Riviéra, Lidó, Toszkána, Monte Carlo és így tovább. Legtöbb olvasónk tudja jól, hogy ezek a szavak a Balaton környékére is utalhatnak – de hogyan lehetséges ez? Szezonális örökség című sorozatunk következő részében Wettstein Domonkos 3 szinten vizsgálja, hogy bizonyos határon túli elképzelések, gyakorlatok és előképek miképpen hatottak a Balaton-part 19-20. századi fejlődésére.
„De milyen festői, módon illeszkednek bele környezetükbe pld. Lac Léman (genfi tó), vagy a Salzkammergut tavainak parti létesítményei. Nem feltétlenül szükséges a Balatonnál mindenütt kiirtani a nádasokat, mert például a Nagyberek és Kisbalaton vidékén ezen ősnádasok érdekes, állat és növényvilága sok embert vonzana ide, amennyiben megfelelő kocsiút, vagy víziút segítségével ennek a vízi életnek eleven, nyüzsgő és igen érdekes képében közvetlen közelből gyönyörködhetne."[1]
Antal Dezső a Balaton-parti üdülőtelepek fejlesztéséről, 1931
A Balaton-part turisztikai képének megkonstruáláshoz kezdettől fogva felhasználtak más tájegységek megnevezéseit. A Riviéra, Lidó, „magyar Toszkána" és más hasonló, a mai köznyelvbe már beleivódott külföldi elnevezések a turizmus kibontakozásával átalakuló tájhasználatot és az európai üdülőhelyek színvonalához való csatlakozás vágyát kívánták kifejezni. Ez a „tájidegen" mintakövetés ma is érezteti hatását a közízlésben: sorra épülnek a „mediterrán" villák a tóparton, mások a nagypolgári „svájci villák" hangulatát idézgetik, miközben a szántódi Balaland hotelkomplexum tervezői saját megfogalmazásuk szerint „egzotikus karibi koloniális stílusban" alkották meg tópart panorámáját meghatározó új beépítést. Épp ezért érdemes megvizsgálnunk, ezek a közkeletű Balaton analógiák hogyan hatottak a tópart építészetére a turizmus kibontakozásakor? Milyen regionális hatások, vagy épp kölcsönhatások alakultak ki a tájegységi építészetben? Megjelentek e más üdülőterületek reflexiói a szaksajtóban vagy a „tájidegen" mintázatok csak a turisztikai önképet formálták?
Mintakövetés és a turisztikai önkép megkonstruálása
A Balaton-parton a 18. század végétől elinduló turisztikai fejlesztésnek nem voltak történelmi előzményei. A helyi előképek hiányában – mivel a tájhasználatban a római kori villákat követően az üdülés nem volt hangsúlyos tényező, és a vidék hagyományos, vernakuláris építészete a turizmus infrastruktúrájának kiszolgálására nem bizonyult alkalmasnak – a nemzetközi turizmus mintázatait próbálták adaptálni. Ezek a képzettársítások elsősorban földrajzi, klimatikus és tájhasználati analógiák felhasználásával próbálták meg kifejezni a Balaton-parti üdülőhelyek karakterét. A kifejezések egyszerre jelentek meg a turisztikai propagandában és a kritikus szaksajtóban. Míg előbbi a Riviéra, Lidó, Toszkána szavak használatával a vendégforgalom fellendítését kívánták elérni, a Balaton elmaradottságát kezdettől fogva tematizáló sajtóban ugyanezek a tájegységek már az összehasonlításból kirajzolódó elmaradottságot, fejletlenséget fejezték ki.
