Eredeti-e az eredeti? – Tóth Áron írása a Budai Várról
Süketek párbeszéde? Vagy inkább alternatív valóságok? A Budai Várban álló volt királyi palota visszaépítéséről folyó immár évtizedes polémiát figyelve leginkább ezt a két kérdést tehetjük fel magunknak.
A felek „vitaképtelenségét" Kelecsényi Kristóf nemrég itt, az Építészfórumon frappánsan összefoglalta. Rámutatott, hogy az épületegyüttes a társadalom széles rétegeiből még ma is heves érzelmi reakciókat vált ki, ezért az ideológiai megközelítésekkel a szakmai viták során is számolni kell. E sorok szerzője is kifejtette egy korábbi írásában, hogy a palota identitásképző erővé vált, csak éppen egymással szögesen ellentétes vagy egyenesen ellenséges identitások kapcsolódnak hozzá. Éppen ezért minden oldalról nagyon nagy szükség volna a másik fél álláspontjára nyitott szakmai vitára. Persze a vita ma már megkésettnek tűnhet, hiszen a várbeli építkezések évek óta folynak és ki tudja, hogy a visszaépítés már az ötlet felmerülésekor nem volt-e eleve eldöntött tény. A helyzet immár fait accompli.
Viszont úgy látszik, hogy a nagy csatazajban pont az alapkérdéseket nem rágtuk végig. Mert mi az egyik alapkérdés? Az, hogy mit is építünk vissza. A válasz egyszerűnek tűnik: a királyi palota 1945 előtti, „eredeti" állapotát. Ezek szerint az újkori palota 1714-es alapkőletételétől a visszaépített lovarda 2016-os alapkőletételéig eltelt háromszáz évből négy évtizedet tekintünk „eredetinek"? Negyven versus kétszázhatvan? Hiszen a Ferenc József-i palota 1905-ös elkészülte és 1945-ben bekövetkezett pusztulása között kereken negyven év telt el. Ez a Nemzeti Galéria 1975. évi megnyitása és a visszaépített lovarda 2016-os alapkőletétele közötti időnek felel meg. Egy olyan épületegyüttesről beszélünk, amit III. Károlytól Mária Terézián, József nádoron, Ferenc Józsefen, végül pedig a II. világháborús pusztuláson át a háború utáni újjáépítésig nemzedékek hosszú sora állandóan átalakított.
Milyen érvek alapján mondjuk tehát azt, hogy a Ferenc József-i állapot „eredeti"? Esztétikai megfontolásokból? Ezek szerint a historizmus értékesebb, mint a késő barokk, a klasszicizmus vagy a modern, netán a kortárs? A királyi palota esetleg a historizáló építészet ennyire kiemelkedő alkotása lett volna? A visszaépítéssel talán a dualizmus-kori fejlődés előtt szeretnénk tisztelegni? Vagy csak nyers turisztikai és gazdasági célok állnak a háttérben? Vajon nem csak azért esett a választás az 1905 és 1945 közötti állapotra, mert ebből az időszakból maradt fenn annyi hiteles dokumentum, ami alapján bizonyos tereket nagy biztonsággal rekonstruálhatunk? Akkor is ezt az időszakot tartanánk „eredetinek", ha korábbról is lennének olyan dokumentumaink, amelyek alapján egy hiteles rekonstrukció elvégezhető?
Egy viszonylag friss hír is elgondolkodásra késztethet minket. Székely Márton itt, az Építészfórumon megírta, hogy tavaly év végén az építés alatt álló Szent István-terem melletti volt oldalfolyosó falain historizáló stukkódíszítések, a terem alatt nyíló bejárati kapu két oldalán pedig az 1891–1905 közötti építési periódusból származó oszlopok kerültek elő. Az oszlopokat a 18. századi falszövetbe vágták bele, amin meg jól látható, hogy török kori törmelékeket használtak fel hozzá. Tehát amint megbontották az épületet, rögtön „eredeti" részletek bukkantak elő, három különböző évszázadból! A szerző helyesen jegyzi meg, hogy „ha folytatódik a rekonstrukciós irány … nekünk annyiban mindenképpen bölcsebbnek kell lennünk, hogy a háború utáni periódus értékeit gondos mérlegelés alá vesszük, és amit a bontandónak ítélünk, azt aprólékosan dokumentáljuk". Ez abból a szempontból is megfontolandó, hogy egyes II. világháború utáni részletek már hosszabb idő óta léteznek, mint ameddig maga a Ferenc József-i palota fennállt.
