A számba sem vett magyar építész elit

Aki az építészet művelésére adja a fejét és a szívét, óhatatlanul szembe találja magát a politikával. Végtére az építészet mindig nyilvános cselekvés volt, s az ma is. Tervezésről, szervezésről, demokráciáról, diktatúráról, a magyar építészet korábbi és mai helyzetéről Borvendég Béla ír.

A számba sem vett magyar építész elit, avagy a félműveltség csapdájába szédítettek immár globális ellentámadása

Aki az építészet művelésére adja a fejét és a szívét, óhatatlanul szembe találja magát a politikával. Végtére az építészet mindig nyilvános cselekvés volt, s az ma is. Mint ahogyan a legmélyén szinte a legutóbbi ideig mindig volt valami transzcendens, vagy ha úgy tetszik, szakrális. Az építtető és építésze még nem is olyan régen szilárdan hittek abban, hogy amikor az építészet a hasznosságán túl művészetként jelenik meg, az idő dimenziója elveszti jelentőségét, mivel ilyenkor az már a Világmindenséggel folytatott párbeszéd.

Visszagondolva fiatal életemre és arra, hogy miként és miért lettem építész, elsősorban Le Corbusier-re és Dominicus Böhmre gondolok, no meg a magyar Bauhaus-iskola olyan kiválóságaira, mint például Árkay Bertalan, Janáky István, Nyíri István, vagy Bierbauer Borbíró Virgil, Molnár Farkas és Fischer József voltak. Ám a politika is fontos szerepet játszott a döntésemben. Budapest nagy része romokban hevert, s azt gondoltam, hogy a sivár bérkaszárnyákat nem is lenne szabad helyreállítani, hiszen a modern építészeti gondolkodás élharcosai már pontosan tudják, hogy miként lehet ésszerűen, gyorsan, olcsón a tömegek számára nem csak egyes épületeket felhúzni, de kigondolták azt is, hogy miként lehet napfényes, egészséges lakókörnyezetet, sőt már azt is, hogy miként lehet jól működő, ésszerűen tagolt városokat építeni.

Bevallom, akkoriban nemigen foglalkoztatott az a gondolat, hogy az újjáépítés valójában hatalmas üzleti lehetőség is. A tőkés társadalomról ugyan hallottam valamit harangozni a gimnáziumban, de nem nagyon érdekelt. Apám paraszti származású volt, és gépészmérnökként lett fővárosi tisztviselő, anyai nagyapám pedig állami köztisztviselőként kereste meg a kenyerét. Egyikük sem politizált tehát, családomban még önálló vállalkozó sem akadt.

1. Hátra arc! Irány előre a Kreml! Lépés! Indul!
Még gimnazista voltam, amikor az akkor még Dienes László nevű utcában, a későbbi Ötpacsirta utcában, a mai Építészek Házában megnyílt egy kiállítás, ami bemutatta, hogy miként képzelik el a tervezők a jövő Csepeljét. Milyen középületeket, lakótelepeket álmodnak oda. Szép és merész terveket mutattak be a látogatóknak – akik nemigen tolongtak. Rajtam kívül tán hárman-négyen lézengtek a tablók közt, ám engem a látottak nagyon feldobtak.

A jól sikeredett érettségi vizsgám után tehát beadtam jelentkezésemet a Műegyetemre, ahol addigra már a kommunisták voltak az urak. Ami jócskán lelohasztotta az önbizalmamat. Egyrészt azért, mert apám nagybátyja – Feri bácsi – korábban a jobboldali Wolf-párt embereként hosszú ideig volt a Főváros alpolgármestere, majd rövid ideig főpolgármestere is. Saját nevem tehát eleve gyanússá tett. Tudtam azt is, hogy apám személye is szálka a kommunisták szemében. Nemcsak azért, mert olyan értelmiségi, aki a Kisgazda Pártot támogatja, és ezt nyíltan hirdeti, hanem ráadásul hívő katolikus. És persze magam is pocsék politikai kádernek számítottam a gimnáziumban. Szüleim ebben a szellemben neveltek.

