Egy kutatás tanulságai 3. (építészek és megbízók)

Simon Mariann írása a TÁRKI kutatás tanulságairól 3 részben. A tervezők minden meggyőzésbe fektetett energiája mégis kevésnek bizonyul, ha a tervből valóság lesz, hiszen kétharmaduk szerint a kivitelezők inkább a megbízó kéréseihez igazodnak, mint a tervhez.

A kapott eredmény elsőre döbbenetesen hat, hiszen a szinte csak véletlenül a kérdőívbe került „nem teszek semmit, úgyis megtalálnak” válasz magasan a legtöbb tervező egyetértésével találkozott. 56%, vagyis a tervezők többsége általában semmit nem tesz annak érdekében, hogy megbízást szerezzen. 43% állította, hogy szakmai kapcsolatok útján jut munkához. Ennél lényegesen kisebb azoknak az aránya, akik pályázatokon, különböző fórumokon publikálva munkáikat, vagy portfolió küldése révén szereznek megbízást. Figyelemre méltó, hogy az építészek 80%-a sosem küld portfoliót, háromnegyedük egyáltalán nem publikálja a terveit, és 62%-uk nem indul pályázaton. A tervezőknek ezt a feltűnő passzivitását részben magyarázza a megbízók viselkedése.

A megbízók jellemzően ismerős ajánlásán, szakmai kapcsolatokon keresztül jutnak el a tervezőkhöz, gyakori a közvetlen személyes ismeretség is a tervező és a megbízó között, illetve az, hogy a korábbi tervei, épületei alapján találják meg az építészt. Lényegesen kisebb azoknak az aránya, akiknél a kivitelező szerzi a megbízókat, míg a Tervezői Névjegyzéknek és a pályázatnak csak elenyészően kicsi a jelentősége a kapcsolat létrejöttében. Mindez azt jelenti, hogy a tervezői körbe kezdőként, vagy kívülről bekerülni nagyon nehéz, az első megbízások feltehetően az ismerősöktől vagy kollégáktól érkeznek, hiszen a megbízó nem a tervek (pályázatok) alapján választ építészt, hanem a valahonnan ismert építésztől kér tervet. A kérdőívet kitöltők már bekerültek ebbe a körbe, így érthetően kisebb a késztetésük, hogy tudásukkal (pályázatokkal, portfolióval) a szabad piacra lépjenek.
A tervezők passzivitása/aktivitása két paraméter mentén változik, mindkettő visszavezethető azonban a megbízói kör különbségére. Minél magasabb szintű a tervezői jogosultság, annál fontosabb a kapcsolat kialakulásában a pályázat, a publikáció és a portfolió, és annál több megbízó számára lényeges szempont a kiválasztásnál az építész elismertsége és a korábbi munkáiról alkotott vélemény. A másik tengely a Budapest-vidék vonalon húzódik: a budapestiek az átlagnál kevésbé, a vidékiek inkább hajlanak arra, hogy ne tegyenek semmit a munkaszerzés érdekében. Jellemzően más megbízói körnek dolgoznak azonban a budapestiek, mint a vidékiek, illetve a magasabb, mint az alacsonyabb tervezői jogosultsággal rendelkezők.

A teljes minta (76% magánszemélynek – 13% intézménynek – 11% befektetőknek tervez elsősorban) a magánmegbízók, illetve a vidéki tervezők irányában torzít (63% vidéki – 37% budapesti).
Intézményeknek és befektetőknek inkább a budapesti, illetve az É1-es jogosultságúak terveznek, az építész aktivitása pedig láthatóan ennél a két megbízói típusnál ígér némi eredményt. A „nem teszek semmit, úgyis megtalál a megbízó” hozzáállás a magánszemélyeknek dolgozó építészek 60%-ra jellemző. Sajnos a másik két csoportnak dolgozó építészek 41-43%-a is így gondolkozik, ők azok, akik megélnek már kiépített kapcsolataikból.
A három fő megbízói csoportnak dolgozó építészek közül azok a legszerencsésebbek, akik intézmények számára terveznek. A másik két megbízói csoporthoz képest itt nagyobb a jelentősége a formális csatornáknak, és kevésbé fontosak az informális kapcsolatok. Jellemzőbbek a pályázatok, mint a másik két csoportnál és kisebb az ismerősök szerepe.

