„Analízisen alapuló építészetet művelünk” – interjú a LAB5 alapítóival

A válság előestéjén alapította meg négy fiatal építész a LAB5 irodát. Jól hasznosítva a nehéz idők tapasztalatait, mára ideális méretűvé nőtték ki magukat, lakásoktól kezdve karakteres üzletbelsőkig mindent terveznek, amiben kihívás van. Dobos Andrással, Erdélyi Lindával, Gáspár Virág Annával és Korényi Balázzsal Bán Dávid beszélgetett.

ÉF: Mind a négyen külön irodáknál kezdtetek dolgozni. Mi hozott titeket mégis össze?

Gáspár Virág Anna: Már az egyetemen, elsőéves korunkban összetalálkoztunk, azóta jó barátok vagyunk. Voltak közös projektek - ha még nem is négyesben - melyek által megismertük egymás gondolkodását. Az egyetem alatt főleg tanulómunkák, látványtervek, felmérések akadtak, de közben folyamatosan gondolkoztunk, utána miként tudnánk majd együtt dolgozni. Ugyan voltak külön utak, de mindig dolgoztunk olyan kisebb projekteken, amelyek összetartottak minket. Amikor pedig egy nagyobb léptékű munka került a látókörünkbe, akkor a közös cégalapítás mellett döntöttünk.

Dobos András: Konkrétan az egyetem első napjának első óráján így ültünk le egymás mellé négyen. Linda és Balázs már ismerték egymást az előkészítőről, de mi nem. Ugyan később nem mindig ugyanabba a tankörbe kerültünk, de mindig tudtunk egymásról.

ÉF: Ezek szerint szükségetek volt ezekre a párhuzamos utakra?

DA: Arról nem volt szó, hogy az egyetem kapuján kilépve rögtön közös céget alapítanánk. Utólag nézve lehet, hogy megkönnyítette volna az életünket, ha nem a válság első napján alapítjuk meg az irodát, és utána hét évig küzdünk. Az is igaz, hogy így volt ideális: az ember az elején küzd és éhezik, amíg a művészetét kialakítja. A korábbi munkáink mellett zajló külön közös projektek, a fusi melók során csiszolódtunk össze. Minden karácsonykor leülünk egy napra brainstormingolni, hogy mire fókuszáljunk a következő évben. Az egyik ilyen alkalommal elhatároztuk, hogy a következő évben lesz egy olyan projekt, amin együtt dolgozunk, majd egy évre rá azt, hogy céget alapítunk.

ÉF: Mi volt ez a bizonyos első közös nagy projekt?

Erdélyi Linda: Egy londoni tervezőiroda magyar társtervezőiként a Palazzo Dorottya vevőkezelési és belsőépítészeti munkáinak koordinálása, tervezése, felügyelése volt a feladatunk. Elég komplex munka volt, 86 lakással.

Korényi Balázs: Ez végre egy olyan projekt volt, ami tartósan fenn tudta tartani az irodát: fix munkamennyiséget és fix bevételt biztosított számunkra. Ugyan főleg Linda dolgozott rajta, de adott egy olyan alapot, amin mindannyian el tudtunk indulni.

EL: Kiépülhetett egy olyan minimális alapstruktúra, amire már más projekteket is fel lehetett építeni. Ekkor szép lassan mindenki felállt a meglévő munkahelyéről, és becsatlakozott.

KB: Ezen a ponton mondtuk ki, hogy elindul a közös iroda. András hazajött Moszkvából, én pedig akkor az apámnál dolgoztam, így lényegében a Korényi és Társai Építész Iroda egyik szobájából indult el a LAB5.

ÉF: Mit jelent a LAB5 elnevezés?

DA: Az egyik jelentés a laboratórium,vagyis kísérletező hely. Máig úgy állunk minden megbízáshoz, hogy miként lehetne újszerűen megoldani, nem pedig úgy, ahogy mások megszokták. Egyébként pedig az L a Linda, az A az András, a B a Balázs, a római 5-ös pedig a Virág, ami jó szóviccnek tűnt akkor, amikor kitaláltuk a cég nevét.

GVA: Most pedig mivel négyen vagyunk, és mellettünk az ötödik maga a csapat, ezért az 5-ös a teamet is jelöli egyben.

EL: Nagyon fontos a csapat, ami a négyesünk mögött van, nélkülük nem mennénk ennyire.

ÉF: Mennyi idő alatt jutottatok el oda, hogy kellett már egy csapat?