Megtépázott önbizalommal álltam tehát a felvételi bizottság elé. Néhány nálam idősebb hallgató ismerősöm előre figyelmeztetett: legalább két hétre visszamenőleg tanácsos ismerni a Szabad Nép cikkeit, mert esetleg ilyesmire is rákérdeznek. Megjegyzem, ennek az ismeretanyagnak a megszerzése komoly utánajárást igényelt. Apám ugyan újságolvasó ember volt, amíg meg nem szüntették, a Nemzeti Újságot járatta, utána pedig emlékezetem szerint a kisgazda beállítású Kis Újságot. A vizsga napjának reggelén a biztonság kedvéért mindenesetre becsókoltam egy felest, amint apám is tette anno az Isonzónál, valamiként szokta volt olykor regélni a barátainak. Végül minden ment, mint a karikacsapás. Még azt sem kérdezték meg, hogy miért akarok építész lenni. Csak később tudtam meg hogy a pálfordulásnak az az oka, hogy Sztálin ukázát követve Rákosi elvtárs eldöntötte, hogy hazánkat egyrészt a szén és acél országává teszi, másrészt a parasztokat városi proletárokká kovácsolja, és – nem utolsósorban – a szovjetek bástyájává erődíti.

E célok elérése az országtól valójában olyan erőfeszítéseket követelt, amelyekre az felkészülve nem volt, ezért csak a minőség drasztikus csökkentésével, illetve a hiány állandósításával tudott megfelelni. Rákosiék azonban már a SZU-ban megtanulták, hogy ilyen erőfeszítéseket csak a brutális terror és hazudozás eszközeinek összehangolt alkalmazásával lehet megvalósítani. E módszer szerves része volt már Lenin és Trockij idejében is a lehengerlő ideológiai munka. Az, amit a vallás és általában minden értékőrző, humánus eszme gyökeres kiirtására alkalmaztak.

A marxista filozófusok korán felismerték, hogy az építészet problémájának megoldása számukra ugyan fontos, ámde túlontúl fogas kérdés. Odáig eljutottak ugyan, hogy ez a tevékenység a felépítmény része és a mindenkori uralkodó osztályok monumentális propagandája, de az építészet összetettségével nem tudtak mit kezdeni. Másrészt arra is rájöttek, hogy ha tételük  igaz, létre kell hozniuk a szocialista építészetet. Annál inkább, mert az építészet igen alkalmas eszköz arra, hogy ezen keresztül ország-világ előtt fitogtatni lehessen a szovjet típusú gazdaságok erejét. Ehhez azonban megint lódítani kellett. Azt kellett hirdetni, hogy az építészet általában művészet. Ami ebben a formájában nyilvánvaló hazugság. Arról nem is beszélve, hogy a valódi művészet nem létezik alkotói szabadság és értő, befogadó közönség nélkül. Ez pedig a szovjet birodalomban nem létezett, hiszen a vékonyka szovjet avantgárdot már a húszas-harmincas években kiirtották, a széles tömegek műveltsége pedig finoman szólva is igen hiányos volt. A helyzet ilyetén fenntartása egybevágott a hatalom érdekeivel. Ám a kiválóak azért még gúzsba kötve is tudnak táncolni, ezért felbukkantak kimagasló tehetségű festők, táncosok, írók. Még néhány építész is. Annak ellenére, hogy a szocialista realista építészet, műfaját tekintve, fából vaskarika volt. Végtére is milyen a nem realista építészet? Ez az építészet bizony államilag diktált és kőkeményen ellenőrzött, népámító formalizmus volt. Nem volt sem szocialista, sem realista. Nem volt más, mint népámító díszlet. Vagyis pontos tükörképe annak pártnak, ami ténylegesen egy maréknyi zsarnok rémuralma volt. Mindezt már egyetemistaként is tudtam, mert a saját bőrömön is éreztem.

Amit azonban csak Angliában tanultam és értettem meg, az a politika mint intézmény és úgy is mint gyakorlat. A hatvanas években ott három meghatározó párt működött. A konzervatív (Tory), a munkás- (Labour), és a liberális párt. Létezett ugyan kommunista és trockista párt is, de ezek inkább csak zajongtak, politikai befolyásuk jelentéktelen volt. Viszont igen komoly szerepük volt a különféle szak- és szakmai szervezeteknek. Az előbbiek természetesen általában a Munkáspárthoz húztak. Akkoriban két meghatározó politikai erő a konzervatív és a munkáspárt volt, míg a liberálisok a kormányzatban az örök harmadik szerepét játszották a konzervatív Macmillan vezette koalíciós kormányában. És akkor még nem szóltam a királynő politikai és társadalmi szerepéről. Így működött az a rendszer, amelyről a moszkoviták azt trombitálták, hogy reakciós burzsoá diktatúra.

Az igazság kedvéért meg kell említsem, hogy Nagy London akkoriban a Munkáspárt fellegvára volt, melynek megtartásáért, illetve visszaszerzéséért állandó politikai csatározások folytak. Amiről azonban módom volt meggyőződni, hogy ez nem arról szólt, hogy melyik fél tud nagyobbat mondani, hanem arról, a küzdő felek mit tesznek vagy mit mulasztanak megtenni. És ebben a csatározásban minden alsóházi képviselő személy szerint is felelős volt, minthogy a parlamenti választásokon mindegyiknek személy szerint kellett megméretnie magát.

