ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT: Kihez szóljon, és főleg miként?
Az építészeti központokkal kapcsolatos fő kérdések: hogyan szólítsák meg városuk lakóit, miként irányíthatják polgáraik figyelmét az őket körülölelő épített objektumokra, a használt terek struktúrájára, miként tudatosítsák bennük, hogy bármely épület interakcióban van életükkel. E kérdésekről négy kortárs építészeti központ vezetője beszélgetett a Gödörben, a KÉK szervezésében.
„Hol van az építészet központja?”
Az Emerging Identities EAST! kiállítás záróakkordjaként a fenti címmel szervezett kerekasztal beszélgetést a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) a Gödör Klubban. A meghívottak: Kristien Ring, a DAZ (Deutsche Architektur Zentrum) igazgatója és egyben a kiálítás kurátora, Dietmar Steiner az ICAM (International Confederation of Achitectural Museums and Centers) igazgatója – és egyszemélyben a bécsi Architektur Zentrum Wien (AzW) alapítója –, Yvette Vasourkova építész, a CCEA Center for Central European Architecture (Prága) alapító tagja, és Finta Sándor építész, a KÉK kuratóriumának elnöke. A beszélgetést Gunther Zsolt építész vezette.
A vélemények abban megegyeztek, hogy semmiképpen sem szabad csak a szakmához szólni, a nagyközönség bevonása legalább ennyire fontos. A megszólítás mikéntjéről már megoszlottak az álláspontok. Steiner szerint nem lehet az építészetet egy kiállítótérben bemutatni, hiszen egy rajz, vagy makett csak szimulációja a valóságnak. Ki kell vinni az embereket az utcára, városnéző túrákat kell tartani, mint azt a Chicago Architecture Foundation teszi, szorosan együttműködve a turisztikai hivatallal.
Kristien Ring, egy 30 m2-es „bőröndgaléria” egykori vezetője, ma a DAZ igazgatója, máshogy látja: a berlini polgármestert idézte, aki Németország fővárosát egy „szexi, de szegény” városnak nevezi. Ring szerint ezt a „szexiséget” kell kihasználni, és kreatív megoldásokkal, jó marketinggel becsábítani az embereket a rendezvényekre. A szexualitásra reagálva Steiner felemlegette egy korábbi borászati kiállításukat is, melynek kapcsán elismerte, hogy az ösztönökre ható témákkal – mint a szex, a bor vagy a gasztronómia – rávehetők az emberek az amúgy szakmai kiállítások látogatására. Ez egybecseng a KÉK kiáltványával, miszerint „az építészetet el kell mozdítani a nyilvános érdeklődés középpontja felé”. Finta több alkalommal hangsúlyozta is, hogy az alapítvány célja egy közösségi hely megalkotása, bár ez ingatlan hiányában nehezen kivitelezhető. Noha az ICAM is konténerekben kezdte – tette hozzá Steiner, aki szerint sztárépítésznek soha nem szabad kiállítást szervezni, mert az ember csak a szolgájává válik, sokkal inkább a fiatal építészek nemzetközi kiállításaira kell a hangsúlyt helyezni.
A nemzetközi kontra nemzeti kiállítások esetében nagy volt az összhang a résztvevők közt. Mind a négy meghívott azon a véleményen volt, hogy ez építészeti központoknak nemzetközi kiállítások rendezésére kell szakosodnia, ez által alakulhat ki párbeszéd a különböző kultúrájú, de hasonló építészeti nyelvezetet beszélő építészek között. Finta úgy látja, fontos ugyan az együttműködés – a KÉK megalakulása óta a nemzetköziséget képviseli hazánkban –, de a nemzeti építészeti nyelvezet kialakítása is legalább ennyire kiemelt kérdés kell hogy legyen. Yvette Vasourkova hangsúlyozta, hogy a kelet-európai országok fiatal építészei sokszor a „nyugatit” másolják, és ezzel elszakítják mind az alkotást, mind magukat a gyökereiktől. A CCEA „Young Blood” című kiállítás-sorozata erre a problémára hívta fel a figyelmet néhány évvel ezelőtt, és lehetőséget adott a különböző nemzetek fiataljainak a bemutatkozásra. Hasonló célt tűzött ki maga elé – a cseh EU-elnökség apropóján – a Cseh Centrumban (Budapest VI., Szegfű utca 4.) látható, „Generation+” című kiállítás is, mely cseh építészek három nemzedékét állítja párhuzamba egymással.
A négy intézmény vezetője egyetértett abban, hogy a központok tisztán állami forrásból nem tarthatók fenn, bár – Steiner szerint – egy építészeti központnak vagy múzeumnak főleg közpénzből kellene működnie, akár egy színháznak. Példaként a bécsi Burgtheatert említi, melynek egy napi költsége fedezné az ICAM egy éves költségeit, melyet 1979-es alapításakor még száz százalékban közpénzből finanszíroztak, mára azonban csak a költségvetésük fele származik állami támogatásokból. Vasourkova ezzel szemben úgy látja, a nagyfokú anyagi függés a szabadságukat veszélyeztetné, az ő általa képviselt szervezet teljes egészében pályázati pénzekből tartja fenn magát, non-profit szervezetként működik, akárcsak a KÉK. Finta szerint nem csak a pályázati pénzeken múlik a siker, az önkéntesek szerveződése is kulcsszerepet játszik a Központ jó működésében. Dietmar Steiner szerint noha az ő rendszerüket nem aktivisták működtetik, az ott dolgozók lelkes elkötelezettsége és személyes kötődésük nyomán ugyanúgy élettel teli és „önjáró” az AzW.
A résztvevők a jövővel kapcsolatban optimista hangot ütöttek meg, s noha többen utaltak a gazdasági válságra, annak nem feltétlenül a rossz oldalát emelték ki: „ez megfelelő pillanat lehet arra, hogy leüljünk kicsit, megálljunk a rohanásban, és gondolkodjunk az építészetről, tanítsuk azt a közönségnek”. Ring külön hangsúlyozta, hogy a Bauhaus is egy gazdasági világválság közepén virágzott, amihez Steiner is csatlakozott, és egy angolra nehezen lefordítható német szlogent idézett: „Architektur ist Lebensmittel!” A másik jövővel kapcsolatos célkitűzés a fenntarthatóság eszméje, vagyis önszerveződő és saját erőből működő szervezetekké alakulás a válság átvészeléséhez.
Kijelenthetjük, hogy az esemény jó alkalom volt a KÉK számára, hogy új ötletekkel, megoldásokkal álljon elő, és újult erővel vágjon bele egy új, önálló (!) központ kialakításába.
Gyabronka Péter