DA: Az elején hamar felfutottunk, rögtön hat embert fel kellett vennünk és összefognunk a teamet. Utána beütött a világválság, amikor a projektjeink 80%-át nagyjából egy hét leforgása alatt leállították. Holott eleinte pont az volt a gond, hogy túlvállaltuk magunkat - mindez nagy tapasztalat mostanra is, hogy próbáljuk valahogy ezt elkerülni. Tudnunk kell nemet mondani, mert egy bizonyos mennyiség felett nem bírja a kapacitást az agyunk.

KB: Szerintem egyúttal nagyon nagy tapasztalat is volt a válság, megtanultuk, hogyan kell kezelni egy ilyen szituációt, és így erősebben jöttünk ki belőle.

DA: A válság túlélése emberileg is erősített. Elhatároztuk, hogy bármilyen kevés is a munka vagy a pénz, mi akkor sem engedünk a színvonalból. Emellett pedig elkezdtünk több lábon állni. Eleinte csak építészettel szerettünk volna foglalkozni, de utána belementünk mindenféle másba is, a látványtervezéstől a belsőépítészetig. Ez a széles spektrum ma már nagyon jól jön, mert ha beérkezik egy megrendelés, akkor minden elemében egységes entitásként tudjuk kezelni az alkotást.

KB:Megtanultuk tisztelni a legapróbb dolgokat is. Ha például – és ilyen is előfordult – kukatárolót kellett tervezni, ahhoz is ugyanolyan alázattal nyúltunk.

ÉF: Miként kommunikáltok az ügyfelekkel, hogy kezdtek el közösen dolgozni a megrendelővel?

GVA: Egyfajta hatodik érzékkel megérezzük, mit szeretne. Sokszor tapasztaljuk, hogy nem igazán kialakult programmal érkeznek hozzánk, ezért sok múlik azon, mi mit tudunk bennük kinyitni. A megrendelő nem feltétlenül azt kapja, amit kér, hanem annál többet.

KB: Mindent megteszünk azért, hogy bármit is kér az ügyfél, az jó legyen. Addig dolgozunk rajta, amíg jó nem lesz. A kommunikációnk lényege, hogy az ügyfél is elégedett legyen, és mi is.

ÉF: Meddig mentek el a kompromisszumokkal? Mikor mondanátok azt, hogy nem érdemes együtt dolgozni valakivel?

DA: Ilyen még nem fordult elő. Mindig megpróbáljuk megérteni, mi a feladat, és mi milyen színvonalas választ tudunk adni a megrendelő problémájára.

KB: Ha az ügyfél valami olyat kér, ami erkölcsileg vagy építészetileg nem megfelelő, akkor addig dolgozunk rajta, amíg az nem lesz.

GVA: A megrendelőink nagy része azért jön hozzánk, mert már valahonnan ismer minket, így várhatóan nem homlokegyenest ellentétes elképzeléssel érkeznek. Ezért ez a fajta konfliktus viszonylag ritkán merül fel.

KB: Megtanultuk, hogy nem csak rajtunk, hanem az ügyfél hozzáállásán is múlik egy projekt sikere. 

EL: Az összes sikeres projektünknél jó volt a közös munka, az együttműködés. Csapatmunka folyik házon belül is, és a megrendelőt is a csapat tagjaként kezeljük.

ÉF: Milyen módon találnak meg titeket a megrendelők?

DA: Vannak visszajáró megrendelők és vannak, akik kifejezetten azért jönnek, mert velünk akarnak dolgozni. Most már csak azért pályázunk, hogy szellemileg gyarapodjunk. Szeretnénk színesebb palettát, több középületet, de amennyi munkánk most van, azzal már nagyon elégedettek vagyunk.

KB: Megfordult az a hét év, amikor nem nagyon volt megrendelésünk, most felszálló ágba kerültünk. Ehhez viszont mindenképp kellett az a hét év, hogy a helyén tudjuk kezelni a dolgokat. Ez valahol rossz is, mert nem épültek épületeink, de közben azért örülök is neki. Akik pár évvel korábban végeztek, úgy 2000 környékén, azoknak annyiban volt könnyebb, hogy valamelyik irodában dolgozva a válságig már megépítettek pár irodaházat, nekünk viszont pont a válság elején kellett ügyfélkört kiépítenünk. Végül ugyan sikerrel abszolváltuk a feladatot, de nyilván könnyebb is lehetett volna az élet egy már bejáratott ügyfélkörrel.