Bejátszás No.1.
Bevallom, hogy ezt a rendszert csakúgy nem értettem meg, mint a krikettet vagy azt, hogy vasárnap egy pohár sört ihat meg a polgár a kedvenc pubjában, (ami bár nevében public house, mégsem nyilvános házat jelent, hanem igen civilizált kocsmát, nem kizárva természetesen azt a lehetőséget sem, hogy ezt az intézményt laza erkölcsű hölgyek is szabadon látogathassák.)

Bár elég hamar rájöttem, hogy mint túlnan jött idegent, az idegenrendészet szemmel tart, de, mivel neveltetésem törvénytisztelővé formált, egy bő évig félelem nélkül élhettem. Amit okos gondolkodók a demokrácia ismérveként azonosítanak. Csak itthon és másfél év múlva értesültem róla, hogy az a szerv, amely ténylegesen és gondosan figyelt, a magyar titkos szolgálat volt.

Bár maga Winston Churchill ismerte el, hogy az angol politikai berendezkedés ugyan távolról sem tökéletes, de sajnos jobb nincsen, én mégis azt tapasztaltam, hogy minden vaskalapossága és beképzeltsége ellenére polgárai javát szolgálja.  Mégpedig nem úgy, hogy megoldja vagy szőnyeg alá söpri a társadalmi konfliktusokat, hanem úgy, hogy kezeli azokat vagy legalábbis ezek enyhítésére törekszik. Persze mindig a brit érdekek szerint.

2. Csórón, de szabadon.
A Nagy Londoni Tanács (GLC) tervezőirodájában dolgoztam, lényegében kezdő technikusi beosztásban. Az angolokat nem érdekelte az, hogy olyan Ybl-díjas építész vagyok, aki Szegeden a tervezőirodában már vezető állásban teszi a dolgát, de engem sem, hogy ehhez képest mintegy lecsúsztam. Valójában élveztem, hogy megszűnt vezetői felelősségem, és különösen azt, hogy minden nap új felfedeznivalók várnak rám. És legfőként azt, hogy saját magam sorsáról életemben először szabadon dönthetek. Azt mondják, hogy az ember tudása csecsemő korától valamilyen genetikus belső magból indul, és egy ekörül forgó, egyre táguló spirális pályán mozog. Véleményem szerint ez igaz, mert tapasztalatom szerint az a valódi kreatív tervezői gondolkodás, amely nem pusztán szabályok, szabványok betartására támaszkodik, hasonlóképen közelíti meg a célt, amit csak nagyon ritkán képes teljesen megvalósítani.

Londonban az iroda egyik lakásosztályán dolgoztam, vagyis azon, amelyik az új szociális lakásokat tervezte. A kezembe nyomott belső szabályzat valahogy imígyen kezdődött: „A törvény elvárja, hogy az emberek ésszerűen viselkedjenek.” A megállapítás szíven ütött, mert azonnal felismertem, hogy mi az itteni gyakorlat és az otthoni közti különbség. Az ugyanis azt várta el, hogy az emberek (dolgozó tömegek) a mindenkori párt utasításokat kövessék. Magyarán eszükbe se jusson önállóan gondolkodni – horribile  dictu – cselekedni. Más szóval az otthoni rend csak annyiban emlékeztetett az ittenire, hogy az itteninek rémségesen elrajzolt, ocsmány karikatúrája volt, amit csak terrorral, hazugságokkal és az izmos szovjet katonai jelenléttel lehetett működésben tartani.

A lakásépítési osztályon természetesen típusterveket használtunk. De otthon ezek komplett épülettervek voltak, amelyek felhasználhatóságát szinte kizárólag az OT által meghatározott költségnorma és a benapozás szempontjai határozták meg és tették kötelezővé. A lakás nagyságát pedig az, hogy két személy számára egy szoba, minimál főzőkonyha, fürdőszoba és távfűtés járt. Ezzel szemben itt a tipizálás egysége a különféle életformákhoz igazodó lakásegység volt, amely fekhelymentes nappali szobát, szülői hálót, minden további személy számára hálószobát, valamint a használó lakók számához igazított méretű étkezőkonyhát jelentett. De ez még nem minden. A lifthatár az általában tervezett kétszintes lakások esetében három emelet volt, a lakásbejáratokat pedig az emeleten oldalfolyosón lehetett megközelíteni. Az idősek és fogyatékosak (handicaps) számára különleges lakások épültek, melyek mindegyikéhez csöppnyi kert csatlakozott. Az épületet úgy kellett elhelyezni a telken, hogy védve legyen a zajtól, viszont legyen a közelében a játszótér. A lakásban nem lehetett gázberendezés, fürdőkád, valamint olyan beépített berendezés, melynek használatához székre vagy sámlira kell állni. Ami azonban tényleg szíven ütött, amikor magam is ilyet kellett tervezzek a kelet-londoni Banner Streetre, az az előírás, hogy az ablak méretét és mellvédmagasságát úgy kell meghatározni, hogy azon át az ágyban fekvő is kiláthasson a játszótérre. Vagyis a házat úgy kellett a telken elhelyezni, hogy a kilátást a városrendezők által megtartásra ítélt fa sem zavarja.   

