Felnagyított vulkanikus kövek - Galyatető Turista Centrum

A reneszánszát élő belföldi túrakultúra praktikus és szimbolikus súlypontjaként a Mátra szívében, Galyatetőn épült Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron tervezésében a több elemből álló építészeti együttes. Az építészcsapat a tervezés közben több „kincsre” is rábukkant. Takács Ákos írása. 

A Galyatetőn és az Országos Kéktúra útvonalán zajló turistareneszánsz keretében év elején készült el – a turistaház mellett járulékos projektként “talált” – kilátó rekonstrukciója. Az elmúlt években az állam - részben Uniós források bevonásával - a leromlott természetjáró-infrastruktúra fejlesztésére jelentős összegeket tett elérhetővé. A Magyar Természetjáró Szövetség az Országos Kék Kör útvonalán található menedék- és kulcsosházak, bivakhelyek, kilátók és pihenőhelyek felújításaiban, és újak építésében elkötelezett szerepet vállal. A folyamat kiemelkedő és emblematikus beruházása a Galyatetői Turistacentrum épülete.

A reneszánszát élő belföldi túrakultúra praktikus és szimbolikus súlypontjának szánt szálló és szolgáltató épület a megrendelő MTSZ, a megvalósításban konzorciumi partnerként közreműködő Egererdő Zrt. és a NARTARCHITECTS építészeinek együttműködése folytán több elemből álló komplexummá bővült. A ház tervezése közben az építészcsapat több, a néhai munkásszállóhoz hasonló „kincsre” azaz rekonstrukcióra váró épülettorzóra bukkant a környező erdőben.

Az elhanyagolt állapotban lévő, és a lombkoronaszint emelkedése miatt funkcióját vesztett kőkilátó került elsőként az egyre bővülő programba, amelynek elkészülte megelőzte a turistacentrum befejezését. Az együttes a rövidebb időre megpihenőket, sátrazókat és bivakolókat kiszolgáló nyilvános illem- és mosdóhellyel, illetve a turistaház építészeti kistestvéreként építés alatt álló lakóházzal bővül, utóbbi az üzemeltetőnek és családjának szolgál majd galytatetői otthonául. Mind a négy egység a nagyszállóval azonos mátrai andezitből épült, melyek a hely karakterisztikus anyagai. Mindez Kovács Csaba elmondása szerint személyes érdeklődésével is egybevág, a „talált tárgy” mint építészeti probléma MIF-es (ma MOME) diplomamunkája (1993) óta foglalkoztatja. Vass-Eysen Áron „A turistaházak megszámlált napjai” címmel írt szakdolgozatával, és diplomatervként a Kevély-nyergi elpusztult turistaház helyén egy új menedékház és bivakszállás tervezésével érintett személyesen a témában.

A főépület a harmincas évek presztízsberuházásaként épült nagyszálló építése közben munkásszállóként, később személyzeti szállásként és sütödeként, majd raktárként funkcionáló - romosodó melléképületének bekebelezésével jött létre. Az épületet 1938-ban egyfajta próbaként építették; itt kísérletezték ki a később a főépületnél is használt andezitfalak megfelelő építési módszerét. A '60-as években épült nyilvános illemhely - melyet később síszervízként és kölcsönzőként is használtak - az utóbbi években már nem működött. A fent említett építés alatt álló üzemeltetői családi ház eredetileg a nagyszálló építésvezetőjének családi háza, majd falusi általános iskola volt, a rekonstrukció előtt évtizedek óta lakatlanul állt, teteje beszakadt, a barátságos kis épület egyre inkább romosodó állapotba került.

A tartószerkezetig visszabontott torzókat az építészek teljes mértékben integrálták az autonóm, kortárs gesztusokkal operáló rekonstrukció koncepciójába. Ugyanakkor a „talált tárgy” és a bővítés különböző elemei jól láthatóan elkülönülnek egymástól. A ház a homogenizáló kozmetika helyett kontrasztos, a különböző időben és kontextusban épült elemek heterogenitását megmutató hozzáállás eredménye. A kilátónál követett (és a pár méterrel arrébb készülő gondnokház esetében is folytatott) stratégiához illően a bővítések anyaghasználata, morfológiája és fogalmazásmódja markánsan eltér az egyszerű, négyszögletes alaprajzú alapépítménytől.

