Gyere ki a hegyoldalba - Bernecebaráti és Ipolyvisk
Kutató és előkészítő táborokat követve a BME Urbanisztika Tanszék szárnyai alatt immár negyedik éve, hogy építeni tértünk vissza Bernecebarátiba és Ipolyviskre. Célunk, hogy olyan beavatkozásokat, építményeket hozzunk létre, melyek hasznosak a települések számára és egyben fontos tanulságokkal szolgálnak az építőknek.
A tavaszi félév során az előre kiválasztott helyszínekre - Varga Imre vezetésével és a két polgármester, Gyenes Zoltán és Gyurkovics József megbízói tanácsai alapján - tervek készültek. Megnyugtató és fontos volt számunkra, hogy a tervbemutatók alkalmával a tanszék professzora, Pálfy Sándor DLA is segítette a munkát. Idei építményeink:
- forrásfoglaló
- “mohatórium”
- híd
- árnyékszék
- vízparti tűzrakóhely
- ártéri ülőalkalmatosságok
- parkbejárat.
A szűkös határidő miatt igyekeztünk feszített munkatempót diktálni, hogy az előre nem látható hibák vagy a természet szeszélyessége se jelentsenek megoldhatatlan akadályt. Egy ilyen csapatnál azt sem lehet feltétlen előre tudni, hogy ki hol találja meg a helyét, milyen feladatokban leli örömét és ezáltal mennyire tudunk hatékonyak lenni. Ekkor akarva-akaratlanul is tanulunk, összekovácsolódunk a részsikerek és problémamegoldások alkalmával, olyan élményeket szerezve, melyek túlmutatnak a tábor keretein.
Így fordulhat elő az, hogy az eleinte nehézkesen elviselhető reggeli ébresztő zenét kezdjük dúdolgatni munka közben is, hogy a helyét nehezen találó emberekből lesznek a leglelkesebb és legmegbízhatóbb csapatemberek, és a menzán széttolt asztalokból pár nap alatt egyetlen nagy épül. A sok egyénből közösség lesz, a munkából alkotás. A tábor végére pedig azt is kezdjük kicsit sejteni, hogy milyen lehet építésznek lenni.
Nemes feladat szervezőként megpróbálni átadni minden olyan élményt és tapasztalatot, amelyet a korábbi táborok során szereztünk, hogy ezekkel is inspiráljuk az “újakat”. A dolog lényegét tényleg csak akkor lehet megérteni, amikor felállunk a tervezőasztaltól, megfogjuk a szerszámot, az anyagokat és dolgozni kezdünk.
Dolgozni magunkért, egymásért, a közösségért, vagy csak az alkotás egyszerű öröméért.
Benedek Márton, Tóth Viktor, Vaits Zoltán és Varga Imre
a táborok szervezői
Alábbiakban a tervezést és építést végző hallgatók számolnak be a munkájukról.
Híd
Február végén közelebbről is megismerkedhettünk a településsel, illetve a kiválasztott tervezési programok lehetséges helyével, az Oszlopó-forrással.. Az esős időjárásnak köszönhetően mi is rögtön érezhettük az igényt egy időtálló, stabilabb híd iránt, hiszen a cserkészek által készített kis hidacskát már majdnem teljesen elvitte a patak.
A felmérést követően fényképeket - skicceket készítettünk, amik később a féléves munkánk alapjául szolgáltak. Az évközi tervezés során sokat változott mind a forma, mind a tartószerkezet. Szembesülnünk kellett azzal, hogy ami papíron működik, az a valóságban nehezen kivitelezhető vagy túlságosan pazarló.
A tábor első pár napját a polgármester úr kertjében töltöttük. Körbevezetett minket a műhelyében, megtanított a szerszámok használatára és elmagyarázta, hogy mire kell odafigyelnünk. Előkészítettük a kapott faanyagokat a helyszíni összeszereléshez, méretre vágtuk, simára gyalultuk, lekezeltük a deszkákat, a gerendák végét pedig disznópörzsölővel megégettük, hogy időtállóbb legyen. Jó volt nézni, hogy a kapott fa hogyan alakul át szép sima, egyenletesre gyalult deszkává. Ezután közelebbről is megismerkedhettünk a hagyományos ácskapcsolatokkal és a korszerű rögzítő elemekkel.
Büszkeséggel töltött el minket, amikor a deszkákból, gerendákból fokozatosan összeállt valami maradandó. Mert sajátunknak érezhettük, mert a hely kijelölésétől a tervezésen át az építésig végigkísértük a híd fejlődését. Reméljük, hogy a megvalósult terv másoknak is örömet okoz majd!