A balatoni turisztikai önkép megkonstruálásáról Schleicher Vera etnográfus írt részletes tanulmányt. Elemzésében kritikusan rámutat a tópart tájegységi mintázatoktól idegen elemeket alkalmazó turisztikai kolonizálására:
„A Füredet, majd fokozatosan a Balaton-part egészét birtokba vevő, „gyarmatosító" nagyvárosi közönség a helyi viszonyok értelmezéséhez és vágyainak e helyi viszonyokra való rávetítéséhez szinte minden esetben „idegen" példákat vett alapul."[2]
Részeletes leírja a Riviéra fogalom inflálódását, amely már a Balatontól függetlenül, a nemzetközi turizmusban megjelenik a különböző tájegységek kölcsönhatásával. „Az eredeti Riviera kifejezés olasz földrajzi névként a középkorban a Ligurtenger partját, majd idegenforgalmi kifejezésként a Földközi-tenger olasz-francia partvidékét jelölte Saint Tropez-től La Spezia-ig. A 19. századtól e hosszú parti terület idegenforgalmi hasznosítása a francia Cote D´Azur (Azúrpart) mellett életre hívta a Riviera di Ponenete, majd Riviera dei Friori (Virágpart) kifejezéseket, amelyeket a különböző nyelvekbe átültetett „riviérák" özöne követett. A párhuzamok eleinte földrajzi alapokon nyugodtak. Akár a felső-olaszországi alpesi tavak (contói Riviéra, bresciai Riviéra"), akár a Wörthersee (Ausztria Riviérája"), akár a Genfi-tó környéke (pl. Montreux-Vevey Riviera") tökéletesen kielégíti a riviéra, mint földrajzi jelenség kritériumait: azaz - ha nem is a tengert, de - a kéken csillogó vizet magas hegyek határolják."[3]
Az eredetileg tengerparti karakterhez kötődő fogalmat hamar az alpesi tóvidékekre is alkalmazni kezdték, így a két különböző tájegységi karakter keveredésével jelent meg a fogalom a Balaton-parton is. „Ebbe az analógiás sorba illeszkedik a Lóczy Lajos-féle „csopaki riviéra" kifejezés, amelynek jelentése azonban a földrajzi-földtani jellemzők (magas abbráziós sziklaperem, erdővel fedett üstök, kék tó) mellett már kulturális jegyeket is magában foglal. Lóczy a Balatonmellék legszebb részének tartotta az Alsóörstől Arácsig tartó részt."[4]
A Riviéra fogalom ma már a nemzetközi turizmusban globálisan is elterjedt, földrajzi jellegzetességektől függetlenül alkalmazzák, talán csak a mediterrán karakter köthető még hozzá. A Balaton-parton is elszakadt az eredeti csopaki mikrorégiótól és a déli part legkülönbözőbb vendéglátóipari egységein tűnik fel. Hasonló utat járhatott be a Lidó kifejezés is, amely az olasz nyelvben homokos tengerpartot jelent és elsősorban Velence révén terjedt el a nemzetközi turizmusban. A Balatonnál az északi parti Riviérával szemben a Lidó fogalmát a déli part megjelölésére használták eredetileg, de ma már az északi part meredek lejtésű strandjain is kedvelt megnevezéssé vált.
Tájegységi analógiák
A Balaton-partra rátelepedő külföldi analógiákat az üdülőtelepek történetét kutatva többféle absztrakciós szinten is csoportosítani lehet. Egyrészt megkülönböztethetjük a földrajzi (tájkarakter) és funkcionális (gyógyfürdőzés, tengeri fürdőzés) hasonlóságokon alapuló átvételeket.[5] Másrészt a különböző analógiák eltérő léptékszintű képzettársításokra épülnek, azaz egyes kifejezések tájegységi szintű, mások települési, míg egyes fogalmak az építészeti léptékre vonatkoznak. Ez a többszintű léptékrendszer az egyes analógiák közti ellentmondásra is rámutathat, hisz egyszerre jelennek meg a tengerparti üdülőhelyekről és a hegyvidékekről származó kifejezések egy-egy Balaton-parti üdülőhely önképében. Igaz, ahogy ezt látni fogjuk, ezek a különböző helyről származó kifejezések nem a Balaton-parton találkoztak először. A korszakban a külföldi üdülőhelyek is erős kölcsönhatásban álltak egymással, így a fogalmak átvételére ott is találhatunk példákat.
