Ártér Élettér: Autonóm üzemek - Varga Lívia Noémi diplomaterve

Manapság az építész felelőssége egyre inkább kiterjed a programalkotásra, hosszú távú, racionális fejlesztések előkészítésére. Varga Lívia Noémi (MOME Építész Tanszék) diplomatervében komplex javaslatot tesz a néhány évente jelentkező tiszai árvizek kezelésére.

Diplomamunkám a Magyarországon leggyakoribb természeti katasztrófát okozó tiszai áradással foglalkozik. A téma sem gazdasági, sem természetvédelmi, sem szociális szempontból nem hanyagolható el, mert a Tiszán 2-3 évente kisebb, 5-6 évente nagyobb árvízzel kell megküzdeni és szinte minden tízedik évben rekord vízmennyiséggel. Az ár - a folyó magyarországi szakaszán - 52 település több tízezer épületében tesz kárt újra és újra (az emberáldozatokról nem is említve), azonban ez az adat nem arányos a helyzeten javító (komplex) felvetések kis számával. 

A természeti erők kiszámíthatatlansága oly erővel kezd globálisan visszahatni a gazdaságra, hogy már a világ pénzügyi szektorának is érdekévé vált egy kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb működés kiépítése. Az áradások és a pusztítás után, főleg a szükséges építészeti helyreállítások miatt, a befektetők kivonulnak a környékről, így egyre szegényedik a térség társadalma és vadul el környezetük, melyhez viszonyuk az árterületi átalakítások során jelentősen megváltozott. 

Az ember és a tiszai természeti világ problémájával technikailag már sokan foglalkoztak, de eszmeileg, érzelmileg, gazdaságilag, szociálisan, azaz holisztikusan, még jócskán kiaknázatlan ez a problémakör. Az elmúlt idők építészeti beavatkozásaiból (védőmű, víztározók és gátak építése) kitűnik, hogy a területen, a technológiai vívmányokon túlmutató megoldásra van szükség, amely sokkal inkább lokális kooperáció, aminek következtében a helytől nem idegen megoldás születhet.

Helyszín – helyzet gyors láncreakciója

A térség ma ismert arcát nagyban befolyásolta a 19. századi nagy folyószabályozás. A hatalmas beavatkozás előtt az árterület működése kiszámítható volt, nem veszélyeztette az emberi életet és a magántulajdont. A gazdálkodás a folyó természetes légzéséhez – áradásához, apadásához – igazodott. A Tisza vizét nem pusztán a partok között áramló tömegként értelmezték, hanem a teljes vízgyűjtőre kiterjedő, összetett hidrológiai és ökológiai, élő rendszernek. Az ártéri tájgazdálkodás során, az ember az árvizekkel érkező víztöbblet szétterítésén fáradozott, a mesterséges és természetes vízfolyások, állóvizek (fokok, erek, patakok, folyók, tavak) rendszerének kialakításával. A víztöbbletet élő rendszerekben raktározta a vízhiányos időszakokra, ezzel hozzájárult a szélsőségek enyhítéséhez.

E tevékenység nagyon változatos haszonvételeket tett lehetővé: a halászattól a gyümölcstermesztésen és sulyomgyűjtésen át, a legeltető állattartásig. A korabeli gazdasági spekulációk, valamint homogenitás egyszerű ellenőrizhetősége miatt, a gabonatermesztés versenyszerű termesztését kívánta meg, aminek következtében minél több földterületet kellett szántóterületté tenni. A tiszai szabályozás ennek eredményeként valósult meg, melynek következményeként átalakult a vízi világ, a gyorsabb sodrás miatt a víz hidegebbé vált, az áradások magasabbak lettek.

Ez a tendencia a 20. században is folytatódott: az árterületek csökkentésével, az ártéri erdők kiirtásával (most gyümölcsösökkel telepítenék be a területet) az érkező vízmennyiség egyre kiszámíthatatlanabb, amelyre a gátak magasítása az egyik mérnöki megoldás. Ez azonban önmagában hosszútávon nem egy fenntartható struktúra. Az élővilág pusztulása és az állandó létbizonytalanság mellett kiemelkedően fontos változást jelentett az embereknek a folyóhoz való viszonyuk drasztikus változása is: a zabolátlan folyó egyre nehezebbé tette a közlekedést, a békés együttélést. A Tisza partjain élő emberek egykor megfelelő tudással rendelkeztek a folyó kezeléséhez, azonban a megváltozott helyzethez nem álltak rendelkezésükre megfelelő ismeretek, és máig nem alakultak ki bennük. Legjobb esetben részt vehetnek a katasztrófahelyzetkor a mentésben.