ÉF: Mi lenne számotokra a vágyott terv, amit mindenképpen szívesen megcsinálnátok?

EL: Bármi, csak legyen benne kihívás.

DA: Nekem van: nagyon szívesen terveznék közlekedéssel kapcsolatos tereket, például metróállomásokat, csak ilyen lehetőség nagyon ritkán adódik. Szívesen foglalkoznék középülettel is, ezért kellene megpályáznunk könyvtárat, színházat vagy valami hasonlót.

KB: Eddig általában az üzleti szférából találtak meg minket. Volt néhány meghívásos pályázat is, amiből sokat megnyertünk. Az országos méretű nyílt pályázatokon elértünk ugyan jó helyezéseket, de nem voltunk olyan sikeresek. Szerintem a mi erősségünk inkább abban áll, hogy megtaláljuk az ügyféllel a közös hangot, azt, hogy mire van szüksége és miként lehet ezt a lehető legjobb formába önteni. A magam részéről én alapvetően a folyamatot szeretem: ahogy leülök, kitalálom és megcsinálom.

EL: Nagyon konkrétan az adott feladatra keressük a megoldást. Ezért a pályázatok – ha nem annyira pontos a kiírás – sokszor nem is a mi világunk. Viszont egy megrendelőnél akár a hosszú távú céljaiba is jól bele tudjuk építeni  saját elképzeléseinket.

ÉF: Melyik munkáitokat gondoljátok kulcsfontosságúnak, meghatározónak?

DA: A MOM Parkban lévő SPAR alapján sokan megismertek minket. Olyan nagy lett a publicitása, hogy meg is lepődtünk rajta. Pedig voltak nagyobb munkáink, amik nehezebbek is voltak és nagyobb kihívásnak is tűntek, de ez nagyon látványosra sikeredett, és ez alapján sokan megtaláltak minket.

EL: A program is eltérő volt, mert egy SPARtól alapvetően nem ezt várnánk el. Kirívó lett, és sokan látják használat közben is.

KB: Abszolút ideális helyzet volt, mert megvolt a szándék, és a menedzsment részéről az akarat és a kellő költségvetés is. Megtalálták a tervezőt is hozzá, így jó volt az együttműködésünk.

GVA: Nem csak ilyen típusú megrendelők jönnek, sokan lakásbelsőt szeretnének terveztetni, a mobilház miatt is jó páran megkerestek minket. A céges megrendelők nem is igazán a honlap alapján találnak meg minket, onnan inkább a magánmegrendelők jönnek.

ÉF: Milyen a munkaelosztás, a dinamika köztetek?

GVA: Elég spontán. A cél az, hogy minél többen jelen legyünk a projektindításnál. Természetesen ennek időnként vannak fizikai akadályai más projektek miatt, de nincs előre meghatározott táncrend.

DA: Fontos az is, hogy melyikünknek indul be az adott megkeresésre az agya, kinek jobb a kémiája a megrendelővel, és persze ki ér jobban rá.

KB: Az elején általában 2-3 ember foglalkozik a projekttel, de ahogy halad előre a dolog, egyre inkább egy ember feladatává válik. A koncepcióalkotásban nagyon sokszor mind a négyen részt veszünk. Alapvető célunk, hogy egy projekt ne egy ember ötletéből, hanem közös tervezés alapján valósuljon meg. Az is fontos, hogy amikor négyen leülünk megbeszélni egy projektet, akkor addig beszéljük át a dolgot, míg konszenzusra nem jutunk. Csak akkor lépünk tovább, ha mindenki azt mondja, hogy igen, ez jó. Ez persze sokkal több munkába és időbe telik, mintha lenne mondjuk egy vezető tervező, aki megmondja, hogy márpedig ez így lesz, de ugyanakkor ha valami négy emberen már átmegy és mindenki rábólint, akkor az nagyobb valószínűséggel lesz tényleg jó is. Minden területen egyfajta őskommunizmus uralkodik nálunk. Munkában, dizájnban, pénzügyekben csak úgy tudunk továbblépni, ha minden ember azt mondja rá, hogy igen. Sok idő, de megéri.

EL: Mivel mindenki egyetértésben vesz részt a projektek előkészítésében, épp ezért utána jóformán bármelyikünk be tudja fejezni, s ha valamiért be kell ugrani a másik helyére, gyorsan át tudja látni.

ÉF: Amikor tavaly karácsonykor leültetek, milyen stratégiát beszéltetek meg erre az évre? Mondtátok, hogy most épp sok a megbízás, ezért vennétek fel új embereket, bővítenétek, vagy maradnátok inkább kisebbek, és azokon a kereteken belül mozognátok?