A szociális lakásépítésbe néhány elismert magántervező is bekapcsolódott (pl. Dannys Lesdun vagy a nálunk méltatlanul a feledés homályába suvasztott Goldfinger Ernő, aki nem mellesleg az UIA (Építészek Nemzetközi Egyesülése) egyik alapítója volt. Bár ők ugyan nem használhatták a GLC típusterveit, de az ezektől elvárt néhány olyan teljesítmény és minőségi követelmény rájuk is vonatkozott, mint például bizonyos speciális költségnormák, laksűrűség, különösen fontos városképi megjelenés stb. stb.

A munkatársakkal folytatott kötetlen eszmecserékben óhatatlanul is úgy ragadt rám a szakma csínja-bínja, mint gombócra a prézli. Megesett, hogy ha kimentek valamelyik általuk tervezett építkezésre művezetni, magukkal vittek, hogy egy kicsinyég beleszagolhassak a gyakorlatba is. Bent az irodában minden tervező hetente megkapta az Architect’s Journal legfrissebb számát. Ez az igen jó színvonalú, mérsékelten baloldali képes kiadvány rendszeresen jelentetett meg híreket, kritikákat, beszámolókat, véleményeket, de volt néhány leválasztható oldala is, amelyek ajánlott részletterveket és csomóponti megoldásokat mutatott be. Kollégáim ezeket kitépték és lefűzték saját mappájukba, míg a folyóirat maga általában rövid idő után a papírkosárban landolt. E sorok írója gyakran kimentett egy-egy példányt, és legalább az érdekesnek találtakat átfutottam.

3. Illúziók és számvetés
Meglepő lehet, de mégis tény, hogy az említett széleskörű, közvetlen szakmai tapasztalataimon túl legérdekesebbnek maga a nagy tervezőiroda (department) szervezete és működtetése tűnt. Annál inkább, mert beláttam, hogy tervező építészként nálam sokkal jobbak is vannak szerte a világban, de otthon is, viszont azt a szellemiséget és gyakorlatot, amit itt, ebben a nagy köztulajdonban lévő irodában tapasztaltam, talán át lehet menteni hazánkba is. Azt gondoltam, hogy az a friss fuvallat, ami az „ új gazdasági mechanizmus” bevezetésének befúvónyílásaiból árad, segíthet ebben a törekvésemben. Azt ugyan tudtam, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra, ám emiatt kétségbe nem estem. Végtére a vízcseppek is előbb-utóbb kivájják a követ, csak ki kell várni.

Bejátszás, No 2.
Szegedre visszatérve, immár főmérnökként, ebben a szellemben fogtam hozzá a munkához. Visszatekintve azonban be kell lássam, hogy tervezőként angol tapasztalataimra támaszkodva ugyan még terveztem néhány olyan házat, amit ma is kedvvel vállalok, de főmérnökként kevés sikert értem el. Ennek az volt az oka, hogy naivitásomban azt hittem, hogy a dús, gondozott angol gyepet lépésről lépésre át lehet telepíteni a Kádár-féle legvidámabb barakk ama előkertjébe, ahol Komócsin elvtárs a főkertész. A másik ok az volt, hogy az általam bevezetni szándékozott és a józan észre hivatkozó vezetési stílus azonnal szembekerült sok szakág anyagi érdekével. Amit talán erő alkalmazásával legalább tompítani lehetett volna, ám tényleges hatalmam nem volt, és hogy ne is legyen arról a vezetőtársaim meg a vállalati pártszervezet gondoskodott. Attól például azonnal felszökött a vérnyomásuk, hogy az építészeket karként neveztem meg, elutasítván a hivatalos besorolás szerinti „szakág megnevezés” használatát.

4. A segélycsomag
Főépítészi tevékenységem – korlátozott lehetőségeimet tekintve – azért nem volt sikertelen. Bár tudtam, hogy sokkal  többet  kellene  megtennem, és amit tettem, talán azt is másként kellett volna, de amit mégis elértem, visszatekintve sem érzem hiábavalóságnak.