Egy hátrányosabb térségben fontos, hogy a helyiek is részt vegyenek a döntéshozatalban, és a kialakult újításokat magukénak is tudják. Így bármilyen rendszerű élettér is alakul ki, szívesebben vesznek részt és nem uralkodik el tömegesen a tehetetlenség érzete, továbbá könnyebben szervezkednek katasztrófahelyzet esetén. Fontos, hogy ezt a helyi, specifikus problémát ne csak import segítséggel lehessen megoldani, hanem olyan önálló egységek létrehozásával, amelyek „önbizalom növelőként” hatnak, illetve működnek a térségben.

Koncepció, módszer keresés

Kutatásom alatt szélsőséges építészeti reakciók százaival találkoztam hasonlóan intenzív katasztrófák helyszínére adott válaszként: egyik ilyen az úgynevezett emergency architecure, mely a katasztrófák megtörténte után ad azonnali, de rövid életű segítséget, ellenkezője a komplex multiplanek, melyek egy egész országnyi beruházásnak számítanak, s többnyire az eredeti természetföldrajzot is módosítják hozzá.

A tiszai árterületek problematikája kiismerhető, a környezet viselkedésére reagáló, abba illeszkedő, szelíd katalizátor jellegű koncepcióval, annak építészetével – élettér szervezésével hozhatunk létre kezelhető, emberléptékű, megismerhető folyamatot. Diplomamunkám a gazdasági, természetvédelmi és szociális kutatások alapján egy életminőség javulását előidéző beavatkozások keresését, azok összefűzését tűzi ki céljául, amelyek minimális eszközökkel, és a helyi lehetőségek maximális kihasználásával valósulhatnak meg.

Technológia + funkciók láncreakciója

Tivadar és a környező falvak mélyszegénységben élő lakossága nagyban meghatározta a rendszer dimenzióját: technológiájában, anyaghasználatában és működésében egyszerűnek, helyben kivitelezhetőnek kellett maradnia, míg funkciójában a lokális potenciálokra kellett helyezni a hangsúlyt. Akár négy évszakos termelés is működtethető szezontól függően, amely financiálisan, gépészetileg és működésében is független a külső beavatkozásoktól.

Jelenlévő potenciálok:
-A feldolgozáshoz rendelkezésre áll a szükséges vízenergia, napenergia és gyümölcs. A környék árterületeit gyümölcsösökkel javasolják beépíteni. Európa szinten ez a legjobb gyümölcstermések helyszíne, innen lehet a legnagyobb profitra számítani (lekvár, szárított gyümölcsök, egyéb).
-Folyami halászat, horgászat (helyi vendéglátó egységek, önellátás, egyéb).
-Uszadékfa, ártéri erdőkből származó, főleg áradásokkor érkező faanyag, melyek elzárva a folyó útját komoly gondot okozhatnak, ha rendszeresen nem szedik össze. Szárítását a folyó vízenergiájával működtetett gépek (400 kg/h fa feldolgozás teljesítmény) végezhetik, így fűtőértéke a fa brikettével egyenlő lehet, bizonyos szakaszonként a helyiek fűtőanyagát jelentheti.)

E funkciók az egységek különböző sorolásával hozhatóak létre a következő ütemezéssel:
Az első úszó alaptest létrehozásával, azon való sorozatgyártással kezdhető el. Az egységek könnyen beárazhatóak, felépítményük a favázszerkezeten belül az adott funkciónak megfelelően kitölthető, így nem csak üzemként működhetnek, hanem akár rekreációs funkciót is betölthetnek (csónaktároló, stég, vendéglátós egység, evezős pihenő pont, stb.) Talán a legnagyobb profitot termelő gyümölcsfeldolgozó üzem létrehozása után a település a másik két potenciált is értékké teheti.

Technológia rendszere

Az elemeket képező úszó alaptest és annak a vízparthoz kapcsolódó, görgős-sínes szerkezete (a vízszint emelkedésével együtt mozogva, a víz sodrása tolja) a struktúrán belül betöltött szerepüknek megfelelően jól elválaszthatóan különböző minőségi, pontossági és tartóssági elvárásoknak feleltethetők meg. Az alaptest egy már létező technológiával, a szövetszerkezetes beton kiaknázatlan lehetőségeivel operál, mely szerkezetet képező elemek végtelen összerakási lehetőségeivel a felhasználói igényektől függően alakítható: egymáshoz csatlakoztathatóak, lenyitható panelekkel, ponyvákkal transzformálhatóak, különböző anyagokkal kitölthetőek. A helyi lehetőségekhez igazítottan készíthetőek és szállíthatóak, különösebb szakértelem nélkül összeállíthatóak, miközben figyelembe veszik adott esetben a szakképesítés és gépesítés helyszíni hiányát is.

