Aranytól a kulákprésig
A tavaly lezárult Arany János emlékév kapcsán látványosan megújult a költő nevével fémjelzett nagykőrösi muzeális gyűjtemény. Az új tárlat hármas küldetését, széttagoltságát a belsőépítészeti kialakítás, a következetes vizuális világ próbálja egy lineáris szálra felfűzni. Bán Dávid írása.
A főleg vidéki kismúzeumoknak, múzeumi gyűjteményeknek megvan a maguk romantikája. Eklektikus tárlatuk igyekszik bemutatni minden, helyben fellelhetőt és a közösséghez köthetőt, a néprajzi anyagoktól kezdve a képzőművészeten keresztül akár az összeszedett természettudományi kincsekig. Időnként ezeknek a gyűjteményeknek próbálnak egy vezérmotívumot, egy fő profilt adni, ami kisebb nagyobb sikerrel jobban kiemelkedik a kollekcióból.
Így adódott ez Nagykőrösön is, amikor 1928-ban az akkori polgármester megalapította a város múzeumot. A gyűjtéskör alapját kezdetektől meghatározta a városban megjelenő Arany János kultusz, illetve az, hogy a költő leszármazottai számos relikviát adományoztak a településnek. A következő kilenc évtized, úgy tűnik az állandó helykereséssel, a bemutatóhely muzeológiai koncepciójának megfogalmazásával zajlott és nem tesz másként a mostani megújulás sem. A város hol különálló, hogy az egyéb gyűjteménnyel egy intézményen belül kezelte az Arany-hagyatékot, majd 1974-ben egy véglegesnek látszó döntéssel került minden egy helyre, a városközponttól távolabb fekvő, eredetileg kaszárnyának épült, majd ménestelepként is szolgáló, szigorú elrendezésű, hosszan elnyúló épületbe.
Az akkor megnyílt helyi múzeum egy gyűjteményben őrizte és nagyjából együtt is állította ki a városi és környékbeli helytörténeti anyagot, régészeti-, néprajzi-, fotókollekciót – és az Arany relikviákat. Ezen a kissé eklektikus állapoton alapvetően az épület 1994-ben befejeződött műemléki felújítása sem változtatott, nem érintette az 1970-es években kialakított tárlatot sem, ami adott egy különös hangulatot az egész intézménynek: sötétbarnás, fával szélesen keretezett tárlók, felette aranyszínben csillogó felületen feliratok, alatta rejtett neonvilágítás, a parkettán szürke szőnyegek.
Ekkor jött el a 2017-es Arany-emlékév, amelyből a város jól profitálva a teljes országos programra szánt költségvetés bő negyedét, több mint egymilliárd forintot szerzett meg, hogy pincéétől a padlásig, kívül-belül megújítsa a muzeális gyűjtemény épületét, s egy teljesen új kiállítási koncepciót találjon ki. A megrendelő egyszerre akart sokat markolni, ami komoly kihívás elé állította a már elindult folyamatba belecsöppenő Varga Piroska és Répay Dorottya – Grafit Műterem – vezette belsőépítészeti és vizuális csapatot.
A város ugyanis két évfordulóhoz kötődő három fő vezérfonal köré szerette volna felépíteni az itt megjelenő állandó tárlatot. A település 650 éves fennállására egy megújult helytörténeti bemutatóval kívánt előrukkolni; a Nagykőrösön közel kilencé évig ténykedő Arany János emlékére is friss, interaktív kiállítást kívánt építeni; valamint elhatározták egy, a kulákságra megemlékező térség kialakítását is. A három, egymást csak rövidebb időintervallumokban metsző történet tartalmi összehangolására Belényesy Károly igyekezett megoldást találni. A széttagolt tematikára nehéz volt egységes feleletet adni, hiszen a különböző elvárásokra, a város és a várható közönség támasztotta szerteágazó igényeire kellett valamiféle, mindenki által is érthető választ nyújtani. A három tematikából kettő erőteljesen terhelt: a kulákság súlyos történelmi öröksége mellett Arany János itt eltöltött éveiről is ismert, hogy szorongással, frusztráltsággal teli, amely az itt megszületett költészeti korszakára is egyértelműen kihatott. A helytörténeti anyag viszont számos színes, a közösséghez köthető személyes eredetű forrást is kínált, amelyben meg volt a potenciál arra, hogy jól lazítsa a másik két, nehéz tematikát, egy saját történetet, múltat adjon elő.