EL: Tavaly karácsonykor azt a léptéket lőttük be, ami most van, ennél nagyobbat nem szeretnénk.

DA: Kicsit gyorsabban el is értük, mint ahogy terveztük.

GVA: Az is fontos téma volt, hogy idén már költöznünk kell, mert kinőttük az előző helyet. Ezt elkezdtük logisztikailag, pénzügyileg megszervezni, illetve az is kérdés volt, hogy meddig mehetünk el az iroda léptékét tekintve. Eddig mindig lépcsőzetesen, apró lépésekkel haladtunk előre, és ezt szeretnénk is megtartani. Számunkra is új helyzetet, új feladatot és megoldandó problémákat jelent a bővült irodánk, látni kell, hogy mennyi feladatot kell koordinálni. Most itt meghúztuk a határt - nagyjából húszan vagyunk.

DA: Akár még tudnánk is gyarapodni, projektek lennének, és az infrastruktúra is adott, de mi négyen nem szeretnénk többet. Fontos, hogy ez egy összecsiszolódott társaság, és így meg tudjuk őrizni a minőségi alkotófolyamatot. Nem szeretnénk tovább rohanni, mert lehet, hogy csak egy évig tart ez a nagy felívelés, nem szeretnénk utána bárkitől is megválni.

ÉF: Milyen módon árazzátok be a munkátokat?

DA: Egyedileg változik, mindig megpróbáljuk megbecsülni, mennyi munkát kell beletennünk egy adott projektbe. A megrendelők általában sokallják az összeget, de ha például egy igényes családi ház megtervezése sok munkát jelent számunkra. Még akkor is sokba kerül, ha nekünk esetleg meg sem éri. Mivel LAB-nak hívjuk magunkat, sokat kísérletezünk, ami sok időnkbe telik, de ezt mégsem kérhetjük számon a megrendelőn, nem számlázhatjuk ki, mert tudjuk, hogy egy másik építész egymagában leül, és esetleg egy nap alatt jut valamire. Ez egy másik módszer; nálunk több a dizájn, mint az agyalás. Ha erre irányul a kérdés, akkor lehet, hogy mi nem tartozunk a legolcsóbb irodák közé. Ha viszont azt nézzük, sok energiát fektetünk az előkészítésbe, ami a megvalósításnál nagyon megtérül, így a hozzáadott értéket tekintve lehet, hogy olcsók vagyunk. Nehéz megmondani, mert ebből a szempontból sohasem hasonlítottuk össze magunkat más irodákkal.

KB: Egy időben hasonló áron futhattunk, mint a többi iroda, mert sosem folyt róla vita. Viszont sokkal több munkát raktunk bele, mint ami megtérülhetett volna, mert nekünk megéri csak jó munkát kiadni a kezünkből, akár veszteségesen is - ugyanis ebből tudunk építkezni. A jövőt nézve megérte, mert visszatérnek a megrendelők, megbíznak bennünk, és látják, hogy ha kérnek valamit, azt megcsináljuk. Nem gondolnám, hogy akár drágák, akár olcsók lennénk.

GVA: Nem a mások áraihoz mérjük magunkat, hanem az adott projekt méretéhez, illetve a helyzethez. Sok tényezőtől függ a beárazás.

ÉF: Dolgoznak nálatok társterületek tervezői?

DA: Az irodában mindenki építész, de grafikusokkal, más építészekkel, szakágak tervezőivel, kísérleti építészekkel, esetleg üvegszobrászokkal is együtt dolgozunk. Velük konkrét projekthez szóló kooperációban dolgozunk. Nagyon inspiráló, ha más művészeti ágakból is belefolyik valaki a munkánkba.

ÉF: Az egyetem első órája óta ismeritek egymást. Mennyire fejlődött közösen az építészeti hozzáállásotok?

DA: Különbözőek vagyunk egymástól, hozzáállásban, munkamódszerben, kutakodásban. Mindig négy szempont csiszolódik össze. A mi négyünk hozzáállása egyenlő arányban jelenik meg a munkákban, illetve ma már a LAB5 többi munkatársa is ugyanilyen arányban vesz részt az alkotás folyamatában.

KB: Stílust nem mondanék, mert szerintem inkább úgy működünk, hogy addig elemzünk egy problémát, amíg megfelelő megoldást nem találunk rá. Analízisen alapuló építészetet művelünk.

 Bán Dávid