Gyorsuló építészi pálya
Az Ybl-díj ötvenhárom évére tekintünk vissza Getto József írásának segítségével
A március 15-i ünnepségsorozat keretében osztották ki az idei év Ybl-díjait. Az ötvenhárom évvel ezelőtt alapított díjat, amely az építészeti teljesítményeket elismerő kitüntetések között a legrangosabbnak számít, évi rendszerességgel, eddig ötvenkét alkalommal adták át. 1957-ben nem adták ki a díjat.
Érdemes felidézni az alapítás körülményeit. Az 1951-ben politikai erőszakkal bevezetett építészeti stílusfordulat után, a díj születése idején, 1953-ban, a kor politikai szótárában Ybl Miklós még idegen formákat felhasználó (értsd: kozmopolita) építész volt, de — jellemző módon — mint a magyar nemzeti építészet képviselőjét is emlegették. Építészete így Pollack és Hild munkássága mellett a „haladó hagyomány” részének volt tekinthető. Volt azonban a róla elnevezett díjnak közvetlen üzenete is, mégpedig a kortárs építészek számára, amennyiben határozott jelzést jelentett a háború utáni modern építészethez kötődő makacs építésztársadalomhoz: a hatalom a politikai demonstráció eszközét látja az építészetben, és ennek beváltását várja az állami tervező vállalatokba kényszerített építészektől.
Ezek után tekinthetünk az Ybl-díj ötvenhárom évére úgy is, mint az építészettel szembeni mindenkori „elvárásokra” és az ezekkel szembehelyezkedő vagy megalkuvó — vagy éppen csak az „ahogy lehet” — építészi magatartások történetére.
Az ambivalens építészeti szerepből áll elő a mai napig is fennálló helyzet, hogy miközben sokan az építészetnek a környezetalakításban, jelesül a környezet művészi alakításában integ-ráló szerepet tulajdonítanak, az Ybl-díjat sohase tekintették a hazai művészeti díjak sorába tartozónak. Az építészeti Ybl-díjat az előzőktől térben és időben elkülönítve, az építésügyért (?) felelős tárca vezetője nyújtja át; adott esetben — néhány évvel ezelőtt — egy rossz emlékű földművelésügyi minisztérium első embere.
A 2006-os évben huszonöt jelöltből öt építész kapta meg a díjat: Déry Attila, Földes László, Kiss Gyula, Pelényi Margit és Vikár András. Az átvételt követően munkáikat Budapesten, a MÉSZ-székházban mutatták be. A kiállítást, mely lapozható formában, a beadott pályázatok füzetbe kötött anyagaként is megjelent, a Dél-dunántúli Építész Kamara hozta Pécsre.
Pelényi Margit Ybl-díját köszöntve jó érzés arra gondolni, hogy az 1. sorszámmal ellátott elismerést Gádoros Lajos építész kapta meg 1953-ban. Gádoros tervezte később, évekkel a díj átvétele után az uránvárosi Olimpia éttermet, és az építész főműveként ismert, a kortárs építészeti hagyomány részeként számon tartott pécsi 400 ágyas klinika épületegyüttesét is.
Pelényi Margit tervezési megbízásainak jelentős részét tervpályázatokon nyerte el. Az utóbbi években felgyorsuló építészi pályája olyan épületeket eredményezett, melyek kiváltották az építésztársak, a szakmai nyilvánosság és az építtetői kör elismerését. Pelényi az építészeti tervezésbe visszavonuló és abban elmélyedő bensőséges épületeivel és azok környezetével (emberi környezetével is) személyes viszonyt kifejező világot teremtett. Ha lehet, elkerüli azt, hogy saját építészetét értelmezze, magyarázza, tisztában van saját építészete verbalizálásának veszélyeivel.
Tartsuk meg magunknak is a munkáira való rátalálás, rácsodálkozás esélyét, és soroljuk itt csupán fel a nagyrészt Pécsett található épületeit, azokat, amelyek a kiállításokon bemutatott tablókon is láthatók voltak:
— Társasházak Pécsett a Horvát és a Radnics utcában
— Villaépületek Pécsett a Donátusban és a Fekete úton
— 120 szociális bérlakás Pécsett a Siklósi-városrészben
— Pécs-Uránváros, Laterum-szálló (átalakítás, bővítés)
— Családi ház, Pécs-Patacs
— Ravatalozóépület, Szentlőrinc
— Kollégium Martineum, Mánfa
Getto József írása az Echo 2006/3. számában jelent meg
