Az egész és a rész — avagy "metacities"

”Vajon hol és hogyan határoljuk le — térben és időben, szakmai érdeklődésünk és egyéb korlátaink közepette — városainkat, mely összetevőinek, mely tulajdonságainak adjunk elsőbbséget, melyek ezek között a valójában szignifikánsak, és mik a szignifikációk kritériumai...?”

Témafelvetéshez Vidor Ferenc könyvéből idézünk: Képek és képtelenségek a városok világából

Mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a teljességre törő szakmai-emberi igyekezet, bármennyire korszerű mezben jelentkezik napjaink divatos interdiszciplináris törekvései közepette, ősi gyökerekből táplálkozik. Alighanem joggal jelölte meg Lewis Mumford egy új univerzalizmus felé vezető első lépcsőnek az urbanisztika gondolatvilágát, hiszen az urbanisztika teljes megragadásra törő látásmódjának hagyományai szakrális, kultikus múltra is utalnak. A homo sapiensnek homo scientificusszá nőtt (vagy torzult) speciese vállalkozik a történelemben először az ember-környezet teljesség ”megszentségtelenítésére”, a határok minden eddigit meghaladó kiterjesztésére, racionális megfontolások és eljárások alkalmazására olyan szférákban is, amelyek még a közelmúltban is a mese vagy a mítosz birodalmába tartoztak.

Persze fel kell ismernünk a teljességre való törekvéseknek helyhez és időhöz kötött korlátait, nem kevésbé univerzális ismeretek egy-egy emberi agyban való összegyűjtésének lehetetlenségét is. Hiába látjuk azonban ezt be racionális énünkkel, másik énünk szakadatlanul küzd ismereteinknek — egyebek között az urbanisztika, sőt regionalizmus keretei közepette való — tágítására is, egymástól igen távol eső szakterületek tudáskincsének szintetizálásával olyan újabb és még újabb eljárások megteremtésére, amelyek nyelvezetükben, jelképrendszerükben a mindenkori előzőkhöz képest átfogóbb megragadásra bizonyulnak alkalmasabbnak.

Az embernek ez a küzdelme, melynek során egyre nagyobb tér- és idődimenziók felett szeretne úrrá lenni, hogy végül is — az abszurdig jutva — a távolságok és a mérhető idő láncából való kiszakadás elementáris erejű vágyáig emelkedjék — és süllyedjen —, egyszerre heroikus és tragikus. A heroizmus és tragikum mélyén egyéni és társadalmi létünk őskétségei rejtőznek, melyeket éppen teljességre való vágyakozásainkkal szeretnénk feloldani.

Ezek a teljesség megragadására irányuló törekvések voltaképpen az orientális hagyományok integráns részét alkotják. A nagy keleti kultúrák sohasem adták fel a világ egészként való megismerésének, egyben átélésének vágyát, tudva ugyanakkor a társadalmi és egyéni életutakat meghatározó körülmények hol ténylegesen gátló, hol építő tulajdonságait. A teljesség misztikusnak tűnő túlhangsúlyozása azonban olykor meglepő józansággal párosul náluk, így a keleti ”kommunikációs” elvek egyike a mi gondolkodásunk számára furcsa, látszólag ellentmondásos megállapítást is rögzít: nem szabad, s mivel úgysem lehet, nem is kell, nem is célszerű a dolgokat teljes egészükben végigmondani vagy végigmondásukra törekedni. Mindig vannak dolgok, amelyek úgyis nyitva maradnak, melyeket tehát nyitva kell hagyni.

Az urbanisztika művelői mindig is küszködtek a teljes környezet megragadásának vágyával, hiszen az urbanisztika vagy a regionális problematika egy, a térstruktúrát előtérbe helyező szemléleti hierarchiában mindent átfog, vagy legalábbis szeretne átfogni. Az egész témakör kiterjedt mivolta, egyénre és társadalomra kiható egzisztenciális mélységei, nem kevésbé saját korlátaink adnak az említett orientális hagyományok említett másik hangsúlyának is némi aktualitást. Bizonyára olvasóink is igénylik, hogy az éppen csak elkezdett gondolatukat maguk is folytassák, szakmai és emberi horizontjukat tágítva egyetértésükkel vagy ellenérzéseikkel is cselekedeteket hullámoztassanak.

Bármennyire hangsúlyozzuk is tehát, hogy urbanisztikai problémavilág jellegzetes tulajdonságának érezzük a lehető legteljesebb megragadásra való törekvéseket, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy ezek igazi elvi és gyakorlati problémák mellett illúziókkal is terhesek.  Mihelyt teljességet emlegetünk, a mindenkori egészet hangsúlyozzuk — akár néven nevezzük ezt, akár nem —, egyik elsőrendű problémáját teremtve kutatónak és tervezőnek egyaránt, megjelenik a rész is. Vajon hol és hogyan határoljuk le — térben és időben, szakmai érdeklődésünk és egyéb korlátaink közepette — városainkat, mely összetevőinek, mely tulajdonságainak adjunk elsőbbséget, melyek ezek között a valójában szignifikánsak, és mik a szignifikációk kritériumai...? És sorolhatnánk még további kérdéseinket, amelyek mind-mind arra mutatnának, hogy az ilyen egész-rész problematikából eredő gondjaink — az innen eredő hibaforrások egyfelől, ezek reális számbavételének szükségessége másfelől — ma is azon kulcskérdések közé tartoznak, melyekről keveset beszélünk, de idevágó bizonytalanságaink kutatásainkban és terveinkben egyaránt ott feszülnek. Kellően általános érvényű, kerek választ természetesen nem is adhatunk e tekintetben, hiszen az ilyen kérdésekre, hogy például melyek a különféle tér-idő entitásoknak egyben a formát is kifejező optimális határai, mikor, hol, mit és hogyan hangsúlyozzunk, avagy mikor, hol és mit hanyagoljunk el egy-egy adott esetben, nemigen adható egyfajta válasz.

részlet Vidor Ferenc: Képek és képtelenségek a városok világából című könyvéből, ´A teljességgondolat kibontakozása´ című hosszabb tanulmányból