Fenntarthatóság

Energiahatékony épületek: ne legyen látszatzöld tévút!

2021.05.27. 18:03

Takács-Sánta András energiahatékonysággal foglalkozó cikke vegyes reakciókat váltott ki az olvasókból. Antal Miklós ökológiai közgazdász válasza után ezúttal Szekér László építész válaszcikkét közöljük, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy különbséget kell tenni egy épület tervezett és tényleges hatékonysága között.

Takács-Sánta András hatékonysággal foglalkozó cikkéhez (ÉF 2021. 03.31.) hozzászólva szeretnék reflektálni az egyik felvetésre.  Ezt írja a szerző:

„Az elmúlt évtizedekben a közlekedéstől az építészetig életünk több területén számtalan empirikus tanulmány bizonyította, hogy az energiahatékonyság javulásával a vártnál kevésbé csökkent az energiafelhasználás mértéke (ezt nevezik visszapattanó hatásnak), sőt, sok esetben egyenesen növekedett (ezt az erőteljesebb visszapattanást hívják Jevons-paradoxonnak)."

Két dolgot említ itt és köt össze a szerző, a közkeletű tapasztalást, hogy az energiahatékonyság a valóságban elmarad a várt eredménytől, vagyis az épületek nem úgy teljesítenek, ahogy azt várjuk tőlük, és a visszapattanó hatást (Jevons-paradoxon). Mind a két jelenség létezik, azonban nem feltétlenül van összefüggés a kettő között, és emiatt annak a következtetésnek a levonása is téves, hogy kontraproduktív lenne a hatékonysággal foglalkozni. Az, hogy a tényleges teljesítmény elmarad a várttól – a szakirodalom „performance gap"-nek nevezi, és nem a Jevons-paradoxonnak tulajdonítható.

A „performance gap"

– magyarul hívjuk teljesítmény szakadéknak – az a jelenség, amikor egy termék – adott esetben az épületek - teljesítménye jelentős mértékben elmarad a tervezettől. Ez egy nagyon is valós, létező jelenség, és ideje beszélni róla.  Az elvárt teljesítmény elmaradása egy rendkívül fontos tényező, mely kihat a fogyasztói bizalomra, és akár a cégek hosszútávú fennmaradását is meghatározhatja. Egyszerűen megfogalmazva a teljesítmény-szakadék a tervezett és a tényleges teljesítmény közötti jelentős különbség. Ilyen jelentős különbségre sokszor láthatunk gyakorlati példát.

Gyakran már a beharangozó marketingszlogenek is gyanút keltőek: ha konkrét számok és paraméterek helyett csak a „fantasztikus, különleges, álomszép, korszerű, legmodernebb, fenntartható, élvonalbeli" stb. jelzőkkel találkozunk, az adott épületről utólag könnyen kiderülhet, hogy nem lehet kifűteni télen, és nem lehet eléggé lehűteni nyáron, a költségei többszörösére nőttek, és nem az előnyei, hanem a hátrányai dominálnak, és lényegében fenntarthatatlan. Utólag esetleg majd megállapítják, hogy a „beruházás körül nem volt minden rendben", és keresik a felelősöket, mint a dízelbotrány esetén.  Hasonló „teljesítmény-szakadék" figyelhető meg az energiahatékonyság terén is: Szigetelgetünk, nyílászárókat is cserélgetünk, még a fűtést is korszerűsítgetjük, mégse csökken az energiafogyasztás.  Mik a teljesítmény-szakadék jelenség okai? Az egyik ok az átláthatóság (nyilvánosság), a világos célok és követelményrendszer megfogalmazásának hiánya. Nem lesznek betartva a célok, ha nincsenek is célok. A teljesítmény szakadék utólag nagyon sokba tud kerülni, ezért kristálytisztán meg kell tudni fogalmazni a valódi célokat. Ebben segítenek a szabványok, és a témához értő szakemberek. Valós, definiált, elérhető, szükséges, mérhető és számonkérhető célokat kell kitűzni a marketing szlogenek („a legjobbat nyújtjuk" stb.) helyett.

Knowledge gap

A másik ok egészen prózai: a megfelelő szakértelem hiánya.