A fenti eset jól példázza, hogy amikor egy épület az egymást követő korok lenyomatait viseli, akkor ezekből több is „eredeti" lehet. A modern műemlékvédelem kialakulása során pont ez az anyagában megőrzött eredetiség értékelődött fel. Akkor, amikor a Ferenc József-i palota épült a műemlékeket még az ún. purista szemlélettel „állították helyre". A kívánalom a stílusegység volt, aminek érdekében a kiválasztott korszakon kívüli hozzátoldásokat minden lelkiismeret-furdalás nélkül eltávolították. Ez ellen először a 19. század közepén John Ruskin angol művészetkritikus „Az építészet hét lámpása" (The Seven Lamps of Architecture) és „Velence kövei" (The Stones of Venice) című könyveiben emelte fel a szavát. Ruskin az épületek történetét életfolyamatnak tartotta és azt állította, hogy ehhez az átalakítások is hozzátartoznak. A purista „helyreállítás" ezért éppen hogy az épület megsemmisítéséhez vezet.
Ruskin nézetei nagyban hatottak a múlt század elejének olyan fontos műemlékvédelmi teoretikusaira, mint például Alois Riegl, aki a műemlékek értékét a „régiségértékében" és „történeti értékében" látta. Szerinte a műemlékvédelem legfontosabb feladata e kettő védelme, hiszen az épület önazonossága anyagiságában nyilvánul meg. Ezek a gondolatok szolgáltatták az alapot a 20. századi modern műemlékvédelem számára, ami egy épületre mint műtárgyra és mint történelmi dokumentumra tekintett, ezért elsődleges feladatának a történetiséget hordozó matéria konzerválását és megőrzését tartotta. A posztmodern gondolkodás és a globalizáció a 20. században kialakult műemlékvédelmi elveket kihívás elé állította: a kulturális sokszínűség jegyében az örökség fogalma a nyugati világon kívüli szempontokkal is kiegészült. Az anyag megőrzése mellett az utóbbi harminc évben a műemléki egyezmények egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a szellemi örökség védelmére is. Érezhető változást az jelent, hogy sokkal megengedőbbek a rekonstrukciókkal és a visszaépítésekkel szemben, mint 20. századi elődeik voltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „régiségérték" és a „történeti érték" megőrzését ne tartanák továbbra is fontosnak. A műemlékvédelem területén az örökség megőrzésének legfontosabb hordozója továbbra is a matéria, az épület anyagi valóságának a megtartása.
Ezt a következő példával illusztrálhatjuk: ugye mindenki pótolhatatlan veszteségként élné meg, ha elpusztulna a Himnusz kézirata? Pedig számtalan fotó készült róla. De talán mindenki érzi, hogy egy replika sem pótolná azt, amit Kölcsey keze érintett és amin az ő tolla hagyott nyomot. Mindebből logikusan tehetjük fel a következő kérdést: akár a legprecízebb, legszínvonalasabb visszaépítés vagy replika helyettesítheti-e azt, ami már elveszett? Hiszen a replika anyagában már sosem lesz ugyanaz, mint ami a régi volt. A visszaépített Szent István-terem padlóját sosem koptatta Ferenc József cipője, a rekonstruált Zsolnay-féle pirogránit kandallót pedig sosem érintette Zita királyné keze.
A világban zajló folyamatokat figyelve úgy tűnik, hogy a visszaépítés – azaz replikakészítés – egyre népszerűbb. A kérdés jelen esetben az, hogy az előkerült részletek hogyan integrálhatók a teljes rekonstrukció koncepciójába. Láthattuk, hogy a palotának még mindig vannak olyan 17. századi, 18. századi, 19. századi és 20. századi elemei, amelyek anyagiságukban fennmaradtak. Nem győzzük hangsúlyozni: ezeknek az elemeknek az egymásra épülő rétegei így, együtt hordozzák az eredetiséget. De ezek a sokszor romos, kopottas részletek milyen hangsúllyal jelennek majd meg a látványosan visszaépített díszletek között? Hiszen pont attól értékelődnek fel, hogy egy teljesen újonnan épített környezetben mégis meg tudnak mutatni valamit a történeti épület anyagi valóságából. Ehhez viszont az kell, hogy különlegességük az egyszerű látogató számára is nyilvánvalóvá váljon, hogy szembetűnően elüssenek a környezetüktől. A jelenlegi koncepció elbírna egy ilyen változtatást?
A rekonstrukciós projekten a legkiválóbb szakemberek dolgoznak és a Zsolnay-féle pirogránit kandallóról készült fotókat látva nincs okunk azt felételezni, hogy a kivitelezés ne lenne színvonalas. De mégis, ha a program megvalósul, mit fogunk látni? Talán látni fogjuk a korábbi palota néhány fennmaradt részletét. De összességében milyen terek várnak majd minket? Olyanok, amelyeknek a műemléki helyreállításokhoz pont annyi közük lesz, amennyire a feltárt részleteket megőrizték bennük. Az összhatást tekintve viszont olyan 21. terek lesznek, amelyeket 19. századi tervrajzok alapján építettek meg. A palota minden új részéről elmondhatjuk majd, hogy historizáló stílusban felépített kortárs alkotás és mint ilyen, posztmodern jelenség. És joggal tehetjük fel a kérdést, hogy az újjáépített palota a 19–20. század fordulójáról, vagy inkább a 21. század első feléről árul-e majd el többet az utókor számára.
Tóth Áron, művészettörténész
Szerk: Somogyi Krisztina