Két héttel az építőtábor után lehetőségem adódott újra kimenni a helyszínre. Büszkén mutogattam a közelben táborozó ismerőseimnek, hogy miket építettünk. A saras lábnyomokból ítélve pedig úgy tűnik, hogy sokat használják a túrázók, táborozók.
Krizsán Gergely
Forrásház - Mohatórium
Minden a forrással kezdődött. Azon az esős napon, amikor kiszálltunk a furgon hátuljából és körbenéztünk. Először távolabbról nézegettük, bizonytalanul, aztán előkerült a papír meg a ceruza, fényképezőgép, mérőszalag. Vonzott minket a hely. Végül öten lettünk, öt teljesen különböző ember, ahogy ez a tervekben is megmutatkozott. Mindenkinek volt egy erős víziója, hogy mit is szeretne ott látni, mire is szeretne reflektálni. A fák, az erdő, a forrás mint szentély, a sok-sok moha, a víz, nagyon sok minden. Eleinte féltem, hogy nem fog menni, nem tudunk majd együttműködni, de ahogy egymáshoz szoktunk mi is, a tervezők, úgy csiszolódott össze a tervünk és állt össze egy különleges dologgá, a mohatóriummá. Szembesülnünk kellett azzal is, hogy ami nekünk tetszik, az másnak nem biztos. Néha elfelejtettük, hogy elsősorban nem magunknak, hanem a túrázóknak, a faluban lakó embereknek tervezünk.
A táborba érkezve izgultam, hogy mi lesz, eleget dolgoztunk-e, jó-e amit kitaláltunk. Másodévesként még nem tudtam elképzelni, hogy milyen az, amikor egy saját mű tényleg megépül. Első nap a csapatból csak hárman voltunk, ütemtervet készítettünk, újra átbeszéltük a tervet, hogy minden tökéletes legyen, beleférjen az időbe. A kezdeti eső és izgulás után a csapat is kibővül, a nap is kisütött, mi pedig megismerkedtünk a műhellyel és elkezdődött a munka.
A terv két gabion pad volt a forrás két oldalán, az egyik fölött tetővel. Két szalag, egy kő és egy fa, ami kiemeli, mégis keretbe foglalja a forrást és a hely hangulatát, a mohát. Fontos helyet kellett kapnia a kőterítésnek a sár ellen és a mohát bemutató résznek. Nem csak fával dolgozunk, drótot is hajlítottunk, betonoztunk, árkot ástunk, köveket gyűjtöttünk, böglyökre vadásztunk és létrán egyensúlyozva szegecseltünk. A tető keretét és a padok tetejét a műhelyben állítottuk össze. A helyszínen készítettük el a gabion padok alját az ottani kövekből, valamint a kőterítést is ott szedegettük össze talicskával-traktorral. A tetőkeret négy pillérét betonalapba állítottuk, ahogy a padok tetejét is azzal rögzítettük a kőrakásba. Sok segítséget kaptunk és megtanultuk, hogy milyen fontos a helyes merevítés, hogy a beton különleges jószág és persze azt is, hogy improvizálni mindig tudni kell.
A vége volt a legjobb. Elkészült a mű, jóval a tervezett befejezés előtt és minden össze lehetett kenni cukros-joghurtos-sörös mohával. Ez volt az utolsó simítás, az esszencia. A tetőre is fel mertünk állni, a magasból még jobban nézett ki a hely. Elneveztük a nagyobb köveket, nézegettük a mohatóriumot, ami nem csak a helyhez, hanem hozzánk is tartozott.
Farkas Tünde
Árnyékszék
Kicsit késve érkezem. Másnap. Annyira izgulok az úton, hogy túlbuzgón leszállok a buszról az előző faluban, Kemencén. Majd vissza. Hiába jut eszembe már az első elágazásnál, hogy ez az út tényleg kiteszi a 40 percet…
Első nap. A korábbi táborok építői, a visszatérők most egy csapatba verődnek. Átbeszéljük közösen a tervet, újragondolunk, számolunk, majd Marci kezébe nyomjuk a végleges anyagkimutatást.
A helyszín egy erdei tisztás, ahol rendszeresen táboroznak. Nyaranként cserkészek érkeznek a Börzsönybe , az egész erdő megmozdul s mint egy kisebb város, életre kel. A tervünk egy árnyékszék.
A tervezés során fontos szerepe volt az egyszerűségnek, használhatóságnak, mobilitásnak, szagtalanságnak. Hagyományos forma, komposztáló technológia. A szerkezet fűrészelt fenyőből és szeglemezes kapcsolatokból állt össze.