A faleldolgozó üzem
A katalógus kínálta lehetőségeket illusztrálva, a diplomatervem részét képezi az uszadék fafeldolgozó úszó telepének terve. A Tiszai ártérre, az adott térségre nézve a többi javasolt funkció, mint például a gyümölcs-, illetve halfeldolgozó üzemek is átgondolt konstrukció. Az eddig problémás hulladékként kezelt, ingyen érkező nyersanyag és a vízi energia szerencsés fúziójára tett javaslat: a folyóban akadályokat és torlaszokat képező szerves hulladék olyan kiapadhatatlan és folyamatosan megújuló erőforrás (különösen árvizek idején), amely kis ráfordítással a helyi munkaerőre építve megoldhatja, vagy legalábbis nagyban javíthatja a térség egyik jelentős és visszatérő problémáját, a téli fűtőanyag hiányát és munkanélküliséget is jó irányban befolyásolja.

Diplomamunkám egy új, élő, gazdaságilag profitáló, önellátó viszonyrendszer alapjait vetíti elénk, pusztán a meglévő potenciálok által, és nem egy kiszámíthatatlan, víztől való merev elhúzódás helyett, hanem annak (újra) megismerésével és azok változásaival együtt élve.

Varga Lívia Noémi

OPPONENSI VÉLEMÉNY

Varga Lívia Noémi építészhallgató diplomatervéhez
A diplomaterv címe: Tivadari ártér hasznosítása

Nevezhetjük paradoxonnak, hogy - az amúgy a XIX. századi gazdasági és társadalmi folyamatokba jól illeszkedő - Tisza folyó szabályozásával nem egy szabályos, tehát egy fegyelmezett és kiszámítható, hanem éppen ellenkezőleg: egy megvadított természeti jelenséget hoztak létre eleink. A Tisza kanyarulatainak kiegyenesítésével, fokainak megszüntetésével amellett, hogy értékes termőterületek keletkeztek, a folyó azon puffer terei korlátozódtak, amelyek a ciklikus áradások során természetes védelmet adtak a változó vízzel szimbiózisban élő kultúráknak. A szabályozás révén elkészült foghíjas gátrendszer egyfelől tehát korlátok közé szorította folyót, hogy az így még nagyobb pusztító erővel lépjen ki a medréből.

Másfelől – és ami talán a nagyobb probléma - a gát elválasztotta a folyót és az amentén élők mindennapjait. E környezettől való elidegenedés végső soron elbizonytalanodást, lassú kiüresedést és elszegényedést okozott és okoz folyamatosan az amúgy festői szépségű vidéken. A korlátozásnak éppen ezen mérgező mellékhatása miatt sem lehet kizárólagos és fenntartható megoldás az árvizek elleni teljes védelmet biztosító tározó és gáthálózat még ennél is nagyobb léptékű védműrendszerének kiépítése. Elsősorban nem is annak elképesztő és aránytalan anyagi vonzata miatt, hanem annak fenntarthatatlansága és életidegensége okán.

A probléma felismerése, azon való elmélkedés nagyon is építész feladat - és teszem hozzá – építész felelősség. Jogos és időszerű a diplomázónak az alternatív és fenntartható válaszok utáni kutakodása. És a válasz frappáns:
a pusztító árvizekből fakadó általános bizonytalanság feloldását és a térség újjáélesztését egyaránt célzó javaslat éppen annak kis léptékben is reális és fokozatos megvalósíthatósága, valamint annak lokális és gyors hatása révén lehet az elhúzódó nagyberuházásokat kiváltó alternatív megoldás. A gondolat még csak nem is új keletű: a víz energiáját és folyamatosan megújuló erőforrásait kihasználó úszó telepek a néhai vízi malmok és egyéb úszó házak múlt századra teljesen eltűnő világát idézik.