A keret adott volt: a ligetes előtér mögött meghúzódó, 1838-ban épült huszárlaktanya klasszikus stílusú, középen dór oszlopzattal keretezett bejáratú, szabályos, hosszanti elrendezésű épületét néhány éve műemléki szempontok alapján újították fel, egyúttal visszaépítették az 1950-es években elbontott szárnyrészt is. A tisztek számára épült, 100 méter hosszú, keskeny, egyszintes, szimmetrikus kialakítású épület az idők folyamán többször váltott funkciót, romló állaga és elavult elrendezése miatt a II. világháború előtt többször felmerült a teljes átalakítása vagy elbontása. A háború utáni lakáshiány végül kényszerűségből mentette meg, de a telep több épületét az 1950-es évek elején mégis elkezdték lebontani, a központi szárny egy része is ekkor esett áldozatul. A jelenlegi megújítás során a falak egységes színvilágot kaptak, kiemelve a hosszú homlokzat tagolását, a magas lábazatot, valamint finoman elkülönítve a bő évtizede visszaépített korábban elbontott szárnyat. A főbejárat mellé üvegkorlátú kávézóterasz került, ami a műemléki szabályozás miatt valamelyest leválik az épülettől, nem is kapott közvetlen bejárást. Az épület előterébe, a főbejárattól két irányba, még az 1996-ban állítottak két köztéri munkát: a Varga Imre alkotta Nagy Tanári Kar szoborcsoport – a helyi Református Gimnáziumban az 1850-es években, magas színvonalat képviselő tanári kar, benne maga Arany János emlékére –, amely kellőképpen dominálja a teret, valamint a honfoglaló Bor-Kalán emlékművét.
A belső tér a különböző funkcióváltásokkal időről időre új alaprajzi elrendezést kapott. A szűkösebb, cellaszerű szobákkal kialakított kaszárnya tereit az 1970-es években a múzeumi igények miatt jobban kibontották, összenyitották. A mostani felújítás már javában zajlott, amikor a belsőépítészeti tervezés megkezdődhetett, így a struktúra már nagyjából adott volt, de így is sikerült még azon valamelyest finomítani, a műemlékvédelem adta lehetőségeken belül falakat áthelyezni. A két, egymással párhuzamos, szabályos helyiségsort használja fel, illetve fontos közlekedőként funkcionál a mögöttük húzódó, az udvar felé néző, kosáríves árkádos folyosó. A főbejárat mögötti kapualjból, két, feltételezhetően építéskori vasajtóval nyílik jobbra a kiállítótér, balra kávézó, mögötte kisebb előadóteremmel. Az udvar felőli folyosón látványraktárt alakítottak ki, bennük a néprajzi emlékektől kezdve a helyi fényképezőgyűjteményen át a 111 év sikeres termelés után bezárt Nagykőrösi Konzervgyár különleges relikviáiig, olyan teret, amelybe mindenki beletehette a maga múltját. A távolabbi helyiségekben két, egybenyíló interaktív játszószobát, valamint egy szabaduló szobát hoztak létre, amelyek egyelőre még helyüket keresik az összképben. A folyosó ablakaira matricázva Arany János verssorok, amelyek esti megvilágításban a padlóra vetülnek.