Bejátszás No.3.
A MÉSZ vezető tisztségviselőjeként például gyakran utaztam külországokba. Jártam Skandinávia kivételével szinte minden európai országban és az akkori  Szovjetunióban több ízben is. Megfordultam Mongóliában, Észak Koreában, Egyiptomban két alkalommal is. Latin-Amerikába öt alkalommal utaztam. Kanadában ugyan csak két hetet töltöttem, viszont Észak-Amerikában egyhónapos tanulmányúton vettem részt. S amit ezekben az országokban láttam, hallottam, tapasztaltam, hazatértem után azonnal igyekeztem megosztani pályatársaimmal. És nem utolsósorban, minthogy kizárólagos hatáskörömbe tartozott a vállalat műszaki könyvtára, rendre előfizettettem tíz-tizenkét építészeti folyóiratra abban az időben, amikor Nyugatra kijutni szinte még lehetetlen volt.

Gyakorta előfordult, hogy valamelyik építész és megbízója közt parázs vita, sőt konfliktus robbant ki. Ilyenkor mindig nekem kellett vállalni a közvetítő esténként nagyon hálátlan szerepét. Ebben sokat segített, hogy belülről ismertem a tervező építész gondolkodásmódját és motivációit, de bőséges tapasztalatokra támaszkodhattam  a megbízók észjárására és érdekeire vonatkozólag. A vállalati jogtanácsos segítségét tehát csak akkor kellett igénybe vegyem, ha a nézeteltérés szerződési vitába vagy peres eljárásba torkolt. Az e téren hosszú évek alatt szerzett tapasztalataim végül olyan jól hasznosítható segélycsomaggá álltak össze bennem,  ami nem csupán  valamelyik tervező gondjait segített megoldani, hanem lehetővé tette, hogy köztem és a tervező közt a mester és tanítvány viszonyon túl – amennyiben az illető is akarta – kölcsönös bizalom és barátság jöjjön létre.

5. A londoni távirattól a csúcsig és a búcsú
A közelmúltban tartotta a MÉSZ a beszámoló közgyűlését. Ezzel a szervezettel szinte még hallgató koromban és még akkor kerültem kapcsolatba, amikor a Lakóépülettervezési Tanszéken demonstrátorkodtam, és ugyanott volt oktató Fecskés Tibor is – a zseniális Szrogh György jó barátja – akkor már talán adjunktusként. Ő vett a szárnyai alá, és mihelyt átestem a végszigorlaton, hivatalosan ajánlotta a felvételemet a vezetőségnek. Akkoriban ugyanis a tagfelvételhez két tag ajánlása szükségeltetett. A tagság nem volt kötelező, de rangot jelentett. A Szövetség támogatásával kaptam aztán munkavállalási engedélyt Londonba.

Úgy emlékszem, hogy 1962 tavaszán hívta össze tisztújító közgyűlését a Szövetség. Hogy erről miként szereztem tudomást, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy üdvözlő táviratban köszöntöttem az egybegyűlteket, akik erre in absentiam beválasztottak a vezetőségbe. Ettől kezdve folyamatosan ott is maradtam. Illetve voltam főtitkár, elnökhelyettes, bizottsági elnök. Mindig igyekeztem tenni a dolgomat, ahogy tudtam és ahogy lehetett. Végül 1980-ban elnökké választottak. Abban az időben a pártállam vitorláját már olyan viharos szelek tépték-cibálták, hogy recsegett-ropogott az árbocrúd is. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen változásnak minden bizonnyal be kell következnie. Azt persze, hogy ez mi lesz, nem lehetett tudni. A Szövetségben azonban azt érzékeltük, hogy szabadabban lélegezhetünk, kezdeményezhetünk. Nehéz időszak volt, de sok olyasmibe is belevághattunk, ami korábban elképzelhetetlen volt. Csak emlékeztetőül néhány címszó: Kamara, új ügyrend és működési szabályzat, Nemzeti Színház pályázatok, Bős-Nagymaros megvalósítási kompromisszumos javaslat, az erdélyi falurombolás elleni nemzetközi tiltakozás, a Mesteriskola restaurálása, Csonka-, Kotsis-, Rados-, Kós-plakett, Világkiállítás előkészítése, a Kossuth-díjnak az építészeti teljesítmény elismerésére történő visszaszerzése stb.

