A város diktátuma sokkal erősebb a pénznél

Pásztor Erika Katalina interjúja Csomay Zsófiával, a 15 év tranzit című kiállításhoz

Építészfórum: Hogy vagy mostanában?

Csomay Zsófia: Egyrészt nagyon jól, másrészt meg nem annyira. Jól, mert nagyon jó munkáim vannak. De az életünk nem javult annyit, mint ahogy tíz évvel ezelőtt gondoltam. Az építészeti környezet annyira idegenné vált a számomra, hogy nem érezhetem magam teljesen jól.

ÉF: Mit értesz építészeti alatt?

CsZs: Az a környezet, amiben harminc éven keresztül dolgoztunk, teljesen más volt, mint ami a rendszerváltás után következett. Akkor nem éreztük a pénz hatalmát. És ez ma komoly problémát jelent, mert az építészeti érték a pénzen múlik. A másik pedig, hogy nem szoktunk hozzá az állandó versenyhelyzethez, legnagyobb baj az, hogy ebben a helyzetben nem az értékek szerint rendeződnek a dolgok. Nem azok szerint az értékek szerint, amiket mi építészeti értéknek érzünk.

ÉF: Mit érzel építészeti értéknek?

CsZs: Minden valóban jó építész tudja, hogy mi az érték. Hogy az érték milyen fajtájú, az egy egészen más kérdés, mert nagyon sokfajta érték van. Minden irányzatnak vannak legjobbjai. A pénz 90%-a most olyan épületekbe ömlik, amit én nem érzek jó iránynak. És az ember sajnálja, hogy a város és a gazdaság ilyenekbe fektet be. S ez módosíthatatlanul megváltoztatja a környezetet.

ÉF: Mondanál erre példát?

CsZs: Mondjuk eklatáns példa a Mammut. Ez a városnak egy olyan pontja, ahol helyre lehetett volna hozni azt a rengeteg hibát, amit a szocializmus elkövetett, beleértve az ipari minisztériumot és a Moszkva téri metróállomást. Az egy olyan jelentős csuklópontja a város főérrendszerének, ahol semmiképp nem a pénznek kellett volna diktálnia. Az építészek nem elég erősek ahhoz, hogy ezt megakadályozzák, illetve az építészek zöme meghajlik a pénz diktátuma előtt. Pedig a város parancsa sokkal erősebb. Egy másik példa most készülődik a Vár gyomrában. Ennek a bevásárló- és szórakoztatóközpontnak nem lenne szabad megvalósulnia. A városnak ez a "haszontalanul" különleges pontja túlterheltté válik és a varázs egy csapásra meg fog szűnni.

ÉF: Szerintem ezek nem igazán építészeti problémák, hanem a programadás problémái.

CsZs: Nem. Nem az a baj, hogy a Moszkva térre üzletközpont épült.

ÉF: Hanem az, hogy valaki eladta.

CsZs: Igen. Az is biztos, hogy az ország területe értékes, de ha már eladta, akkor ki kellett volna kötni, hogy milyen épület kerülhet oda. Fájdalmas dolog, ami ott történik. A nívótlanság diadala.

ÉF: Hogy érzed magad személy szerint, mint Csomay Zsófia?

CsZs: Igazából nagyon jól kellene éreznem magam, mert tényleg nagyon sok és szép munkám van. Én mégis nagyon bizonytalannak érzem a jövőmet, bár igazság szerint nem kellene már a jövőről gondolkodnom, hanem nyugodtan abbahagyhatnám a munkát. Csakhogy úgy érzem, most kezdem tudni azt, amire kiokítottak. Amíg lesz munkám, nem fogom abbahagyni. Jól érzem magam, mert tanítok, és nagyon élvezem, hogy egy pár gyereknek elmondhatom, amit gondolok. Alapvetőnek érzem azt, hogy ha valaki házat tervez, akkor nem elsősorban az ő személye a fontos, hanem a város, a hely, ami az épületet vagy befogadja, vagy kiveti magából, s ha kiveti, az erkölcsi elavulás igen hamar bekövetkezik. Ma már egyértelmű, hogy nem a hasonulás, beleolvadás az egyetlen jó magatartás.

