Gulyás Zoltán építészete

”Remek kezdeményezés, kár, hogy kicsit késő. Gulyás Zoltán nevét szakmai körökön kívül - félek - alig ismerik, és tartok tőle, hogy e kitűnő könyv sem tud sokat változtatni a helyzeten.”
Vargha Mihály írása

A közelmúlt nagy építészeit bemutató sorozatban Jánossy György és Molnár Péter kötete után ez már a harmadik. Remek kezdeményezés, kár, hogy kicsit késő. Gulyás Zoltán nevét szakmai körökön kívül - félek - alig ismerik, és tartok tőle, hogy e kitűnő könyv sem tud sokat változtatni a helyzeten. Bármilyen tetszetősek a majdnem négyzetes, nagyalakú kötetek Hübner Teodóra tipográfiai megfogalmazásában, a mai, minden-perces médianyomulások és viharok világában csak nagyon lassan, mind nyomasztóbb késéssel tudnak hatni e szakkönyvek. Ahhoz valami egészen botrányos formát vagy tartalmat kéne nekik adni, amitől frászt kap az olvasó. Azt a kis hibát e sorozatnál, hogy a betűk néha túl halványak vagy túl aprók, emlékezetem szerint már megbíráltam, amikor a Jánossy György-kötetet méltattam 2002-ben, s persze ez nem botrány.

Gulyás Zoltán (1930-2000) legtöbbek által látott-használt-ismert épülete az OTP-székház a Deák Ferenc utca-Bécsi utca sarkán (1963, akkor még Chemolimpex is). Tervezője az építés előtt tíz évvel diplomázott a Műszaki Egyetemen, dolgozott Janáky István mellett a KÖZTI-ben (a budai vár és a miskolci egyetem tervein), majd 1954-1955-ben Koreába ment, hogy részt vegyen a háború utáni újjáépítésben. 1956-tól az IPARTERV tervezője volt, és 1990-ben szinte innen ment nyugdíjba - 1986-tól ugyanis az abból kivált, de helyileg ugyanott működő ´maszek´ MATERV-ben folytatta. Életművének szomorú lezárása volt, hogy munkatársként részt vett az említett Chemolimpex átépítésében, ami nem a legjobban sikerült.

Bármilyen visszavonultságban is távozott e világból Gulyás Zoltán, a kötet fényesen igazolja, hogy jelentős életművet hagyott hátra, persze közel sem olyan gazdagot, mint Alpár Ignác. Ő sem volt híján a szenvedélyeknek, úgynevezett károsaknak is, de fő-fő szenvedélye láthatóan az építészet volt, amit leginkább fejben művelt, ahogy erről többször olvashatunk a kötetben. Tehetségben egyenrangú vele, ám egészen más habitusú építész Jurcsik Károly - kettőjüket többször említette párban egykori professzoruk, Weichinger Károly. Ezért is nagyon megható a könyvben az interjú, melyben Jurcsik közös indulásukra emlékezik. Itt is szóba kerül, hogy Gulyás fejből le tudta rajzolni például a finn Alvar Aalto alkotásait. Kivételes szakmai képességeiről szól az a megállapítás is, amit a kötet szerkesztője/szerzője, Ferkai András tesz, hogy mennyire sokatmondó egy tervének metszetrajza. A Magyar Rádió rekonstrukciójáról lett volna szó a Pollack Mihály tér-Múzeum utca sarkán: ”Gulyás képzeletében pontosan látta ennek a sajnos meg nem valósult épületnek az egész térrendszerét, szerkezeteit és részleteit, anyagait, a stúdió-koncertterem belsőépítészeti kialakítását. Az érzékeny vonalakban gyönyörködve az a megnyugtató érzés fog el bennünket, itt mindenre gondoltak, itt minden meg van oldva” - írja Ferkai. Hát mi ez, ha nem maga az építészet, az architektúra - egyetlen rajzban?

Más, meg nem valósult tervei: BNV-főpavilon, Budapest Sportcsarnok, Monimpex. Gulyás Zoltán több fontos, igazi fő művét csupán papíron, makettben hagyta ránk örökül - és mostantól szép könyvlapokon is.

Vargha Mihály írása megjelent az ÉS 2006. Június 30., 26. számában
(Szerkesztette Ferkai András. A HAP Galéria kiadása, 2005. 165 oldal, 4461 Ft)