Nyolc évig voltam elnök. De akkor már egyrészt úgy éreztem, hogy a változóban lévő körülmények új, fiatalabb vezetést kívánnak, másrészt bele is fáradtam az állandó Szeged-Budapest közti utazásokba, és végül munkahelyi körülményeim is úgy alakultak, félő volt, hogy kicsúszik alólam a talaj. Az utolsó – elnökségem nyolcadik – közgyűlésén tehát bejelentettem, hogy lemondok. Ámde szándékom visszavonását olyan nyomatékosan kívánta a tagság, hogy egy további évet vállaltam. Bár már akkor is sejtettem, hogy ezzel súlyos hibát követek el, hamarosan meg is bizonyosodtam afelől, hogy ez bizony komoly tévedés volt.

Úgy alakultak a dolgok, hogy munkahelyemen is kezdett kicsúszni lábam alól a talaj. Amíg elnök voltam, politikai értelemben a pártközpont felügyelete alá tartoztam. Lemondásommal azonban ez a védőmellény is megszűnt, és főként vezetőtársaim és szaktervező lakájaik úgy érezték, hogy most végre félreállíthatnak. Persze mindez nem vette el a kedvemet attól, hogy továbbra is figyelemmel kísérjem a Szövetség sorsának alakulását, de beláttam, hogy akkor járok el helyesen, ha fizikai jelenlétemet a legfontosabb eseményekre korlátozom. Amikor aztán kiírták az első szabad önkormányzati választásokat, korengedménnyel otthagytam a munkahelyemet, bár tudtam, hogy rám nézve a lehető leghátrányosabb módon állapítják meg a nyugdíjamat. Nem is tévedtem, de akkor érdeklődésem már a helyi politika felé fordult, főként azért, mert tudtam, hogy polgári gondolkodású értelmiségiként, vagyis olyanként, aki joggal tartja magát az elit tagjának, kutya kötelessége az átalakulás élére állni. Így választottak meg az MDF támogatásával a városfejlesztési bizottság elnökévé. A választási küzdelembe, az említett párt helyi vezetésének unszolására polgármesterjelöltként léptem ringbe, és ehhez tizenkét pontból álló részletes programot dolgoztam ki. Bár az abban felvázolt koncepció főbb vonásait tekintve helyes volt, sőt több pontja ma időszerűbb, mint volt akkoriban, de a közgyűlésben helyet foglaló szófacsaró fiskálisok és forrófejű ifjú liberális pedagóguspalánták körében – akik köréből került ki a polgármester és helyettese, sőt a hirtelen érdekeltséget váltó MSZMP-s jegyző is – hamarosan nem kívánatos személy lettem, az MDF potentátjait pedig felszippantotta a magas politika.

Mögöttem tehát gyakorlatilag nem állt senki, csak egy vérszegény, kisebbségben lévő frakció. Én meg négy év alatt rájöttem arra, hogy viszonylagos erősségem a koncepcióalkotás, de se kedvem se tehetségem nincsen ahhoz, hogy ezt ígérvényre beváltsam a Pista bácsinál vagy annak sógoránál, aki szeretné saroktelkét jó áron rásózni a megyei városra. Vagy netán olyan intézkedést ajánlani az illetékes osztály vezetőjének, amivel fel lehetne számolni a gépkocsiparkolási rendszer krónikus deficitjét. Holott minden autós tudta, hogy a parkolási őrök svarcban és saját zsebre dolgoznak. Mandátumom tehát kitelt, én pedig beláttam, hogy rám itt nincs szükség. Böcsületből azért felajánlottam az új polgármesternek, hogy tanácsaimmal bármikor rendelkezésére állok, de ő ezt nem igényelte. De mert még dolgozni akartam, egyszemélyes tervezőirodát nyitottam. Építészként először éltem át azt a felszabadultságot, hogy a magam ura vagyok.

6. A nehéz szülés és a hosszú vajúdás tényleges okai
Ám térjünk még vissza arra az időszakra, amikor a Kamara még embrionális állapotban volt. Valójában személyes elképzeléseim közelebb álltak az angolszász „intézet” alulról építkező mintájához, mint az osztrák–magyar kamarához. Végül mégis az utóbbi mellett tettem le a garast, mert azt láttam, hogy az illetékesek még ezt is csak nyögve fogják lenyelni. Aminek a valódi okát eleinte nem értettem. Hiszen csak át kellett volna szaladni a szomszédba, és leporolva ismét alkalmazni azt a modellt, ami Ausztriában jól működött, és működött egykor nálunk is. Egészen addig, amíg a kommunisták nálunk is sárba nem taposták a szabadságot azért, hogy akadály nélkül valósíthassák meg a szovjet típusú diktatúra adaptált változatát.