A menedékházat a nagyszálló előtti parkoló felől szemlélő (és autóval érkező) látogató első gondolata az lehet, hogy a ház a hátát mutatja a település központja felé. Bezárkózik, ahelyett hogy egyértelműen megjelölt bejárattal tárulkozna föl a látogató felé. A tájolás csak a házat körül- és bejárva válik érthetővé. A program által megkövetelt új elemek és funkciók elhelyezésére csak az épület mögötti területen állt rendelkezésre elegendő hely. A bejárat előtereként szolgáló, egyik oldalról támfallal szegélyezett, folyosószerű bevágásból nyílik a főbejárat és innen indul a kilátóhoz vezető drámai hatású lépcsősor is.

A koncepció szerint a programban szereplő fő funkciókat, a tursitaszobákat, a vendéglátó-pihenő-fogadóteret illetve a közlekedést a kőépületben és a ráépülő két szinten helyezik el. A kiegészítő funkciókat, mint a sítároló és bakancsszárító, a konyha, a hulladéktároló, egy raktár, a kerékpártároló, túrafelszerelést árusító üzlet (mely egyben szervíz, kölcsönző és tesztközpont is), illetve egy különleges “csendes-helyiség” a fő tömeg párhuzamos nyúlványaként helyezik el, amely így a kompozíció talán legerősebb elemét jelentő hiányt, egy félig zárt udvart hoz létre. A már említett tájolási dilemma itt merül fel legerősebben, mert a ház tereit rendező és összefogó cour d’honneur dél-nyugati tájolása – a jelenlegi alaprajz megtükrözésével – előnyösebb lenne a megvalósult északkeletinél. Ugyanakkor szerencsés, hogy a központi terek így nem a nagyszálló parkolója, és a spontán kialakult, szedett-vedett „büféfalu”, hanem az erdő és a gondnokház felé fordulnak.

A bővítés vasbeton szerkezete körülöleli – és a szükséges helyeken megerősíti - a meglévő kőfalakat. Az új tetőt és a falazatot egymáshoz finom szögtörésekkel kapcsolódó síkok alkotják. Az erőteljes, asszociatív formálás (felnagyított vulkanikus kövek vagy éppen erodált szikla?) máshol talán erőltetett, trendkövetésnek tűnne, de a hegyvidéki környezetben keresetlennek és magától értetődőnek hat. A prizmatikus tömeg időjárásnak kitett részeit antracit színű korcolt alumíniumlemez héjazat fedi, amely erős kontrasztot alkotva az alatta váltakozó kő és látszóbeton felületekkel, dinamikus kompozícióvá egyesíti az épületet.

Az udvaron kifejezetten izgalmas, a régi és az új felületek váltakozásának nyers dinamikája, és az eltérő korú szerkezetek konfrontációja. A hazai építőipar látszóbeton-kompetenciáinak hiányossága általában reflex-szerű sóhajtozásra készteti az építészeket, de a zsaluzási és egyéb hibák lenyomatainak „rusztikussága” kifejezetten izgalmas párbeszédbe elegyedik a kőfelületekkel. Ezt az érdes kollázst olyan jól sikerült részletek finomítják, mint a tároló és az egyedüllétre, elmélyülésre alkalmas csendes helyiséget feltáró fémkeretes lécezett kapuk elegáns részletképzése. Utóbbi az épület legmegkapóbb tere, amely vallási ikonográfia nélkül, pusztán az anyag és a fény játékával teremt szakrális pillanatokat. A nagy belmagasságú tér egyik falának zsaluzatába acélcsöveket illesztettek, az így kapott, változó méretű környílások csillagképek absztrahált képét rajzolják ki. Míg napközben a benti padon figyelhetjük a napfény modulált játékát, addig éjszaka egy külső térben elhelyezett automata lámpa segítségével fordul a kocka.