A kiszámíthatatlan víztől való merev elhúzódás helyett annak (újra)megismerése és a változásaival való együttélés egy új, élő viszonyrendszer alapjait vetítheti elénk, amiről egyébként Gregory Bateson
már a 70-es években a következőképpen írt: „A puszta túlélés és folyamatosság szemszögéből nézve a keményebb típusú kőzeteket, mint például a
gránitot a legsikeresebbek közé kell sorolnunk a makroszkopikus entitások közül. [..] Ám a kő más módszerekkel marad ’játékban’, mint az élő dolgok. A kő, ha fogalmazhatunk így, ellenáll a változásnak; a helyén marad, változatlanul. Az élő dolog kitér a változás elől, vagy azáltal, hogy kiigazítja a változást, vagy önmaga megváltoztatásával, hogy megfeleljen a változásnak, vagy azáltal, hogy önmaga szerves részévé teszi a változást.”

A diplomaterv úszó szigeteinek ezen élő volta, rugalmassága azonban nemcsak a változó vízhez való kapcsolatában mutatkozik meg. Modularizált felépítésének köszönhetően a terv végeredményben egy olyan strukturált rendszerre tesz javaslatot, ami tetszőlegesen össze- vagy átépíthető, bővíthető és mozgatható, tehát a változásoknak megfelelően alakítható, így végeredményben - Umberto Eco szavaival: „A mű nyitott struktúraként kínálkozik fel”.

A felvázolt rendszer elemei helyben találtak, illetve helyi lehetőségekhez igazítottan is készíthetőek és szállíthatóak. Az összetevők a struktúrán belül betöltött szerepüknek megfelelően jól elválaszthatóan különböző minőségi, pontossági és tartóssági elvárásoknak feleltethetők meg. A limitált számú elemek ugyanakkor szinte végtelen összerakási lehetőséget engednek a felhasználói igényektől függően, amellett, hogy figyelembe veszik adott esetben a szakképesítés és gépesítés helyszíni hiányát is. A tervnek tehát éppen a legnagyobb felismerése és erénye, hogy az eredeti problémafelvetésre adott válasz nem csupán egy specifikált tárgy, hanem egy variálható rendszer: egy részleteiben és uniformizált kapcsolataiban is kidolgozandó katalógus. A katalógus kínálta lehetőségeket illusztrálandó a diplomaterv részét képezi az uszadékfa feldolgozó úszó telepének terve is, amellett, hogy a Noémi által javasolt többi funkció, mint például a gyümölcs-, illetve halfeldolgozó üzemek is reális és az eredeti célkitűzéseket alátámasztó - akár megvalósítható felvetések.

Jellemző a világunkhoz való viszonyulásunkra, hogy miközben például az uszadékfában csak a problémát látjuk, valójában a folyóban akadályokat és torlaszokat képező szerves hulladék olyan kiapadhatatlan és folyamatosan megújuló erőforrás, amely kis ráfordítással a helyi munkaerőre támaszkodva megoldhatja, vagy legalábbis nagyban javíthatja a térség egyik jelentős és visszatérő problémáját, a téli fűtőanyag hiányát is. Ezen - így utólag nézve – magától értetődő felismerés jól illusztrálja Noémi problémakezelési stratégiáját: olyan, az életminőség javulását előidéző beavatkozások keresését tűzi ki céljául, amelyek minimális eszközökkel, és a helyi lehetőségek maximális kihasználásával valósulhatnak meg.

A bemutatott és kidolgozott tervre is e kitaposatlan utat keresgélő folyamatnak a részeként tekintek, olyan állapotnak a kivetülésére, ahol a részletek esetenként naivan, máskor meg találmányszerű pontossággal előremutató felvetések, amelyek a legegyszerűbb és legelfogadottabb elemek és szerkesztések újragondolását inspirálják. Ennek része a szövetszerkezetes beton technológiájának szellemes alkalmazása is, és bár nem tudom elleplezni kételyemet annak vízhatlanságának - és ezáltal úszóképességének - megtartását illetően, de sokkal fontosabb hangsúlyozni annak felismerését, hogy egyes technológiák mennyi potenciált hordoznak újszerű, más megközelítésű alkalmazásukkal.

Noémi terve tehát olvasatomban egy recept. Recept, aminek a valós katalógussá válásához természetesen egy intenzív gyártmány- és gyártástechnológiai egyezetésen kell átesnie, és ami persze messze túlmutat egy diplomaterv keretein. Recept, ami egyfelől egy a nyitott rendszerekben komplexen és kreatívan gondolkodó tervezői hozzáállásról tesz tanúbizonyságot, másfelől egy olyan recept, ami révén mai, valós problémákból és lehetőségekből kiindulva, járatlan utat taposva vezet el minket egy letűnt kor gyönyörű atmoszférájú úszó házas világához.Jó étvágyat hozzá!

Marián Balázs
építész
Budapest, 2013. május 25.