A környezet "ellen" is lehet nagyon jó minőségben dolgozni. Nem az a baj, hogy ha valaki túl extrém dolgot csinál - sőt: csak abban a stílusban nehezebb megtalálni azt a módot, ami nem rombol. A rombolás nem effektív fizikai rombolást, hanem erkölcsi rombolást jelent. Ami rombol, az esztétikailag hamar elévül. A divatos házak rövid átfutásúak, két-három év, és nyűg lesz a látvány, és ez pedig üzembiztos jelzés arra, hogy a ház nem annyi időre épült, mint amennyire fizikailag rendben van. Ilyen házból elég sok van. Mi megtanultuk az Iparművészeti Főiskolán, hogy azok az épületek, amik a mostani trendhez képest unalmasak, olyan időtállóak, hogy mindig jó házak maradnak. Az építészet szélsőséges válfaja sokkal nehezebben tud ilyen műveket létrehozni. Olyan extrémitás, mint például a sidney-i opera, ritkán tud létrejönni. Nagyon ritka a történések ilyen csomósodása, ahol összetalálkozik a megfelelő geográfiai környezet, a program és az ember. És az, hogy valaki kirívót csinál, az nem elegendő. Különösen egy ilyen városban, mint Budapest, ahol a XIX. századi városi szövet, a panoráma és a Duna két partja az építészeket nemcsak szakmailag, hanem etikailag is kötelezi. (Persze külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy a Duna-partra hogyan lehet igazi modern házat tervezni.)

ÉF: Említetted a versenyhelyzetet. Milyen stratégiáid vannak erre? Menedzselsz egy irodát, ami közepes vagy nagy irodának számít, nem egyedül dolgozol, munkákat szerzel, szervezel.

CsZs: Nekem nincs stratégiám. A szerencse és az élet alakulása eddig általában olyan helyzetbe hozott, hogy volt munkám. Nem is nagyon tudok menedzselni, sőt, az indulatosságom miatt több munkám zátonyra futott. Arra vagyok alkalmas, hogy az embereknek jó érzést okozzak, hogy egy tervezési munka során egy kis embercsoportot együtt tartsak, egyébként nincsenek eszközeim, ki vagyok szolgáltatva a világnak, pénznek, megbízónak. Azonban, ha a megrendelő részéről érzem a bizalmat, akkor 100%-ig bele tudom oltani minden időmet és kedvemet a dologba. A jóérzésem nagyrészt attól függ, hogy hogyan fogadják azt, amit csinálok. És persze az eredmény is függvénye a bizalomnak. Mindenki, aki a szakmáját hivatásszerűen csinálja, így van ezzel.

ÉF: Van, aki menedzsel helyetted?

CsZs: Igen, van, de nem indítunk munkaszerző kampányt vagy ilyesmit. Kétarcú az iroda: vannak azok a munkák, amik hozzám jönnek, ezek tulajdonképpen mindig szépek. És vannak a kereskedelmi munkák, amik a régi svájci-magyar kapcsolatainkból maradtak, ebből élünk. Az én munkáimból nem lehet nagyon jól megélni, mert általában sokkal több energiát fektetek beléjük, mint amennyi pénzt behoznak. A jóérzésemnek nyilván az is fontos, hogy mennyire tudom átadni a fiataloknak azt, amit gondolok - ez pedig attól függ, hogy éppen ki dolgozik nálam. Most például nagyon jól vagyok, mert olyan gyerekek dolgoznak nálam, akikről azt gondolom, hogy megértik, amit mondok. A jóérzésem másik forrása, hogy egészséges a népes családom. És ez nagyon fontos.

ÉF: Egészséges és népes?

CsZs: Egészséges is és népes is.

ÉF: Hány gyereked van?

CsZs: Három gyerekem van, hét fiúunokám, akikkel hála Istennek elég gyakran együtt vagyok. Reméljük, hogy még lesz belőlük egy-kettő. Ezek nagyon összetett dolgok, és egy nőnek ezért sokkal jobb és rosszabb is egyben. Nem tudok annyit a munkámmal foglalkozni, amennyit kellene, egyszerűen nem tudom magam kivonni a családomból, viszont az a jóérzés egy férfinak sosem adatik meg, hogy gyereket hozzon a világra.

ÉF: De egy férfinak is vannak gyerekei.

CsZs: Vannak, de egy férfi kikapcsolja magát. Egy nő ezt soha nem teheti meg. Épp ezért nagyon fontos nekem a saját magánéletemben a mozgás. Nagyon sokat próbálok futni, biciklizni, focizni, mert különben nem bírom a stresszt. Nagyon sokat számít, hogy az ember elmegy futni az erdőbe, mert egy nagy háznál nagyon sok szellemi teherrel jár. Mert amennyire kollektív ez a szakma, annyira egyszemélyes is egyben.

ÉF: Ezt hogy érted?

CsZs: Úgy, hogy ugyan egy ház összes gondja osztható, de végső soron az etikai és szakmai felelősség egy emberen van. Aki a gazdája, az mindennek a felelőse. Anyagilag is, és - ami nekem különösen fontos - az építészeti eredmény szempontjából is. Az én tapasztalatom szerint az építészeti eredmény ma aránytalanul kis százalékban múlik a jóérzésen és a képességen. A pénzvilág számomra még mindig idegen hatalma majdnem mindig az ellen dolgozik, hogy valami nagyon jó minőségű legyen. Nem attól lesz nyereség, ha drága anyagokat építünk be sok munkával. Ha nincs meg a kulturált fogadtatása az építészeti problémának, akkor az építészet a megbízó részéről csak materiális problémává válik. Mert csak az tud áldozni egy eszmei értékért, aki megérti. Az a baj, hogy ez a megértés hiányzik. Azt hiszem, hogy ha a megbízók műveltsége és intelligenciája egyszer gyarapodik, akkor könnyebb helyzete lesz az építészeknek.

