Bátorság! - gondolatok Pákozdi Imre: A budai vár védelmében című cikke kapcsán
Pákozdi Imrének a KOMMENTÁR 2011/5 számában megjelent cikkére reflektál Callmeyer Ferenc DLA Prima-díjas építész, aki írásában az építészeti bátorság budai Várnegyedhez kötődő, múltbeli példáinak felelevenítése mellett a helyszínhez kapcsolódó néhány, meg nem valósult saját tervét is elénk tárja.
Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy Pákozdi úr cikkével nagyrészt egyetértek. Örömmel olvasom sorait, mint mindenkiét, kiben a lokálpatriotizmus szólal meg. Főleg az ún. laikusokét, hiszen a város nem építészeknek, várostervezőknek épül, a városépítés kristályosodási folyamatába mindenkinek beleszólási joga van. Teszem ezt annál is inkább, mert hosszú életem során én is letettem Budapest fejlődéséért a magam építészi véleményét, számos pályázatot nyertem, sok érdekes épületnek voltam tervezője. S mint minden magyar építész, viseltem a sorstragédiát: terveim nagyrészt nem valósultak meg.
Most itt vagyunk a cikk nyomán a Várnegyedben, s Budapest e történelmi magjának méltó fejlesztése sok gondolkodást, szeretetet és merészséget igényel. De ugyanezen igény jelenik meg más dimenzióban egész Budapest városrendezési fejlesztésénél. Egy város fejlesztésénél nagyobb bűnt elkövetni, mint belekapni a részletekbe, nem lehet. A város, mint a rómaiak tisztelettudóan nevezték, az Urbs, alapvető célokat jelöl ki, melyek a századok lepergésével erősen változnak, majd újrafogalmazást igényelnek. Egy századon belül az építés szándéka a mindenkori várospolitikának van alávetve. Ezt jól tudták elődeink is, akik a 19. század felívelő korában nem nyúltak illetéktelenül a városhoz, hanem megalapították a Budapesti Közmunkák Tanácsát, mely az akkori politikai erőkkel elhivatottan képviselte az irányt, s minden részletet ennek vetett alá.
Ma sajnos ilyen intézményünk nincs. A város szövetébe alkalmanként bele-bele kapdosunk, szikrázó tervek jelennek meg: például a Kormányzati Negyed, Andrássy Negyed. Bontsunk, vagy építsük a régit újjá? Helyezzük szobrainkat más helyre stb., stb. Ez így nem megy, ez az út anarchiába torkollik. Különösen ilyen a helyzet a nemzet féltve őrzött kincsénél, a Várnegyed megőrzésénél, újjáépítésénél, a 21. század igényeinek meghatározásánál.
Mint említettem, sok építészi-városrendezési feladatomban számos falba ütköztem, mely azt bizonyította, hogy sok elv tisztázatlan. Előre leszögezem, hogy az elvek tisztázásában elsősorban a várost lakó és azt szerető polgárt illeti a szó, és csak utána a politikát.
Most kanyarodjunk vissza a Várnegyedre. Ez a képződmény minden történelmi viszályunkat túlélte anélkül, hogy földrajzi fekvése, geológiai helyzete ne maradt volna meghatározó épületeire, utcáira és megjelenésére nézve a dunai tájban.
Milyen lehetett az avarok korában, a honfoglaláskor, s leginkább a középkorban, ma már csak sejteni lehet. Minden kor embere igényeinek megfelelően rajta hagyta bélyegét. Ha ma ez a régi város nem olyan, mint Európa más városai, ezt csak annak tulajdoníthatjuk, hogy nincs még egy város Európában, mely ennyit szenvedett volna a történelem viharaitól, mint Buda. Békés építő idők váltották egymást romboló csatákkal, de mint egy Főnixmadár, mindig kiegyenesedett. Régiek alapjain új épületek épültek, stílusuk igazodott az építés korszakához. Romokból új épületek születtek, az akkori építők kultúrája szerint stílusok váltották egymást.