A táji léptékű analógiára példaként adódik a Riviéra kifejezés, amelyet az Almádi-Csopak-Füred térségére alkalmaztak, elsősorban a földrajzi, topográfiai hasonlóságok miatt. De hamar megjelent Badacsony környéke és a Tapolcai-medence kapcsán a „magyar Toszkána" kifejezés is, itt elsősorban a tájhasználat, klíma és valamelyest szintén a topográfai jelenthet kapcsolódást. De a „magyar tenger" kifejezés is a tájegység egészére vonatkozik, még ha itt kissé absztraktabb és inkább történelmi-politikai dimenziójú is a tájegységek közti azonosság keresés.
Antal Dezső a Balaton-parti fürdőtelepek kialakításáról írt tanulmányában a nyugat-európai fürdőhelyek tanulságait összegzi, jó és rossz példákat egyaránt bemutatva. Érdekes, hogy a képekkel is illusztrált példái kizárólag az alpesi tóvidékekről származnak, tengerparti üdülőhelyeket nem említ. Ennek oka vélhetően az, hogy a tájegység és az üdülőhelyek léptéke, a környezet topográfiai adottsága a Balaton északi partjával összevethető, még ha ez a hasonlítás kissé nagyvonalú is.
„Ezen partmenti folytatólagos szétszórt beépítési módra, mint rossz megoldás állhat előttünk például a zürichi tó, melynek szinte megszakítás nélküli parti beépítése rontja a természeti térforma hatását. De milyen festői, módon illeszkednek bele környezetükbe pld. Lac Léman (genfi tó), vagy a Salzkammergut tavainak parti létesítményei. Nem feltétlenül szükséges a Balatonnál mindenütt kiirtani a nádasokat, mert pld. a Nagyberek és Kisbalaton vidékén ezen ősnádasok érdekes, állat és növényvilága sok embert vonzana ide, amennyiben megfelelő kocsiút, vagy víziút segítségével ennek a vízi életnek eleven, nyüzsgő és igen érdekes képében közvetlen közelből gyönyörködhetne."[6]
Települési, üdülőhelyi képzettársítások
A tájegységi analógiák mellett konkrét üdülőhelyek nevei is megjelentek. Előszeretettel emlegették a korszak kedvelt tengerparti üdülőhelyeit a Balaton-parti településnevek átkeretezéséhez. Ostende tengerparti üdülőhelye előbb Füred, majd Siófok nevével kapcsolódott össze. Velence és a Lidó a homokos partjai miatt népszerű déli parti települések kedvelt asszociációjává vált. De a pezsgő üdülőhelyi kultúrája miatt Nizza és Monte Carlo nevei is megjelentek, előbbi Siófok, utóbbi pedig Aliga fejlesztése kapcsán.
A fürdőtelepek jellegzetes épülettípusainak és közterületeinek kialakításánál előszeretettel vették át a külföldi gyógyfürdők és tengerparti üdülőhelyek kellékeit. Bár a hegyvidéki gyógyfürdők és a tengerparti strandfürdők kialakítása, építészeti tipológiája sok szempontból eltérő volt, a Balaton-parti települések léptéke, jellege folytán ez a két hatás vegyesen jelentkezett. Jó példa erre Füred, ahol kezdetben nem a Balaton-part, hanem a gyógyforrás körül alakult ki a fürdőhely.[7] A korabeli leírások is a külföldi gyógyforrások példáit állították vele párhuzamba, és ezek a minták a településfejlesztésre is hatással voltak. A hotelek mellett megjelentek a korabeli fürdőhelyekre jellemző elemek: a fásított, árnyas sétányok, a mulatókertként szolgáló angolkert, a társas összejöveteleknek teret adó Kursalon. Később a Balaton felfedezésével és a tavi „hidegfürdőzés" kultúrájának kialakulásával megjelentek a tengerparti üdülőhelyekre jellemző fürdőházak, átalakítva a település szerkezetét és jellegét. Ekkor már Nizzával és a Riviérával hozzák párhuzamba az útileírások is.