ÉF: Hány órát dolgozol egy nap?

CsZs: Ha nem vagyok a családommal, és nem megyek el futni, akkor majdnem mindig dolgozom. Ebbe beleértem a családom ellátását és a gyerekekkel való játékot is. Nem tudom megmondani, mert annyira furcsán élek: lefekszem este nyolckor, felkelek este tízkor, dolgozom éjjel háromig, elmegyek főzni, megint lefekszem - szóval nincs meg a normális napi ritmusom.

ÉF: Lefekszel nyolckor és felkelsz tízkor?!

CsZs: Igen, lefekszem nyolckor, mint egy öregúr, és felkelek tízkor, és nagyon jó érzéssel dolgozom. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, akkor is mindig hajnalban dolgoztam, mert akkor tudtam csak igazán egyedül lenni. A kitalálás végképp egyszemélyes munka. Nem tudok úgy dolgozni, hogy közben játszom a gyerekekkel. Ha velük vagyok, akkor csak azt csinálom.

ÉF: A férjed szintén építész, és szintén nagyon sikeres.

CsZs: Lényegesen sikeresebb, mint én.

ÉF: Hogy nézett ez ki belülről, részt tudott venni a gyerekek nevelésében? Megosztottátok a napi feladatokat?

CsZs: Valamennyire igen. Amikor nagyon pici volt a két első gyerekem, akkor többet volt velük, de aztán mikor hirtelen felívelt a pályája, és rengeteg elfoglaltsága lett, már kevesebbet. Egy nőnél az a baj, hogy a gyerekek születése és a pályakezdés évei általában időben egybeesnek. Nem mondom, hogy nem vett részt a gyereknevelésben, mert akkor igazságtalan lennék, de lényegében a sok-sok időt én töltöttem velük és ez így is volt rendjén.

ÉF: Tudtál saját karriert építeni?

CsZs: A karrier más, mint az én. Amikor az Iparművészeti Főiskolát elvégeztem, a KÖZTI-be kerültem, és a véletlen majdnem azonnal hozzásegített a Nagy Elemér által tervezett EMKE Szálló pincéjében létesítendő Maxim Mulató megtervezéséhez. Valami "baleset" folytán került hozzám a munka és rögtön a végzés után három-négy hónappal, rémült lelkiállapotban, sok-sok munkával megcsináltam; el is készült azonnal. Így még a gyerekek születése előtt elkezdődött a saját szakmai munkám - szerencsémre és pechemre, mert így soha nem is voltam igazán nyugodt, "gyeses" kismama. Mikor a KÖZTI vári irodájába Jánossy Györgyhöz felkerültem mint mesteriskolás: az iroda és a lakás közelsége hozzásegített: hazahoztam a tennivalót és éjszaka dolgoztam. Tehát teljesen soha nem hagytam abba a munkát. Ez a furcsa életmód azért is alakulhatott ki, mert háztartási munkára, főzésre sajnáltam az Isten napját, viszont el kellett látnom a családomat. A gyerekekkel mindig szerettem játszani, így rászoktam az éjszakai munkára, és azóta is nagyon keveset alszom.

ÉF: Mennyit?

CsZs: Van, amikor három, van, amikor öt órát.

ÉF: És minden nap futsz?

CsZs: Az úgy volt, hogy amikor hétvégenként felvittem őket a Szabadsághegyre síedzésre, akkor egy felnőtt csoport is indult, hogy ne ácsorogjunk ott, amíg a gyerekek futnak. Ez a csoport azóta is minden szombat-vasárnap feljár futni a hegyre. Azonkívül volt egy kutyánk tizenöt évig (sajnos fél éve elpusztult), vele minden reggel futottam itt a Várban. Ez most megszűnt, úgyhogy rászoktam a biciklizésre, és mindenhova biciklivel megyek. A mozgás testemnek-lelkemnek nagyon fontos, anélkül nem is tudok meglenni. Sok minden eszembe jut futás közben.

ÉF: Mennyit futsz?

CsZs: Hétvégén az edzésen fél órát tornázunk, és háromnegyed órát futunk. Hét közben tíz-tizenöt percet futok emlékeztetőként. De igen jól érzem magam egyébként. Mint nő és mint ember ilyen amplitúdókkal élek. Egyik pillanatban kétségbeesem, bőgök, a másik pillanatban pedig irdatlan jókedvem van. De végsősoron még mindig amatőrnek érzem magam. Talán, mert nem vagyok férfi.

Pásztor Erika Katalina, 2004. március

Fotó: Vargha Mihály