A világos célok kitűzése önmagában nem elég, ha az, akinek meg kellene valósítania a célokat egyszerűen nem ért a dologhoz. A tudáshiány (tudás szakadék) – legyen az jellemző akár egyéni vagy közösségi szinten – elég gyakori jelenség manapság, különösen technológiai váltások idején. A lemaradást nem szívesen ismerik el az érintettek. Manapság nem elszigetelt jelenség, hogy az iparban gyakran hamarabb valósulnak meg fejlesztések, mintsem arról az oktatók, kutatók, marketingesek tudnának, ezért a szakma „krémje" gyakran lemaradásban van.  Ezt a lemaradást az alulfizetettség és kontraszelekció tovább súlyosbítja.

Radikális hatékonyság

Persze továbbképzéssel egyszerűen pótolhatóak lennének a hiányok, de nem csak ez a probléma.  A valódi energiahatékonyság nem azt jelenti, hogy kicsit javul a hatékonyság, hanem azt, hogy sokkal jobb lesz. Ha a javulás tízszeres, az már radikális energiahatékonyság. Van rá példa, létezik, és működik. Viszont ez gyakran a korábbi praxis felülvizsgálatát jelentené, aminek akár súlyos következményei is lehetnek. Egy egyetemi tanszéknek például ki kellene dobni az összes régi, elavult segédletet. A tankönyveket újra kellene írni, az elavult szókészletet le kellene cserélni stb. stb. Egyszerűbbnek tűnik elfedni a valóságot, és itt jön képbe a

Greenwashing

A „greenwashing" a marketing egy olyan formája, amelyben a zöld PR-t és a zöld marketinget megtévesztően használják arra, hogy meggyőzzék a nyilvánosságot arról, hogy egy szervezet termékei, célja és politikája környezetbarát, környezettudatos.

A zöldrefestés térnyerése, párosulva a hatástalan szabályozással, hozzájárul a fogyasztók szkepticizmusához, és csökkenti a fogyasztó motivációját abban, hogy a vállalatokat a gyártási folyamatok és az üzleti műveletek környezetbarátabb megoldásai felé terelje.   Számos vállalati struktúra a zöldrefestést használja arra, hogy javítsa a márkájával kapcsolatos negatív közvéleményt. Valójában mély szerkezeti változások szükségesek a fenntarthatósághoz, a fogyasztók meggyőzése nem elég, és nem is lehet tartós. Az elhíresült dízelbotrány tanúsítja ezt. Mikor derül ki az épületekről is hasonló?

Jevons-paradoxon

A teljesítmény-szakadék nem a Jevons-paradoxon következménye. A visszapattanó hatás valóban létezik, bár annak mértéke a körülményektől függően nagyon változó lehet, ezért nem szabad általánosítani. A szakirodalom megkülönbözteti egymástól a direkt, és indirekt visszapattanó hatást. Közismert jelenség például, hogy az energiahatékonyság révén lecsökkentett rezsi miatt a lakásban tartott téli belső hőmérséklet gyakran megnövekszik, a lakók megengedhetik maguknak, hogy „büntetlenül feltekerjék a fűtést". A passzívházépítők egybehangzó tapasztalata, hogy a 20 fok helyett 22-24 fokot tartanak télen a lakók, mert megtehetik.  A havi fűtésszámla nem 3000 Ft lesz, hanem legfeljebb 4500. Az autók esetében is megfigyelhető, ha olcsóbb az üzemanyag, többet autózunk. A direkt visszapattanó hatás összefügg a társadalmi-gazdasági fejlettséggel is. Az energiaigény igencsak elasztikus, különösen a fejlődő országokban, vagy az elmaradt, problémás régiókban. Indirekt visszapattanó hatásról akkor beszélünk, amikor – pl. az energiahatékonyságnak köszönhetően keletkezett megtakarítások esetében – a megtakarítást újabb fogyasztásra költjük, melyeknek szintén van környezeti lábnyoma. Például a hatékony autónak köszönhetően nem csak távolabbi célpontot jelentő kirándulásra mehet a család, de megengedheti magának azt is, hogy eltöltsön egy éjszakát egy vidéki panzióban. Akár az is elképzelhető, hogy az energiahatékonyságból keletkezett megtakarítást valaki egy új nyaraló építésére fordítja, amivel újabb, hosszútávon fenntartandó épületet hoz létre. Ezek akár jövedelemszerzőek is lehetnek, és járulékos haszonként pörgetik a gazdaságot.  Ezek nyilvánvalóan megváltoztathatják egy egyén vagy család, vagy cég fogyasztási, beruházási, jövedelmi szokásait, szerkezeteit.

