Búcsú a Szabadság tértől
Véget ért a Magyar Televízió sok hónapra tervezett átköltöztetése. Ráday Mihály meséli el, mi minden forgott a fejében, ahogy el kell köszönnie a helytől, amelynek – meg is tudja mutatni képeivel – igenis van (még) szelleme.
Véget ért a Magyar Televízió sok hónapra tervezett átköltöztetése, egy zaklatott történet záróakkordjaként. A Lipótvárosból Óbudára hurcolkodott át egy egész intézmény, emberek, tárgyak, eszközök – és emlékek. A Budapest folyóirat egyik szerkesztőjének Parnasszusát is látjuk ebben az eredetileg egyáltalán nem a láttatásra épült, de igazán látványos palotában. Ráday Mihály meséli el, mi minden forgott a fejében, ahogy el kell köszönnie a helytől, amelynek – meg is tudja mutatni képeivel – igenis van (még) szelleme. Erős az esély, hogy menekülőre fogja hamarosan az is, ha majd az új tulajdonos „fejleszteni” kezdi tárgyiasult nyomait.
Ahol a főbejárattól balra az unió zászlója lobog (ha éppen nincs becsavarodva), ott volt a szobám. Egyszerű lépcsőházi leválasztás, de a Szabadság térre néző (eredetileg lépcsőházi) ablakokkal. Láttam naponta a tér legszebb épületeit, s mögöttük a Hold utca 4., Lechner Ödön csodálatos Postatakarékja tetejének pazar majolika díszeit.
Híradós főgyártásvezető kollégám gyakran vezet(ett) érdeklődő csoportokat a házban, s odamutatott a falapokból eszkábált falra: itt dolgozik a Ráday, itt szűkösködik. Megkérdezte egyszer a televízió éppen aktuális egyik elnöke, nem kellene-e végre egy tágasabb helyiséget keresnünk? Dehogy! – mondtam –, ezt nem irigyli el tőlem senki... Meg aztán a kegyelet: ebből a szobából tették ki újra és újra a fekete zászlót a televízió gondnokságának alkalmazottai, amikor valaki örökre elment.
Fűtési szezonban mindig nyitva volt az ajtóm, elviselhetetlen volt az odúmban a hőség. A függőleges, az átmenő csövek – elzárhatatlanul – ontották a meleget. Ez persze már a rengeteg, s egy bizonyos ponton engem is érintő átépítés okán alakult így. Eredetileg ugyanis a Tőzsdepalotának olyan „modern” hűtése-fűtése volt, mint a Parlamentnek (ezt Knuth Károly építette ki, míg odaát, a Kossuth Lajos téren Zellerin M. és Tsa volt a különleges megoldás mestere). A Parlament előtti kettőhöz hasonló levegőztető kút kovácsoltvas félgömbje ma is megvan a tér déli oldalán, az egykori Széchenyi sétatéren, régóta a 2. metró egyik szellőzőjeként működik.
Mindent lehet tudni a Tőzsde építéséről.
Fennmaradtak a tervek, a szintenkénti alaprajzok, a négy homlokzat és a hossz- és keresztirányú metszeti rajzok is. Mindegyiken ott van Alpár Ignác és a társtervezők, a kivitelezők aláírása. Megvásároltattam őket, amikor addigi tulajdonosuk felkínálta. Aztán féltem, hogy kifakulnak, ezért kópiákat készíttettem a tervlapokról, s ezek díszítették – bekeretezve – az elnöki folyosót évtizedekig.
1908-ban megjelent egy könyv: „A Budapesti Árú- és Értéktőzsde Szabadságtéri Palotája építésének története és az épület műszaki leírása”. Ebből is számtalan adatot tudhatunk meg az eredeti épület adottságairól, születéstörténetéről. A legfontosabbak egyike, hogy az 1899-ben kiírt jeligés tervpályázatot (mely akkor minden építkezést megelőzött) a tőzsdetanács alelnöke (majd elnöke), Kornfeld Zsigmond által vezetett építő bizottság bírálta el, olyan szakértők közreműködésével, mint Fitter Kamil, az Iparművészeti Múzeum igazgatója (aki ezek után a Zeneakadémia építését is vezette), Neuschlosz Ödön, Schulek Frigyes, Stróbl Alajos.
Lechner Ödön, Baumgartner Sándor, Fischer József, Bálint Zoltán–Jámbor Lajos, Wellisch Alfréd pályaművei előtt nyert Alpár Ignác, s a megbízást is ő kapta meg. A kivitelezők imponáló névsorában ott találjuk mindazokat, akik a századforduló építkezéseinél a legfontosabbaknak számítottak, Ganztól Melocco Péterig, Freissler Antal és Otis liftes cégeitől, Thék Endre asztalos munkáiig, Schmidt Miksa bútoraiig. S ugyanitt áttekinthető minden egyes koronáról a részletes elszámolás.
A legfontosabb talán mégis az, hogy a termek, folyosók hiteles fényképfelvételei is a rendelkezésére állnak annak, akinek nem a ház szétverése, hanem a helyreállítása le(het)ne a célja a 21. században.
A Tőzsdepalota déli oldalán helyezkedett el az Upor Kávéház, s körben egyéb üzlethelyiségek és bérirodák is megközelíthetők voltak az utcaszintről, a Zoltán utcai oldalon posta- és távíróhivatal is helyet kapott. A Nádor utca felől is épült díszes lépcsőház, ami már nincs meg, de megmaradt – a mindenki által ismert – Szabadság térre nyíló. Mind a kettő az első emeleti 15,2 méter átmérőjű és 18,5 méter magas kupolateremhez vezetett, ahonnan déli és északi irányban egyaránt két, oszlopsorokkal osztott, bazilika-szerű, 13 méter széles, 39 méter hosszú – ruhatárként is funkcionáló – előcsarnok nyílt a tőzsdei termekhez. Az északi foyer ma is megvan, a déli részleges visszabontásával épült meg a tévé II. stúdiója.
Az északi oldalon megépített árutőzsde traktusát teljesen kibontatta a Magyar Televízió, csak a külső falai maradtak meg, Virág Csaba tervei szerint itt alakították ki a maga idejében korszerűnek számító IV. stúdiót. Az I. számú az épület déli oldalán kapott helyet, az értéktőzsde termébe foglalva. Itt sok minden látható még az eredeti díszek közül. Márvány ballusztrádok, gipszstukkó sorminták, oroszlánfejek jelzik az eredeti arculatát, a behúzott födém mellett (alatt és felett) két szintre is bevilágít az eredeti méretű ablak.
Ha az új tulajdonosban lenne szándék (az eddig ismert tervek szerint nincs), ezt a 34 méter magas, legszélesebb pontján hatvan méteres termet akár helyre is állíthatná, s lehetne Budapest egyik legvonzóbb, konferenciákra és egyéb rendezvényekre alkalmas befogadó tere. Úgy hallani, hogy a négy udvar (melyek a Nádor utca felől kocsival is megközelíthetők voltak) sem maradhat meg, azokat beépítve újabb ki-, vagy eladható négyzetméterekhez juthat a kanadai tulajdonos.
A házban szolgálati lakások, tőzsdebírósági irodák, tárgyalók, pénztárak és páncélszobák is voltak, az ezekhez igyekvő felek a kupolát körülvevő várakozófolyosókon közlekedtek. A kupolában feltekintve látható, megfigyelhető, hol van beépítve a sok korábbi folyosó, melyeket ideiglenesnek szánt, könnyűszerkezetes (kibontható!) falakkal félbeosztva, vágószobák sorává alakítottak ki.
Akárcsak a tőzsdetermek első emeletén, itt is fontos, jellegzetes és szép a kettős lengőajtók rendszere, amelyek kiválóan megvédték a feleket a „légvonatok” ártalmaitól. Tölgyfa és maratott üvegek. Utóbbiakból maradt még elég példa – mutatóba – a főlépcsőház körül. Az ajtószárnyak mindegyikén három-három hajlított rézcső szolgál fogó(dzó)ul. Ezekből – úgy hallom – néhánynak lába kél, a kiköltöző tévések viszik el emlékbe...
A főkapu ma olyan, mint a lengőajtók, de eredetileg teljesen zárt tölgyfakapuja volt a tőzsdepalotának, amely fölött az üvegtéglákból készült fal is mást mutatott mint ma. Cseppformájú üvegtéglákból építtette meg Alpár Ignác. A kapu fölötti mai – az eredetihez hasonló – házszámtáblát (Szabadság tér 17.) én csináltattam/vettem a Magyar Televíziónak.
A méretekre jellemző, hogy a főbejárat oszlopai tizenhat méteresek, nyílása húsz méter magas, felér ez a traktus egy háromemeletes bérház magasságával, a mögötte kialakított fogadótér is impozáns. A rézkorlátokkal három részre tagolt széles márvány lépcsősorban láthatók még a futószőnyeget leszorító rudak bronzkapcsai. Piros futószőnyeg azonban csak a középső részt fedte a Kádár-korban, s ez a szakasz egy-egy kordonnal el is volt zárva alul és fölül, hogy csak akkor nyissák meg, ha mondjuk az első titkár, vagy valaki rangos külföldi vendég érkezik a házba.
Soha el nem felejthető történet.
A folyosón állított meg Kornidesz Mihály, aki az MSzMP székházában, a „fehérházban” volt osztályvezető, s azt is feladatul kapta, hogy az én „ellenzéki” magatartásomat vigyázza. Megszólított: – Maga ismer engem, de azt még nem tudja, s más sem tudja, hogy mától én vagyok a Magyar Televízió elnöke. Van-e valami javaslata arra, hogyan lehetne a változást érzékeltetni? Azt javasoltam, vetesse fel a piros futószőnyeget, vagy tétessen le még kettőt. Megtette. Javasoltam, mosassa le a vakolattal eltakart márványtáblákat a bejárat belső két oldalán, hadd legyen olvasható a Tőzsdetanács névsora, s az is, hogy „ő császári és apostoli Felsége, I. Ferenc József dicsőséges uralkodásának idején”, hat (!) miniszterelnök és hét (!) ipar- és kereskedelemügyi miniszter alatt, 1897-1907 között épült meg a ház. Meg azt is kértem, hogy a bejárat fölötti kör alakú nyílásba helyeztessen el egy órát.
Minden megtörtént, javaslatom szerint.
Érdekesség, hogy hajdan az építtetők azzal az igénnyel fordultak a tervezőhöz, hogy a földszinti és emeleti falak esetében a középfőfalat a tervezett tömörfalazás helyett pillér-rendszerben rakják össze, azért, hogy az utcai helyiségeknek vagy azok egy részének a mögöttük lévő folyosóval, illetve az udvari helyiségekkel való összekapcsolása szükség szerint könnyűszerrel megtörténhessék. Micsoda – mai szemmel is! – modern gondolkodás... Egyébként ez a körülmény is elősegítette – s ez már a dolog visszája –, hogy az 1948-ban bezárt tőzsdét átvevő intézmények össze-vissza alakítgassák a jól megkomponált épületet. Igaz, ez a visszaalakítást is megkönnyíthetné az épület kétharmadán.
Az egykori Tőzsdepalotában kapott helyet a háború után Lenin Intézet, majd az MTESz, vagyis a Technika Háza, aztán az 1954-től kísérleti adásokkal, majd 1957. május 1. után egyre rendszeresebben jelentkező Magyar Televízió, amely mint a kisgömböc terjeszkedett, kiszorította a bérlőtársakat, s végül elnyelte az egész teret. Az állam aztán eladta, s a Magyar Televízió bérlőként élte utolsó Szabadság téri éveit ebben a székházban, s most – már javában zajlik a processzus – az új bér-irodaházba, Óbudára költözik.
Furcsa volt végigélni a folytonos változásokat, a hétfői adásszünettől, a második csatorna 1988-as megalakulásán át a műhelymunka megerősödéséig, a hazai és nemzetközi fesztiválsikereket, majd a kereskedelmi televíziók létrejötte után az elvándorlást, a közügyként működés után a perifériára szorulást és nézettségvesztést, a kommercializálódást, az egykor saját díszletgyártó üzemmel, jelmezvarrodával, grafikai- és fotóosztállyal, maszkműhellyel és kelléktárral dolgozó, művészeti ambíciókat dédelgető rendezők, operatőrök, dramaturgok munkahelyétől, a színészektől nyüzsgő kupolateremtől a kiüresedésig – az utóbbi szó átvitt és tényleges jelentése szerint is.
Egy darabig megfigyelhető volt, hogy egykori fontos vezetők, művészemberek, sok mű létrehozói elérték, hogy valaki „leadja a nevüket”, be-bejártak, újságot olvasgattak egy sarokban, beszélgettek, vagy megebédeltek a „bisztróban”, Áginál. Még nem tudható, vajon lesz-e az új óbudai székháznak egyszer, sokára „múltja”, visszavágyik-e majd oda valaki, kialakul-e ott a közösség érzése, mint a Szabadság téren, ebben az össze-vissza alakítgatott épületben, ami talán éppen ezért, mert nem volt minden ízében praktikus és célszerű, egyedi és szerethető. Sok-sok ember érzi úgy, nem alaptalanul, hogy ott születtek barátságai, szerelmei, ott alakult ki ő maga, jött létre az a nyom, ami megmarad utána – hogy ott élte le az életét.
E sorok írója csak egy közülük.
szöveg és fotó: Ráday Mihály
[nyomtatásban megjelent a Budapest folyóirat 2009. júniusi számában]