A tópart fejlődése ugyanakkor az európai üdülőhelyek kiépítéséhez képest lassabban haladt. Kiss Tibor 1931-ben részletesen írt a Balaton elmaradottságáról a hotelépítkezések terén. Példaként a Wörthi-tó partján fekvő Pörtschach települését említette, ahol egy településen több szállodai szoba van, mint a Balaton körül összesen. Javasolta, hogy nemcsak az elit, hanem a középosztály számára is alakítsanak ki elérhető szállókat:
„Egy luxusszálló nem állhat magában, annak környezetre van szüksége, amelyből ki-emelkedik. Bizonyos tekintetben a nagy hotelek olyanok, mint a színművészek, a sztárok; tömegre, nyüzsgő életre van szükségük, hogy teljesen kibontakozhassanak, hogy tündökölhessenek. Sok kis hotelre, másodrangú szállóra és az innen kikerülő, a korzót, színházat, lóversenyt, strandot, bálokat és bárokat megtöltő tömegre van szükség akkor, ha azt akarjuk, hogy a nagy hotelipar fellendüljön. Így vehetik fel a versenyt ezek a nagyszállók egy sirakusai Villa Politival, egy nizzai Majestic-kal, egy pörtschachi Park-Hotellel, vagy egy millstatti Lindenhoffal."[8]
Építészeti hatások, kölcsönhatások
Az építészeti szaksajtóban a harmincas évek elejétől kezdve kezdtek el aktívan foglalkozni a Balaton-part helyzetével és már az első cikkekben is megjelent a külföldi üdülőterületekkel való összehasonlítás kérdése. Ugyanakkor a közbeszédben elterjedt képzettársítások és az építészeti szaksajtóban megjelent analógiák, előképek nem feltétlen estek egybe. A közbeszédben a „svájci villa" és a „mediterrán ház" a mai napig jelen van, ezek a minták a korabeli utazási élmények miatt is a megrendelők kedvelt előképei voltak. Az alpesi „chalet" hegyvidéki lakóépületének természetközeli eszménye a nemzetközi üdülőhelyek kedvelt mintázata volt, így a Balaton-fejlesztés első korszakában is meghatározó előképpé vált a tóparti építkezések számára.[9] Ugyanakkor elsősorban olaszországi tengerparti utazások révén a déli tengerpartok mediterrán villái is hamar megjelentek.
A szaksajtóban a hatások elsősorban nem egy-egy konkrét tájegységi, üdülőhelyi párhuzam miatt jelentek meg. Bár vannak egyértelműen megfogalmazott képzettársítások, ezek inkább a fürdőhelyek funkcionális kialakításából, sajátos épülettípusaiból adódnak. Példaként az alpesi tóvidékeket, a Genfi-tó partját, a Wörthi-tavat, Karintia és Salzkammergut tóvidékét említették.
Az építészek szakmagyakorlásában az európai tájegységek hatásai elsősorban a két háború közti európai regionális irányzatokból fakadtak és módszertani alapon éreztették hatásukat. Az európai regionális irányzatok számára – ahogy hazánkban is – az üdülőhelyek turisztikai fejlesztései megfelelő táptalajnak bizonyultak a vidék építészetével és a nemzeti karakter kifejezésével való kísérletezésre. Ebben a módszertani transzferben meghatározó szerepet játszott Kotsis Iván, Virágh Pál és Weichinger Károly, akiknek a Balaton-parti munkásságát a sorozat korábbi részeiben már részletesen ismertettük. Munkásságukra az olasz, dél-német és skandináv regionális irányzatok hatottak. Ez a mintakövetés nem elsősorban formai, hanem módszertani megközelítésű volt, ahol a formai asszociációkon túl a formaképzés regionális adottságokra épülő módszertanát próbálták meg a Balaton-part sajátosságaihoz adaptálni.
A nemzetközi tudástranszfer mellett meg kell említenünk a nemzeti identitáskeresés révén kialakuló Kárpát-medencei kölcsönhatásokat is. A nemzeti építészet jegyében ugyanis különböző tájegységek karakterjegyei keveredtek, így a Balaton-parton nemcsak a Balaton-felvidék vagy a somogyi partvidék formakincséből merítkeztek, hanem gyakran más tájegységek formajegyei is megjelentek. Toroczkai Wigand Ede munkásságában – ahogy ezt egy korábbi epizódban részletesen is láthattuk – Trianont követően helyeződött át a fókusz Erdélyről és a Balaton-partra, és bár az ő esetében is egyfajta módszertani, megközelítésmódbeli párhuzamról beszélhetünk, valójában Erdély építészeti élményének formai projekciója jelenik meg egyes balatoni házain is, mindez a nemzeti építészet keretezésében. Még távolabbi kapcsolódások jelentek meg Medgyaszay István esetében, aki a keleti kultúrából eredeztette a nemzeti építészetet.
A harmincas évektől az európai üdülőhelyek fejlesztéseiben is egyre inkább előtérbe került a modern építészet, így a szaksajtóban bemutatott példák is már a modern hotelépítkezések univerzális tanulságait propagálták. A témához kapcsolódóan idén jelent meg Kardeván Lapis Gergely és Tamáska Máté szerkesztésében a Hangsúlyváltások. Genius loci az 1920 előtti és utáni magyar építészetben és irodalomban című könyv, amelyben szereplő tanulmányomban a Balaton Trianon utáni identitás transzfereiről részletesebben is írok.[10]
Kérdésként merülhet fel, hogy kialakult-e kölcsönhatás a régiók közt, hatott e Balaton a külföldi üdülő régiók építészetére? A háború előtti években a Balaton fejlesztése még nem jelent meg a nemzetközi szaksajtóban, egy-egy épület, például Kotsis Iván balatoni alkotásai ugyanakkor egyéni kontextusban megjelentek. Később, az ötvenes évek végén azonban az újrainduló Balaton-fejlesztés már jelentősebb nemzetközi reflexiót kapott és például a francia tengerpartok fejlesztéséhez módszertani előképként felhasználták a tanulságait.
Heterogén összkép, átalakuló tájegység
A Balaton-parton nyaranta megjelenő új társadalom a helyi hagyományoktól eltérő mintákat hozott a tópartra és az üdülőterületek ősközségtől elkülönülő jellegét alakította ki. Ezek a hatások mára beépültek az üdülőhelyek történeti karakterébe, miközben a folyamatosan formálódó üdülőrégióban a tájegységi hagyomány és a külső minták viszonya ma is számos vitát generál. A tájegységi, települési és építészeti hatásokat összegezve láthatjuk, hogy egy-egy külföldi üdülőrégió hatása nem alakította tisztán a Balaton-parti települések vagy mikrorégiók arculatát, a különböző analógiák, képzettársítások és regionális módszertanok vegyesen jelentkeztek. Ez a sokféle, keveredő hatásmechanizmus is hozzájárult a tópart üdülőhelyeinek zavaros, nehezen kialakuló településképi identitásához. Ahogy Kotsis Iván a harmincas évek elején tágabb kulturális összefüggésbe helyezve fogalmazta meg a balatoni építkezések problémáját.
„Az épületek összharmóniájának ritka nagyszerű esetével találkozunk Olaszországban, ahol valamely szuggesztív erő oly fokú spontán összharmóniát teremtett az épületek kiképzésében, belekapcsolódva a környező tájba, aminőre sehol másutt példát nem találunk. Spontánnak nevezem azért, mert ezt nemcsak kiváltságos építészek létesítette épületeknél látjuk, hanem egész egyszerű objektumoknál, amelyek a maguk természetességével állanak a helyükön, mintegy a talajból kinőve. Nálunk ez a helyzet aligha fog előállni; sajátszerű, hogy Németországtól kelet felé haladva, ez az egységesség csökkenőben van, így megvan nagyon szépen még Tirolban és Nyugat-Ausztriában; Bécs felé már lényegesen fogy, és nálunk még inkább. Ez a heterogén tarka-barkasága az épületeknek, úgy vélem, nem véletlen, hanem összefügg a mi geográfiai helyzetünkkel és ama sokféle befolyással, amely alatt mi nyugatról, északról és délről állunk."[11]
Wettstein Domonkos
[1] Antal Dezső: Balatoni Fürdőtelepek kialakítása. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 34–41.