Rátérnék most néhány meg nem valósult tervem bemutatására. Célom ezzel az, hogy egy új generáció ismerje meg a küzdelmet a vári építészet ürügyén, s jusson a kitaposott út tapasztalataihoz ingyen, bérmentve.
Így érünk el a 19. századig, amikor a fellendülő építési szándék új utak megfogalmazását kívánta. Ennek markáns megjelenése volt Schulek Frigyes építész munkássága. Ő vállalta, hogy a török uralom alatt, 150 éven keresztül istállónak, majd dzsáminak használt épületből Budavári Koronázó templomot formál. A 19. század második felében, vállalva a neogótikát, mely meghatározó formát adott a székesegyháznak.
Csak egy pillantás a mellékelt képre: ez maradt ránk a töröktől való felszabadítás után és ilyenné lett. Kérdezem, ha akkor van velencei charta és a hozzá tartozó műemléki ortodoxia, lehetett volna eklektikusan gótikát alkalmazni? Ma a felelet csak Schulek bátorsága mellett állhat, ma sem Mátyás templomunk, sem Halászbástyánk nem lenne, nem lenne mit fotografálni az ide látogató vendégeinknek.
Tehát BÁTORSÁG! Ez, ami érezhetően hiányzik a mai magyar építészet kelléktárából. Nézzünk csak szét Európában. Menjünk a szomszédba, Bécsbe, Grácba, vagy Párizsba, a Louvre udvarába. Legklasszikusabb példa az amerikai-kínai építész, Y. M. Pei gesztusa az üvegpiramissal. Persze nem felejthetjük el, hogy megvalósulásában az akkori köztársasági elnök szerepe döntő volt. El is nevezték gúnyosan Mitterramszesznek, de kiállta, és az idő is. Ma igazolása, emlékműve az építészeti bátorságnak.
Nos, itt a Várban is csak a bátorsággal lehet csodát művelni, s nem ijedt aprólékossággal meggátolni minden tehetséges megnyilvánulást. Tehát ha közelíteni szeretnék a vári problémákhoz, ennek a szemléletnek híven teszem.
Persze nem szabad elfelejteni, hogy elődeink, a mi professzoraink is bátrak voltak, amikor közfanyalgások ellenére létrehoztak olyan emlékeket, mint például a ma Kulturinnov névre keresztelt, egykori Pénzügyminisztérium szép épületét. Rados Jenő professzorom műve, ma a Szentháromság tér meghatározó eleme. Vagy Gerő László bátor várfal-rekonstrukciói. De nem provokatív céllal említem meg Pintér Béla évfolyamtársam Hilton szállóját is. A szállót tervpályázaton nyerte, fontos ezt megemlíteni, mert ennél igazságosabb s demokratikusabb intézmény nincs. Igen, a tervpályázatban hinni kell, mint hittek, akik az Országház épületét is odaítélték Steindl Imrének. Folytathatnám a sort a mai napig, tessék elgondolkodni, melyik közelmúltbeli épület tervpályázati első díjasára gondolok.
Az utóbbi idők egyik legvitatottabb kérdése a Szent György tér beépítése volt. Itt egy fiatal építész nyert tervével első díjat. A bíráló bizottságban kiváló, elismert építészek ültek. A terv minőségét azóta is különböző egyesületek vitatják. Magam is egy polgári köri ismertetésnél védelmére keltem. Védtem, mert gondolatai sokban emlékeztettek egy korai pályamunkámra, sok régi elképzelésemmel vágtak egybe. Ennek megértéséhez bemutatom képben, mert az építészet kép és rajz nélkül érthetetlen. Akkor a modern építészet bűvöletében igyekeztem modern építészi filozófiát követni, s érdekes, „pavilonszerű" épületet terveztem. Elbontottam az amúgy még ép korában is szörnyeteg Honvédelmi Minisztériumot. Mai napig furcsállom, hogy komoly emberek ezt miért nem tették már meg? Az egyre rosszabb állapotba kerülő torzó fenntartása költséges és semmire nem használható, ugyanakkor útjába áll minden újszerű törekvésnek.
