnak. A borászati együttes háromrészes koncepciója (szőlőfeldolgozó fogadóépület, kút, pince) kreatív és hibátlan, innovatív borászati koncepcióra épül, miközben archetipikus elemeket tartalmaz.

A fogadóépület edikuláris megfogalmazása telitalálat, a minimalista megközelítés és választott anyaghasználat is rendben van, azonban idegen a faszerkezetű előtető, és bosszantóan következetlen részletek rontják az absztrakt megközelítés erejét. Érthetetlen a kőbe csomagolt minimálkubus függőeresz csatornás vízelvezetése. Itt nem a koncepció az elhibázott, hanem a megvalósítás következetlensége, ez tartja a távolságot az épület nyugati jeles társaitól. A koncepció következetes megvalósítása ebben az építészeti felfogásban elengedhetetlen.

Sajnos az épületegyüttes többi eleme messze elmarad az absztrakciós szint tekintetében a fogadóépülettől, itt már erőteljesen jelen van a „hazai ” narrativitás. Ezt nem tudom koncepcióként értékelni, itt csak téves következtetések megvalósításáról van szó. Abban azonban lehet reménykedni, hogy a pincét rejtő domboldal erdősítése hosszabb távon javít a helyzeten, és az absztraktabb és narratívabb építészeti téma jelenleginél markánsabb elválasztása jót fog tenni az egész együttesnek.

Összefoglalás, összegzés

Azt hiszem a magyarországi vezető regionalista építészeknek komoly önvizsgálatot kellene tartaniuk. Gunther Zsolt agresszív kritikája sok szempontból ül. A kinti (külvilágbeli) építészeti eseményeket jobban kellene érteni, a felszín (forma) iránti érdeklődést a tartalmi kérdések felé kellene elmozdítani. Intenzív kommunikáció nélkül ez nem megy. Meg kell találni a módját, hogy bekapcsolódjunk a világban zajló építészeti diskurzusba, ennek alapja csakis az őszinte tartalmi érdeklődés lehet. A másik oldalon pedig, szembe kell nézni a helyi társadalom és kultúra létkérdéseivel, ki kell jönni az elefáncsont-toronyból, együtt kell működni az értelmiség más csoportjaival, intenzív diskurzusba bocsátkozni az építtetőkkel. Öncélú esztétizálás helyett kreatív reflexió?

Nehéz dolog egy időben elmélyülni, és sikerrel kecsegtető marketingstratégiát alkotni. Ezzel a csaknem lehetetlennek tűnő kettős feladattal kellene egy időben megbirkózni. Ha a jelenleg pozícióban lévő építész generáció erre nem képes, akkor a következő generációk veszik át a kezdeményezést, akiket sokkal kevésbé köt az „országba zártság ”. Csak remélni merem, hogy a kevesebb kötöttség, és a nagyfokú külső nyitottság nem felejtteti a belső értékeinket, és létre tud jönni egy mainál nyitottabb, elfogulatlan, őszinte és mélyen kreatív helyénvaló építészet.  

Kovács Csaba
MIE
2006. 06. 19.