[2] Schleicher Vera: Kéjpart, lodósítás és velencei est a Magyar Tengeren: Minták és hatások a balatoni fürdőkultúra fejlesztésében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26 (2012) pp. 147-164.
[3] Schleicher Vera: Kéjpart, lodósítás és velencei est a Magyar Tengeren: Minták és hatások a balatoni fürdőkultúra fejlesztésében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26 (2012) pp. 147-164.
[4] Schleicher Vera: Kéjpart, lodósítás és velencei est a Magyar Tengeren: Minták és hatások a balatoni fürdőkultúra fejlesztésében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26 (2012) pp. 147-164.
[5] A gyógyfürdőzés és tengeri fürdőzés kapcsán megfogalmazott analógiákat részletesen lásd Schleicher Veronika tanulmányában.
[6] Antal Dezső: Balatoni Fürdőtelepek kialakítása. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 34–41.
[7] Balatonfüred fejlődéséhez és a nemzetközi párhuzamok elemzéséhez lásd Schleicher Veronika tanulmányát.
[8] Kiss Tibor: Balatoni szállodák. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton. A Tér és Forma kiadása, 1931. pp. 31-33.
[9] A chalet mintájának elterjedéséhez részletesen lásd: Bolla Zoltán: Balatoni modernizmus és art deco. Építészet a két világháború között. Ariton, Budapest, 2023.
[10] Wettstein Domonkos: Tájképek Trianon után. Transzferhatások és helyi adottságok a Balaton-part építészetében. In: Kardeván Lapis Gergely és Tamáska Máté szerkesztésében a Hangsúlyváltások. Genius loci az 1920 előtti és utáni magyar építészetben és irodalomban. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2024.
[11] Kotsis Iván: Művészet a balatoni építkezésekben. In: Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 8–10.
Szezonális örökség: A kutatás során a Balaton-parti nyaralótelepek kialakulását, parcellázását és jellegzetes épülettípusait vizsgálom. A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.
Irodalomjegyzék:
Antal Dezső (szerk.): Balaton (A Magyar Mérnök és Építész Egylet értekezletsorozatának anyaga). Tér és Forma (Kiadó), Budapest 1931. 34–41.
Kardeván Lapis Gergely, Tamáska Máté (szerk.): Hangsúlyváltások. Genius loci az 1920 előtti és utáni magyar építészetben és irodalomban. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2024.
Schleicher Vera: Kéjpart, lodósítás és velencei est a Magyar Tengeren: Minták és hatások a balatoni fürdőkultúra fejlesztésében. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26 (2012) pp. 147-164.
Schleicher Vera: Kultúrfürdő. Kulturális kölcsönhatások a Balaton térségében 1821-1960 között. Budapest, L’Harmattan, 2018.
A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: Resort Architecture in Regional Perceptions: Multiple Aspects of a Region in Iván Kotsis’ Design Method for Balaton Lakeshore. Prostor, Vol. 29 No. 2(62), 2021.
Wettstein, Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés - Építészettudomány, 45 (1-2). pp. 139-171. (2017)
Wettstein Domonkos: Modernizáció és modern építészet a két világháború közötti rekreációs célú építkezésekben. In: Veöreös, András; Horváth, Tamás (szerk.) Kortárs építészettörténet V. 100 éves a Bauhaus. Győr-Moson-Sopron Megyei Építész Kamara, Győr (2020) pp. 111-128.
A tanulmány ismeretterjesztő céllal a szerző kutatását használja fel, amely a Kulturális és Innovációs és Minisztérium ÚNKP-23-5-BME-468 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Szerk.: Winkler Márk