Pavilonszerű épületet terveztem, sok üveggel, átláthatósággal, átjárhatósággal. Ez ugyanis a királyi palota valódi bejárata. Ide olyan bevezetés kell, mely hazánkat méltóan mutatja be a vendégforgalomnak. Ez banálisan szólva egy Propileia, méltó bevezetés a magyar múltba. A „pavilon" épület igazi névjegykártyája a Budai Királyi várnak, de az egész Szent István alapította Kárpát-honnak, azaz a történelmi Magyarországnak. Küldetése van annak bemutatásában, kik is a magyarok?
A pályamunka akkor nem nyerte meg a műemléki ortodoxia kegyét. Szentségtörésnek bizonyult a lapostetős, szellős, sok üvegfalas épület. Büszkén vallom, akkor is bátor kísérletnek tartottam. Ilyen épület azóta számos megépült, sok kárhoztatással, átokkal. De vannak, kifejezvén a kort, melyben épültek, s az építészeti bírálatok eltűntek a megszokás homályában. Néhány építész megérdemli az említést: Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Virág Csaba.
A Szent György térre tehát nem lenne szabad egy oda nem illő épületet visszaálmodni, sem a Budai Vár léptékéhez nem illő neoeklektikát építeni. A rekonstrukció sem filozófiailag, sem anyagilag nem ésszerű. Helyes tehát Pákozdi Imre felvetése, mely szerint legjobb megoldás a lakhatóvá tétel, s a tér visszaadása Polgárvárosnak. Minden monumentális kapuzatképzés téves, elvetendő.
A Várba való építés nemcsak a történeti múlt ismeretét, de építészeti érzékenységet is feltételez. Jóval a rendszerváltozás előtt megtisztelő feladatom volt egy külföldi tőkével létesülő rezidencia tervezése a várlejtő keleti oldalára. Itt még ma is állnak a második világháború okozta sérült foghíjak, melyek kitöltése a régi középkori városi struktúra visszaállítása révén, azok hasznosítása is lenne. A Mátyás Park Rezidencia elnevezésű tervünk hihetetlen ellenállást váltott ki műemléki körökből, feltüzelt lakossági tiltakozásokkal.
Irodánk igyekezett a vári lélekhez szóló, annak léptékét átvevő lakóegyüttest tervezni. Itt sok kérdést kellett megvizsgálni, főleg tisztázni, mit jelent az illeszkedés? Nem egyszer az illeszkedés egyik oldala barokk épületeket, másik szomszédja pedig Molnár Farkas-féle Bauhaus-stílust jelentett. Évekig húzódó vitában a tiltakozás kiváltotta politikai idegesség lett az úr, a beruházó pedig megunta huzavonát és továbbállt. Ismertem egy türelméről híres, kiváló építészt, kinek szerencséje volt, és szép, várba illő épületet alkotott. Neve Reimholz Péter.
Megkíséreltünk illeszkedni a vári struktúrába a Corvin szálló tervezésekor is: különös izgalmat jelentett az Ybl-lépcső átvezetése az épületen. Sok szép álom ment füstbe.
Ma tehát a pénztelenség korában az építészekre hárul a feladat, hogy területrendezési tervekkel, sőt beépítési alternatívákkal kidolgozzák a jobb idők lehetőségeit és tisztázzanak számos elméleti kérdést. Egy azonban biztos: tartani kell a latin mondást: „nec aspera terrent", nem ijedek meg a nehézségektől. Ez a jövő a BÁTORSÁGÉ.
DLA Callmeyer Ferenc
Telki, 2011. december 15.
Kapcsolódó oldalak:
