Csongrádi János: Építész monológok

Nemrég szembe jött velem Budapest. Kitértem előle.

Régebben, ha kimentem az utcára, érdeklődő szemlélődésem tárgyai sorrendben a következők voltak: nők, házak, autók. Manapság az autók jobban vonzzák a tekintetet, mint a házak.

Ha jó a megérzésem, az autók külső formája egyre inkább képes megmutatni azt az erőt, mely mozgásba képes hozni a halott anyagot.

Nemrég intellektuális kinézetű, tarka ruhájú nőt láttam. Szép volt. Később régi ismerősömmel találkoztam az utcán. Cigarettája halaszthatatlan meggyújtásába burkolózva tért ki a köszönés elől. Neves belsőépítésznek gondolja magát.

Nemrég találkoztam ifjúkorommal is. Meg kellett értenem, hogy álmaim már rég nincsenek, csak célkitűzéseim. Eszkimó asszony fázik.

Más országban jártam. Bár igyekeztem a szemellenzős építész látásmódot elfelejteni, magamban csöndesen elkönyveltem, milyen egyszerűen létrehozhatóak ingergazdag, rendezett városképek néhány ismert építészeti elem okos használatával.

Az utóbbi időben gyakran keresem a Nagy Hármasokat. Tudniillik olyan három, újonnan egymás mellé épült házat, melyek olyannyira nem vesznek egymásról tudomást (magasság, beépítési vonal, tetőhajlásszög, anyaghasználat stb.), hogy az bizony már a káosz maga. Újonnan parcellázott, belterületbe vont telepeken a képkivágás szinte bárhol tetszőlegesen felvehető. Vajon az ott lakók keresik egymás társaságát, köszönnek egymásnak? Építész hölgyek és urak, mi nem vagyunk részesei ennek a folyamatnak?

Nemrég négyéves kislányunkkal a belvárosban jártunk. "Apa, itt miért vannak házak? Még ez is a város?"

Egyszer egy itáliai városban fiatal nőt láttam. Csinos volt, nyugodt és mosolygós. Jól állt neki a leszálló esti szürkületben valószerűtlenül ható építészeti kulissza - háttér. Akkor egy pillanatra megéreztem valamit az önfeledt emberi jelenlét szabadságából.

Nemrég szembe jött velem Budapest. Kitértem előle.

Az építészeti fotókon általában mellőzik az emberi alakokat. A rajzolt építészeti grafikákon, maketteken szinte mindig jelen van egy-egy emberi kontúr. Hogy is van ez? Az alkotási folyamat még számol az emberrel, mint vonatkoztatási ponttal, a kész mű már kilöki magából?

Régi filmeken a színészek tekintetében érzékelek egyfajta individuális mélységet. A mai arcok legjobb esetben is csak karakteresek. Titkokat nem őriznek. Akár a régi házak, vagy a szépen öregedni képes újak: titkok hordozói. Vajon milyen titkokat rejthet ma egy légkondicionált, függönyfalas irodaház? Talán a szelektált beléptetés kódjait.

Egyszer valaki - nagyon helyesen - arról írt, hogy építészeti alkotást kritikával illetni nehezen lehet. A műről tiszteletteljes távolságtartással legfeljebb méltatás írható. Manapság kurrens tevékenységgé vált az építészeti kritika művelése, mint a literátor új kifejezési formájának megszületése. Az írások többsége azonban nem a megvalósult épületről szól, sokkal inkább írójának az építészet jövőjéről szőtt, azt anticipáló képzelgéseiről. Az épület mindehhez csak ürügy.

Nemrég egy idősebb mérnök ember panaszát hallgattam: a fiatal, pályakezdő építészek és kerttervezők pökhendiek, rátartiak, hiányzik belőlük az idősebb kollégákkal szembeni tisztelet. Tudom. De. Közülük kevesen kerülnek iskoláik akol-melege után mester közelébe, sokszor még gyakorló építészek közelébe sem. Önállóan, vagy társaikkal közösen kezdik meg munkásságukat. Ha nem akarják a pályát elhagyók számát növelni, dacosnak, törtetőnek kell lenniük. A munkát meg kell tudni szerezni. Tiszteletadásra kevés idő jut. Pedig tanulni abból is lehet(ne). Ilyen világ ez. Inas-évek nincsenek már.

A megvalósult építészeti mű látható, érzékelhető fizikai megjelenítésén túl alkotójának további lehetősége is van munkájának szélesebb körű megismertetésére. A publikációk igényes képi megjelenítése, írott részeinek szikár tartalmi formája a befogadó figyelmét keresi. Szerencsés esetben az olvasót elvezetheti az épülettel való személyes találkozásig. Tapasztalatom szerint azonban ennél sokkal izgalmasabb viszony alakulhat ki maga az alkotó és publikációja között. Furcsa, önmagán kívül álló lenyomatát látja mindannak, amit az alkotás során a szellemi világban történt kirándulásai során megtapasztalhatott. Részben külső szemlélőjévé válik művének, látva annak el- és feloldódását a világban. Mindez azonban múlandó, könnyen felejthető, csak kevesek számára fontos emlék marad. Történik mindez olyan közegben, ahol az építész sejti, az alkotási folyamat finom rezdüléseit ilyen módon nem is tudja láttatni.

Csongrádi János
építész