A helyszíni bejárásnál kijelöltük a helyet, hogy hova kerüljön a gödör és hogy melyik irányba nyissunk a természetre. A helyi műhelyben összeállítottuk a vázat, lefedtük a tetejét. A tisztáson megkapta a deszka borítást ,majd a helyére állítottuk. Alapnak egy keményfa keretet készítettünk. Utoljára az ajtó felszerelése maradt. S persze a zár…
Rengeteg segítséget kaptunk Bernecebaráti polgármestertől, aki sok év után is még mindig szívesen fogad minket, próbálja megfejteni gondolatainkat, megoldani problémáinkat, s időnként visszarángat a való életbe. A másik segítőnk Miki, a helyi asztalos, aki mindig türelmesen tanít a faanyag megmunkálására.
Áll a budi. Több éves egyetemi tapasztalat után elégedettek vagyunk.
Bujdosó Dorottya
Ipolyvisken
„Az Ipoly nem elválaszt, hanem összeköt” – mondják arrafelé. S nem csak mondják, hiszik is. A folyó két partja két ország sajátságos perifériaterülete, mely száz éve még egységet alkotott. Ma kettészeli az Ipoly és a rajta húzódó jelképes határ. A környékbeli települések, hogy ezt áthidalják, közös halászléfőzéseket, táncházat és szüreti mulatságokat rendeznek, próbálva megőrizni a sok száz éven át élő kapcsolatot falu és falu között. E szemléletmódnak köszönhetjük, hogy lelkes csapatunk egy része a szlovákiai Ipolyvisken alkothatott. Reméljük, hogy munkánkkal egy, az építményeinknél jóval nagyobb és maradandóbb híd alapköveit sikerült leraknunk!
Számunkra ismeretlen környezetben, Visken, nehéz volt előre megmondani az építés körülményeit. A várhatóan göröngyös utat Gyurkovics József polgármester, Antal Ágnes helyi közösségszervező és Gálik Tibor ezermester egyengették előttünk. A Jó Szerencse pedig egy héten keresztül napról napra mellénk szegődött.
Két projektünk közül az egyik egy szalonnasütő hely volt az Ipoly árterében. Komoly dilemmát okozott, hogy a helyszínt tavasszal akár három méter magas, acélt és fát nem kímélő erős sodrású víz boríthatja el. Mi állhat ellent ennek? Hogyan tervezzünk „Vízálló Tűzrakót”? A mi válaszunk erre: kis felületű, nagy súlyú, stabilan lekötött elemekkel. A felhasznált vízzáró és mechanikai hatásoknak ellenálló beton receptúráját Dr. Georges Nehme Salem betontechnológusnak köszönhetjük, a látszóbeton-szerű felülethez szükséges zsaluanyagot pedig a DOKA biztosította. A tűztérként funkcionáló rozsdás tartályfenék igazi különlegesség, egy szomszéd községbeli idős lakatos hátsó kertjéből guberáltuk. Az eredmény: izzó katlan körül ülő hat megfontolt alak, akik a múló nyárról és a lenyugvó napról beszélgetnek...
Második projektünk sem tartogatott kevesebb kihívást. A falu főterére, ami egyben templomkert és park is, fogadóépítményt terveztünk. Az általunk csak „Kápu”-ként emlegetett alkotás arányaiban a helyi ún. palóc kaput idézi, formája a hagyományos felvidéki egyfajta újragondolása. Nem akartuk teljesen lefedni. Ne ácsorogjanak ott emberek, legyen csak átmeneti tér, profánból a szakrálisba. A formai egyszerűség pedig elkerülhetetlenül szerkezeti és kivitelezési összetettséghez vezetett: a nem hagyományos hierarchikus rendszert nem tudtuk állva összerakni, és a sarokmerevsége sem magától értetődő. Mitől áll mégis? Javaslom, keressék föl személyesen. Hogy készült el mindez négy nap alatt? Lelkes és rátermett hallgatókkal, alapos előkészítéssel, okos helyszíni döntésekkel és felbecsülhetetlen helyi segítséggel.
Egy tűzrakó a folyó partján és egy kapu a templomkertben. Nem nagy dolgok. De mögötte: bizalom, összefogás, identitás. Ezek kiépítését tartom az idei ipolyviski tábor legnagyobb sikerének.
Tóth Viktor
A BME Urbanisztika Tanszék keretében megvalósult határon átnyúló építőtáborok A táborok feltételeit biztosították: Résztvevők: Bernecebaráti: Ipolyvisk: A szervezési és építési munkát segítették: A táborok szervezői: Továbbá köszönet az Építész Klubnak a szervezésben és lebonyolításban való segítségért. |