De mégsem ez, hanem teljesen más történt. Először is a Kamarába beterelték alkalmasint még a kőmíveseket is, akik ezzel megkapták a tervezési jogosultságot. Másrészt a tagságot és a tagdíj fizetést kötelezővé tették. Harmadrészt olyan belső ügyrendet fogadtattak el, ami elvben lehetővé tette, hogy a tervező építészek elitjét bármikor le lehessen váltani. A tervpályázatok rendszerét különösebb teketória nélkül átcsúsztatták a közbeszerzési eljárások zavaros és áttekinthetetlen dzsungelébe, és végül az egész szervezetet szoros minisztériumi ellenőrzés alá vonták. De mert egy ennyire túlbiztosított rendszer már nem működtethető lekenyerezett bizalmi emberek nélkül, bevezették a választott tisztségviselők díjazását.

Ezt látván naiv módon eleinte csak azt gondoltam, hogy a mesterkedés végcélja nem más, mint a Szövetség ellehetetlenítése, nemzetközi kapcsolatainak elorozása, és nem utolsósorban az Ötpacsirta utcai székház tulajdonjogának megszerzése. Az előbbi sikerült, az utóbbi csak korlátozottan, mivel az UIA elvben országonként egy, a kormányzattól teljesen független építészszervezetet vesz fel tagjai közé. A székház-ügy pedig máig függőben van.

Csak később ismertem fel, hogy az egész hajcihő valójában a nagy pénzről szól, ami persze távolról sem a tervezési díj. Sokkal inkább a kivitelezési megbízások megszerzése körüli korrupció megcsapolásában és főként abban a maffia típusú, sógorom, komám, elvtársam, élettársam kapcsolati hálózatban rejlik, ami az magyarhoni ingatanbiznisz jellemzője, de ismérve annak a financiális  háttérnek is, amelyben e jeles hölgyek és urak bankolgatnak.

Soha nem szerettem azt a meghatározást, hogy „minőségi” építészet. Szerintem anyagi-szellemi értéke lévén az építészet maga az. S mint ilyen, nem meghatározó jellemzője az aktuális piaci ár. Amit csak az utóbbi definiál valójában csupán „csak” konstrukció, építmény. Ámbár még esztétikai üzenete is lehet valamely térburkolatnak,  két tenyérnyi parknak is. Sőt akár egy autópálya is lehet építészeti alkotás, feltéve, hogy tervezői vállalják az esztétika humánus üzenetének közvetítését, és akadnak olyan művelt és érzékeny közösségek, amelyek képesek ezt befogadni és örülni neki.

Nem meglepő tehát, hogy az ingatlanüzérkedésbe az építészet ilyetén beemelése lehetetlen, hisz ebben a körbe kizárólag az áru, a termék, a fogyasztó és a mindenkori divat léte elfogadott és ideológiája az etikai relativizmus. Amiért is számára az épület, a táji és épített környezet szerepe nem  több,  mint valamely reklámszatyoré. Azaz legyen feltűnő, ösztönözze a megcélzott vásárlói kört valamely termék megvásárlására, és vésse annak tudatába a forgalmazó cég lógóját. De mindezzel együtt legyen azonnal eldobható, hogy tüstént legyen helye a piacon a következő „ forradalmian  új” terméknek. Az építészet helyretételét a piaci versenyre kell bízni, és mindenképpen meg kell akadályozni, hogy ez a műfaj közüggyé pofátlankodja fel magát.

7. Szemérmes reformok vs. agresszív deformok
Amikor a Szövetség elnöke voltam, talán bő másfélezer olyan aktív tagtársunk lehetett, aki tagdíjat fizetett. A tagnévsort évente minden nyilvántartott tagunk kézhez kapta, a tartósan nem fizetőt pedig kizárta a vezetőség. Az egykor pártállami nagyzolásból Magyar Építőművészek Szövetségének titulált szervezet tagsága persze sohasem tekintette magát művésznek, és amikor erre lehetősége nyílt, a szervezet nevét Magyar Építészek Szövetsége, majd Magyar Építészek Szövetsége és Kamarája megnevezésre változtatta. De ekkor már kezdett kibújni a szög a zsákból. Kitűnt a szándék, hogy talán valamilyen politikai sugallatra változzék csak vissza a szervezet neve arra, amit anno Révai elvtárs és társai adtak neki. Nyíltan vállalva, hogy a demokrácia leple alatt végrehajtott reformok valódi célja az volt, hogy semmi meg ne változzék. Azaz a MÉSZ helyét vegye át az a Népfront jellegű Kamara, melyben a tagság egzisztenciális kényszer, és az a tagdíjfizetés is. Sőt, aki megfizeti, ugyanúgy kreditpontokhoz juthat, mint a középkorban a keresztes hadjáratokat támogató hívő a búcsúcédulákhoz.