Az intézményi befektetők értékelik a legmagasabbra az építész szaktudását, ami részben kölcsönös: az intézményeket képviselő személyek szakértelmével a tervezők is elégedettebbek, mint a másik két megbízói csoport esetében. Bár a befektetők képviselői többnyire (sajnos nem feltétlenül) szakemberek, az általuk képviselt befektető számára az épület elsősorban ingatlan, aminek kulturális értékét piaci hasznosíthatósága méri, ezért a szakértelem esetleges hiányánál nagyobb probléma a megbízó túlzott beleszólása a tervezésbe. A magánszemélyek nem szakemberek, akik viszont épp a jellemzően kisebb lépték miatt mégis érteni vélnek a feladathoz, bár beleszólásuk koránt sem olyan zavaró, mint a befektetőknél. Érthető, hogy a legkönnyebb az intézményi megbízóval szót érteni, aki amellett, hogy remélhetőleg szakember, a létrehozandó épület minőségében is érdekelt.

A felmérés azt mutatja, hogy a tervezők – bár a megbízó szakértelmével mérsékelten elégedettek – a többnyire informálisan létrejött kapcsolatnak köszönhetően jól tudják érvényesíteni saját elképzeléseiket: 70%-uk állítja, hogy ez teljes mértékben, de legalább nagyobb részben sikerül neki. A tervezők a felmerülő szakmai problémák kezelésében is elszántaknak mutatkoznak, nagy többségük (85%) megpróbálja meggyőzni a megbízót a vitás kérdésekben. Érdekes, hogy miközben nem mutatható ki eltérés a különböző megbízói csoportoknak dolgozó építészek önértékelése között, vagyis mind a három csoport úgy érzi, hogy jórészt meg tudja valósítani azt, amit szeretne, a másik oldal felől nézve a különböző megbízói csoportok befolyását eltérően értékelik. Elfogadva, hogy a befektetők 58, a magánszemélyek 28 és az intézményi megbízók 19 százalékának túl nagy a befolyása a tervezésre, az építészek egységes eredményessége csak úgy képzelhető el, ha a meggyőzésre fordított energiájuk a megbízó ellenállásával egyenes arányban nő, vagyis sokkal több ügyesség és munka kell egy pénzügyi befektető meggyőzéséhez, mint egy intézményihez.

A tervezők minden meggyőzésbe fektetett energiája mégis kevésnek bizonyul, ha a tervből valóság lesz. Kétharmaduk szerint a kivitelezők inkább a megbízó kéréseihez igazodnak, csupán a tervezők egyharmada tapasztalta, hogy a kivitelezők az elkészült tervet részesítik előnyben a megbízó kérésével szemben. A terv „elengedésére” utal az is, hogy a válaszolóknak csak alig több mint fele (57%) állítja, hogy az engedélyezési terv elkészülte után teljes mértékben vagy nagyobb részben lehetősége van nyomon követni az épület megvalósulását.

Összefoglalva:
1. A tervezők többsége általában semmit nem tesz annak érdekében, hogy megbízást szerezzen. Ezt a feltűnő passzivitást részben magyarázza a megbízók viselkedése, akik jellemzően ismerős ajánlásán, szakmai kapcsolatokon keresztül jutnak el a tervezőkhöz. Az informális kapcsolatoknak ez a dominanciája nemcsak a fiatalok bekerülését akadályozza a tervezői körbe, de a már bent levőket is megkíméli attól, hogy valódi versenyhelyzetben próbáljanak meg naprakészek lenni.
2. A három fő megbízói csoportnak dolgozó építészek közül azok a legszerencsésebbek, akik intézmények számára terveznek. A másik két megbízói csoporthoz képest itt nagyobb a jelentősége a formális csatornáknak (pályázat, portfolió), és kevésbé fontosak az informális kapcsolatok és a megbízó is elfogadható szakmai partner.
3. A felmérés azt mutatja, hogy a tervezők – bár a megbízó szakértelmével mérsékelten elégedettek – megítélésük szerint jól tudják érvényesíteni saját elképzeléseiket. A tervezők minden meggyőzésbe fektetett energiája mégis kevésnek bizonyul, ha a tervből valóság lesz, hiszen kétharmaduk szerint a kivitelezők inkább a megbízó kéréseihez igazodnak, mint a tervhez.

Simon Mariann