Építészfórum 202020: Erika, Mihály, Viktória, azaz Zsuppán András és a szerkesztőség
Zsuppán András, az Index Kultúr rovat jelenlegi vezetője 2009-től egy évig volt szerkesztőnk: vezetett ezalatt beszélgetést ökofalvakról és közösségi alternatívákról, a gazdasági válság okozta ingatlanhelyzet alakulásáról, írt beszámolót az épülő Rác fürdőről vagy a veszélyeztetett Orgoványi Művelődési Házról. Az Építészfórum húszéves évfordulójára azonban végül másról írt...
„Orgoványról akartál írni – kérlek, tedd meg. Bármilyen rövid reflexió lehet – de itt a helyed." Ezzel a szelíd, türelmes nógatással próbálja kipréselni belőlem Krisztina a hónapok ígérgetett emlékező írást az Építészfórumról. Tologatom magam előtt a feladatot, sokszor eszembe jut, „hétvégén most már megcsinálom", mondom magamban a sokadik hétvégére gondolva, miközben tudom, hogy ezúttal sem fogom megcsinálni.
Persze nem Orgoványról kellene írnom, bármilyen fontos alkotása is a 20. századi magyar építészetnek Jurcsik Károly és Varga Levente művelődési háza, amit 2009-ben, amikor az Építészfórum felelős szerkesztője voltam, éppen egy érzéketlen bővítés fenyegetett. Megpróbáltuk megakadályozni a ház toldozgatását azzal, hogy figyelmeztettünk a veszélyre, szakmai párbeszédet indítottunk, aktivistáskodtunk – ami az akkori Építészfórumtól nem volt idegen.
De nem erről akarok igazából írni, hanem arról, hogy milyen volt a lap, aminél egy évet dolgoztam 2009 elejétől 2010 elejéig. Ez volt a régi Építészfórum utolsó éve, amikor még Erika és Mihály együtt vezették az újságot. Viktória volt a webszerkesztő, Csipi az ügyvezető, Könyves Viktor a marketinges, Ruzsányi Edit a PR-es, és voltak állandó szerzőink, köztük Bardóczi Sanyi. Én a Heti Válaszból kerültem oda, miután írtam egy vicceskedő választ Erika álláshirdetésére, és az első személyes beszélgetés után felvettek. Újságíró voltam, aki sokat írt építészetről, műemlékekről, de soha nem volt 9-től 5-ig tartó, bejárós munkám, rendszeres életem. 29 évesen még mindig küzdöttem azzal, hogy reggelente felkeljek, megbízhatónak és szervezettnek tűnjek – valami végtelenített diáklét vége felé jártam.
Az Építészfórum minden tekintetben családias munkahelynek látszott. A szerkesztőség Erika Szondi utcai lakásának földszintjén működött, az ő konyhájában ebédeltünk, mindenki behozhatta a kutyáját – Január Lajos, Erika nagy, fekete, barátságos kutyája fogalom volt. Mihály naponta többször főzött egy finom teát, mert egy csésze gőzölgő tea mindenre jó, elmélyült szakmai beszélgetés és súlytalan csevegés mellé egyaránt. Vagy a feszültség oldására. De a feszültség csak később jött, az első bő fél évben Erika kíváncsi és pozitív volt, rengeteget kérdezett, minden érdekelte. Egyszer megmetszettem neki a lakás előtt, az udvaron álló gyümölcsfát. Viktóriát az olvasók nem ismerték, de abban az évben, amikor ott dolgoztam, ő volt az Építészfórum mindennapi működtetésének a stabil alappillére, és az a gyanúm, hogy ez korábban is így lehetett. „Felőlem" – vont vállat, ha valami olyasmit kértek tőle, amit hülyeségnek tartott. Elég sok mindent tartott hülyeségnek, és idővel kiderült, hogy többnyire igaza volt.
Egyikük sem él már, és ez fura, kísérteties gondolat, mert nem voltak idősek, mindhárman bőven itt lehetnének. Mihály ment el először, közvetlenül az én felmondásom után, váratlanul és megrendítően, aztán Viktória 2012-ben, egy évig tartó betegség után, végül utoljára Erika, hosszú betegeskedés után.
Keveset írtam abban az évben, most, hogy visszakerestem, körülbelül húsz cikket találtam. A szerkesztés inkább szervezőmunkát jelentett, kapcsolattartást az építészekkel, anyagok beszerzését és megszerkesztését, hiszen az Építészfórumnak ez volt a fő feladata: felületet, teret adni az építészeknek a munkáik bemutatására. Minden más, a kritikák, közéleti hírek, tervtanácsi beszámolók csak ráadást jelentettek.
Amikor végül a kirúgásomat megelőzve felmondtam, Erika azt mondta: „Lehet, hogy te jó közéleti újságíró vagy, de szerkesztőnek nem vagy alkalmas." Igazságtalan volt persze, mert valójában elég jól ment akkoriban a lap, de mint annyiszor, volt éleslátás az észrevételében: a szervezőmunka monotonitása hamar nyomasztani kezdett, visszavágytam a közéleti újságírás világába, a régi kollégákhoz, a válaszos szerkesztőségbe, aminek a hangulata abban a pillanatban hiányozni kezdett, ahogy otthagytam, és ez idővel egyre erősödött. Sztorikat szerettem volna megírni, nem állandóan anyagokért kuncsorogni az építészeknél, nem véletlen, hogy az egyébként nem túl jelentős orgoványi történet jutott eszembe most is, amikor egy felidézhető cikket kellett választanom.
Ősszel beütött a válság. A hangulat egyre komorabb lett, eltűntek a hirdetések, minden építkezés leállt, Csipi elborult arccal ült a könyvelés fölött. Mihályé és Erikáé volt a felelősség, hogy a lapot valahogy fenntartsák, és Erika emlegetni kezdte, hogy ennek a fizetésnek a kigazdálkodása, amit én kérek, nem csekély áldozat. Én igyekeztem minél többet jönni-menni, tervtanácsokra járni, szabadulni az íróasztalhoz kötött létből, amit Erika nehezményezett. Felvetette, hogy megfigyelő programot kéne telepíteni a gépre, dolgozom-e eleget. A kíváncsiságot támadó méregetés váltotta fel. „Nem erre számítottam" – mondta csalódottan. Udvariatlanság ezt most, tíz év távlatából felidéznem?
Talán igen, de Erika szerette az őszinteséget, úgyhogy miért is ne lehetnék őszinte az emlékezésben. Haraggal váltunk el, ő ki akart rúgni, én felálltam az asztaltól, mielőtt kimondta volna. Mihály arca vörös volt, a tekintete kétségbeesett. „Ne csináljátok, ezt még meg lehet beszélni" – mondta. Őszintén kedvelt, azt hiszem, és amíg lehetett, próbálta tompítani a feszültséget. Viktória vállat vont, ez hülyeség, állapította meg. Évekbe telt, míg Erikával újra beszélgetni tudtunk, egyszer-egyszer rendezvényeken összefutva, amíg újra jóindulattal néztünk egymásra.
Kellene egy jó lezárás a szöveg végére, de nem találom. Sokszor eszembe jutnak mindhárman még ma is. Ha ott ülnénk a Szondi utca konyhájában, és Mihály főzne egy finom teát, talán most már meg tudnánk beszélni az egészet.
Zsuppán András
Szerk: Somogyi Krisztina