„Előrepattanó hatás", mint kitörési pont

A „visszapattanó hatás" azonban akár fordítva is működhet: elképzelhető, hogy valaki az energiahatékonyságból keletkező megtakarítását további környezetkímélő termék vagy szolgáltatás vásárlására fordítja, pl. vásárol egy elektromos kerékpárt, amivel tovább csökkenti a környezeti lábnyomát, hiszen nem kell a füstös autóba ülni egy pár kilométeres városon belüli közlekedésért. Mindenki jól jár: csökken a városi dugó, tisztább lesz a levegő, javul az egészségi állapota, és további pénzt takarít meg, amiért ritkábban kell tankolnia az öreg dízelt. Az így keletkezett megtakarításokból pedig további újabb környezetkímélő vásárlást tud megvalósítani, pl. elektromos autóra cserélheti a kiöregedett dízelt. Az így keletkező megtakarításaiból pedig további energiahatékonysági lépéseket tehet, pl. napelemeket szerelhet a háza tetejére, amivel az autóját és kerékpárját is elláthatja ingyen és tiszta energiával. Ez a szcenárió egyáltalán nem elszigetelt jelenség, a passzívházépítők gyakorlatában szinte általánosnak tekinthető. A visszapattanó hatás tehát nagyon komplex, környezetfüggő (ez alatt a szabályozási környezetet is értem), de nem hozható összefüggésbe a teljesítmény-szakadék problémával. Az energiahatékonyság növelése önmagában egyáltalán nem káros, közvetlen és közvetett hasznai jóval nagyobbak a közvetlen vagy közvetett hátrányainál. Az is nyilvánvaló, hogy az életstílus, viselkedés, kultúra jelentősen meghatározza az energiafogyasztásunkat és így a szennyező kibocsátásokat is. A visszapattanó hatás mértékét mindkét hatás figyelembevételével érdemes számolni - már ha egyáltalán lehet számszerűsíteni az életminőség javulást, társadalmi felemelkedést, komfortnövekedést, élethossz növekedést, ami összességében akár a társadalmi stabilitás erősödését is eredményezheti, hisz az általános jólét emelkedéséhez vezet. Az energiahatékonyság a versenyképesség növeléséhez is hozzájárul, és így kitörési pont is lehet, amit egyre több ország ismer fel.

Mégis, kinek a fenntarthatósága?

Takács-Sánta András írásában felvetett gondolatok érdemesek a tovább gondolásra.

A fenntarthatóság három fő területe közismert: Társadalom, gazdaság, környezet, azonban nem tisztázott, hogy milyen elvek alapján szerveződjön ez a három terület? Mi az, amit a piacnak kell szabályoznia, és mi az, amit az államnak, és mi az, amit a társadalom maga megtehet? Vajon mindenható-e a piac? A piaci megoldások csődje arra utal, hogy nem. Vajon mindenható-e az állam? Tudjuk, hogy nem. És a Természetet meddig lehet büntetlenül megrabolni?

Arról is beszélnünk kellene a fenntarthatósággal kapcsolatosan, hogy mégis, kinek a fenntarthatóságáról beszélünk? Az 1% vagy a 99% fenntarthatóságáról? Világos, egyértelmű választ kell adni erre a kérdésre. Érdekes építészeti kihívás lehet egy túlélő bunker megtervezése néhány gazdag embernek, de vajon lehet ez valódi, társadalmi szintű megoldás? Lehet az escape-izmus a válasz a túlélésre?  El lehet bújni a föld alá? Amit nem látunk, az nincs is?

Jómagam a nyolcvanas évek vége óta veszek részt a fenntarthatósági diskurzusban, főleg gyakorlati oldalról, tervezve és építve. Eltelt egy emberöltő, és úgy látom, az eredményeink ellenére nincs áttörés az igazán lényeges kérdésekben, sőt, a helyzet rosszabbodott. A paradigmaváltás egyre sürgetőbb. Ideje szembenézni a valósággal.  

Szekér László DLA

Szerk.: Hulesch Máté