A hármas, csak kevés ponton találkozó tematikát egységes vizuális elemmel, tudatos formavilággal kívánta egybefűzni a mostani belsőépítészeti terv. Ennek két fontos eleme volt a látogató egyértelmű vezetése – a kiállítótér a tartalmi tematika mentén körbeér és visszatér a kiindulóponthoz – valamint a szín- és formahasználata. A kávézótól a kiállítótérig a szürke bútorok az állandóságot, a sárga elemek pedig a mobilitást, az interaktivitást jelezik, így a látogatók jól fel tudják mérni, hol érdemes valamit kipróbálni, fiókot kihúzni, mozaikot összerakni, vagy képernyőt aktiválni. Mindehhez számos, egyedi kivitelű bútor is készült, így már a kávézóban, az asztalba beépített képernyővel ellátott interaktív asztallal kezdődik a vizuális élmény. A padlón vezetősáv segít, hogy időrendben haladva a megadott irányba járjuk végig a tárlatot, a falakon pedig különböző színkódolású időszalag vezet végig az elmúlt bő ezer év történelmén, amely segítséget nyújt ahhoz, hogy jól megérthessük a kiállítás három rétegének egymáshoz fűződő viszonyrendszerét.
Az első réteg a hagyományos helytörténeti gyűjtemény, amely klasszikus kronológiai módon halad előre a „honfoglalástól napjainkig”. Mindezt Kemény Márton jól végigvitt finom grafikai jelzésrendszere próbálja jobban fogyaszthatóvá tenni és a helytörténeti eseményeket megfelelően elhelyezni a párhuzamos nemzeti- és a világtörténelem sodrásában. Ennek a gyűjteménynek a közepébe lép be az emlékév miatt amúgy is erőteljesebben pozícionált Arany János tárlat. A történelmi időfonal lelassul, sőt néhány teremben teljesen el is fogy, közben pedig ilyen vagy olyan, ötletesebb és kevésbé izgalmas elemmel kapunk egyfajta benyomást az Arany-kultuszról. Megmozgatott tárgyak, játékok, interaktív kvízek, kortárs képregények próbálják jobban fellazítani az emléktárlatot, animált elemekkel Arany János szemén keresztül bemutatni Nagykőrös adott korszakát. A tematikához tartozó utolsó teremben Arany-művek illusztrációiból, így számos kortárs grafikai elemből is összeálló csoportkép igyekszik időtlenné tenni a költő munkásságát.
Ekkor nagyot döccenve – amelyen ismét a színhasználat segít át minket – jutunk el az egyik leghangsúlyosabb, talán legtudatosabban kidolgozott részhez, amely az Alföld 1950-60-as éveinek egyik igen fontos és vizuálisan kevésbé feldolgozott történetével, a kuláksággal foglalkozik. Sötét, nyomasztóan ránk zuhanó falú, szűkebb szobában, torz térben riportfilm fut még élő tanúkkal, a helyiek számára jól beazonosítható helyszínekkel, előterében vegyes tárgybemutató és néhány jellegzetes plakát. A nyomasztó élményt oldozza fel a következő, fehérrel egészen tisztán meghagyott emlékterem, amely a terménykönyvekből indul ki. Középen egy-egy átlátszó hengerben a különböző termények, alattuk adatok, hogy mindebből mennyi a beszolgáltatási kvóta és mennyi maradt – ha egyáltalán – a gazdáknál, a hengerek tetején üres tányérok. A fehéren hagyott falakból csak fülhallgatók nyúlnak ki, azokból személyes történetek szólnak. Fontos színtér és élmény lehet a látogatónak az ismert, de kiállításokon kevésbé feldolgozott tematika, számos jól megfogott szimbolikus elemmel, így a padláslesöprésre utaló, rekonstruált gerendákkal.
A három, párhuzamosnak nem igazán mondható szálat egy helytörténeti összefoglaló teremmel próbálják közösen elvarrni. Utcatáblák a falon, a szoba közepén körberakott hatalmas érintőképernyőkkel „kis színesekhez” juthatunk a város történetéből, a sarokban pedig egy fotel, beleülve a fülünkbe Arany János duruzsol. Itt ér véget körutunk, amelyben a vizuális elemek, színek és formák igyekeznek végigvezetni, az időt hol lelassítani, hol felgyorsítani, a széttagolt tematikát egységbe fűzni. Ugyanakkor sok teret adva a látogatónak, hogy a maga számára értelmezze Nagykőrös, az itt ténykedő Arany János, majd az egy évszázaddal későbbi kulákprés kapcsolódásait.
Bán Dávid