A belső terek az épület szikár, keresetlen logikájához igazodnak. Az érkező túrázót iránytól függetlenül egy flexibilis fogadó-étkező-pihenő helyiség fogadja, amely nagyvonalú üvegfelületekkel kapcsolódik az udvarhoz. Nyáron, kedvező időben a két tér összeolvadhat. A közösségi teret az egész belső kialakításra jellemző, szikár, puritán építészeti attitűd jellemzi. Az egyszerű, fehérre festett teret natúr többrétegű tömör fenyőbélletek és azonos anyagú, funkcionális bútorzat teszi otthonossá. Érdekes atmoszférájú, és akusztikailag is hasznos kialakítású az eredeti acélgerendás-béléstéglás, nyersen hagyott, rücskös felületű, fehérre festett födém.

A jövőbeni túrázók kisebb csoportokban elkülönülve vagy a tér súlypontjában elhelyezett kandalló köré gyűlve beszélgethetnek, pihenhetnek, vagy ismerkedhetnek. A fogyasztóteret bárpult, illetve a kiszolgálást igénylő vendégek számára a kapcsolódó konyha egészíti ki. A menedékházakra jellemző melegítőkonyha is helyet kapott az egyik sarokban, azon túrázók számára akik hozott anyagból szeretnének fogyasztani. Mindent egybevetve a központi tér a használók igényeihez és az üzemeltetők ambícióihoz könnyen kapcsolható rugalmasság jellemzi. A bejáratra szervezett lépcsőház a kettős lakótérbe vezet.





Az első emeleten kisebb csoportoknak vagy nagyobb családoknak intim teret biztosító vendégszobákat találunk. A speciálisan ide tervezett, natúr fenyő bútorzatot (ágyak, két személyes minigalériák) privát fürdőszobák egészítik ki. A szobák építészetileg és komfortfokozatukban átmenetet képeznek a sztenderd szállodai szobák, és az aszketikus magashegyi menedékházak világa között. A felső szinten ehhez képest (látszólag) kompromisszumok nélküli közösségi turistamenedéket „bakancsos szállást” találunk. A teret egy válaszfal két, a klasszikus hálótermek kortárs parafrázisaként értelmezhető, négyszemélyes rekeszekből álló alvótérre osztja. A szintén natúr fenyőből konstruált dobozok némileg a kapszulahotelek világát idézik. A különböző igényekkel és elvárásokkal érkező túrázókat a vendégszobáktól a hálótermek emeletes fekhelyeiig jól átgondolt, elegánsan kivitelezett részletmegoldások szolgálják.

A fekhelyek mindegyikéhez beépített led-es olvasólámpa, zárható, 230 voltos dugaljjal ellátott szekrény található - a közösségi térben pedig az elmés mobiltöltő-állomás emlékezetes. A szolgáltatások optimális kombinációját a túrázók által használható mosókonyha, és több ponton elhelyezett csomagmegőrzők, valamint nagysebességű wifi hálózat gazdagítja. A ház „felhasználói élményét” nagy mértékben javítja a minden helyiségben markánsan megjelenő, egységes grafikai arculat; a tájékoztató piktogramoktól a vendégszobákat azonosító színkódokon át a felső szintek nyersbeton és vakolt felületeit betöltő, a túrázás szimbólumait absztraháló mintákig.

Mindent összevetve a Turistacentrum épülete Galyatetőt is bekapcsolja azon belföldi üdülőhelyek hálózatába, ahol kortárs építészeti szempontból is értékelhető fejlődés zajlik. A Nartarchitects eddig elkészült ottani munkái az ország egyik legmagasabb helyén egy rokonszenves építészeti attitűd eredményei. A hamis hegyvidéki romantika helyett inkább az utilitariánus, ugyanakkor technológiailag és tipológiailag is kísérletező kortárs alpesi építészet aspirációi érezhetőek az új galyai komplexumban. A ház elkészült, innentől kezdve a vendéglátók és a Kéktúra ösvényein barangoló vendégeik feladata, hogy élettel töltsék meg a nekik készült tereket.

Takács Ákos