Nem csoda, hogy a MÉSZ legutolsó, 2011 tavaszán tartott közgyűlésén csak üggyel-bajjal sikerült azonosítani azt a mintegy hatvan főt, akinek jelenléte a határozatképesség előfeltétele volt. Itt derült ki az is, hogy valójában még azt sem lehet tudni, hogy a szervezetnek összesen mennyi tagja lehet. Nincs mód tehát arra, hogy bárkitől jogosan tagdíjat lehessen kérni. Ha ezek után valaki arra gondol, hogy a beszámoló közgyűlés meghitt, kollegiális légkörben zajlott le, súlyosan téved. A hozzászólásokból ugyanis az derült ki, hogy a bajok óriásiak. Az építészeti szakigazgatás szétzilált, sőt, helyenként gyakorlatilag megszűnt. Ma már ugyan a  nyúlfarknyi emlékezet homályába hessentették  magának a kormányzati negyed gondolatának felvetését, majd a projekt megszervezésének falrengető dilettantizmusát is. Vagy a Szépművészeti Múzeum bővítése körüli közbotrányt, az egykori zsidó negyedben tetten érhető gátlástalanságot, a Várbazár rendbehozatala körüli tétova pacsmagolást, az 1944. óta romos  egykori  Honvéd Főparancsnokság jövőbeli sorsa körüli vérlázító döntésképtelenséget, a Balaton-parton legújabban megjelent leplezetlen tájrombolást és nem utolsó sorban a főváros valaha volt, megkapó építészeti arculatának spekulációs elprédálását.

Mindezek csupán kiragadott, siralmas példái az értéktagadó, kizárólag a maximális napi profitra hajtó nyerészkedésnek, a nemzet kulturális közvagyona módszeres és saját zsebre történő fosztogatásának. A baj tehát igen súlyos, és szövődményei ma már szinte gyógyíthatatlanok, mert az okozott kár már nem csak a környezetben mutatható ki, hanem abban is, hogy a nép művelése helyett azt közömbösségre neveli, és szinte észrevétlenül a dolgok rabjává, magyarán szólva manipulálható, kultúrapótlóhulladék-fogyasztó, arcnélküli tömeggé zülleszti.  

A MÉSZ elnöke, felelőssége tudatában, azért igyekezett jó hírekkel vidítani a meglehetősen lekonyult hangulatú gyülekezetet. Elmondta, hogy nem csak a MÉSZ-regatta válik mind népszerűbbé, hanem személyes tapasztalatai szerint a magyar építészek kitűnő teljesítményeire már Pekingben is felfigyeltek. Sajnálatos, hogy itthon ez a már említett okok miatt még várat magára. Ámbár hogy ez meddig tart, az építész szakmán is múlik.

Ezt követően az ellenőrző bizottság elnöke ama konzultációs kérdés szavazásra bocsátását kérte tőle, hogy az őszi tisztújító közgyűlés tűzze-e napirendre az alapszabály módosítását. Ekörül aztán már élénk vita alakult ki. Sőt, a megjelentek már amiatt kezdtek pengét váltani, hogy a tagság feltétele a büntetlen előélet, vagy feddhetetlen magatartás legyen-e? Ami a lanyhuló figyelmemet visszazökkentette a valóságba. Magyarországon, magyarok közt vagyok. Épp idejében, hiszen a  legizgalmasabb kérdés a végére maradt. Az jelesül, hogy ha ténylegesen létezne a MÉSZ, a fiatal építészek hajlandók lennének-e ebbe belépni ahelyett, hogy az immár alkalmasint több tucatnyi építészettel foglalkozó egyesületben keresnék a helyüket, és ott igyekeznének valamilyen megbízás lehetőségét felvillantó személyes kapcsolatot keresni.

A rossz és ingerült hangulatban zárult összejövetel végén csupán a Kamara egyik megjelent vezető tisztségviselője ítélte egy kis gesztussal feloldhatónak a felvázolt problémákat. Nem kellene többet tenni, mint az Új Magyar Építészet címlapján a Kamara kívánsága szerint módosítani egyetlen mondatot. Optimizmusát megértettem. Végtére a Kamara elérte a liberális-posztkommunista nacsalnyikjai által kitűzött célt. Íme a MÉSZ már szinte csak névleg létezik. Akkor pedig már csak a székház tulajdonjogának a megszerzése a teljesítendő parancs.

Lekonferálás:
Figyelem, az előlegkifizető pénztár tényleg az offshore recepció mellett szélsőbal-jobbra található?

Borvendég Béla
2011. szeptember 23.