Három világ. Indusztriális építészet mint viszonyrendszer
Kevés olyan épület valósul meg manapság, amelyet egyfelől elsősorban a technológia determinál, ugyanakkor mégis koherens építészetté képes formálódni. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy ipari építészetünk (ha ugyan e műfaji jelzőnek a kétezres évek elején van még relevanciája) ritkán mutat fel koncepcionális értelemben is figyelemre méltó fejleményeket. A nemrég átadott Origo Filmstúdió együttese ilyen – kétségtelen önellentmondásaival együtt is.
Kevés olyan épület valósul meg manapság, amelyet egyfelől elsősorban a technológia determinál, ugyanakkor mégis koherens építészetté képes formálódni. Úgyis fogalmazhatnánk, hogy ipari építészetünk (ha ugyan e műfaji jelzőnek a kétezres évek elején van még relevanciája) ritkán mutat fel koncepcionális értelemben is figyelemre méltó fejleményeket. A nemrég átadott Origo Filmstúdió együttese ilyen – kétségtelen önellentmondásaival együtt is.
Önellentmondást írok, mert tárgyalandó együttesünk három, egymástól jól elkülöníthető, egymástól független építészeti világot képvisel, melyek együttes kritikai elemzése, értelmezése szinte lehetetlen. Erős az épületek ipari építészeti hagyománya és innovációja egyfelől, ha a műterem-csarnokokat nézzük, neutrális, installációs jellegű az erről leválasztható kiszolgáló-, és irodaépületek világa másfelől, és harmadrészt eme környezetben díszletekként jelennek meg a reprezentatív terek belsőépítészeti elemei.
Kézenfekvőnek tűnik kritikámban is e hármas logika mentén vezetni az olvasót.
Indusztriális építészet
Az újpesti helyszín ipari építészeti hagyományáért mondhatni elég a szomszédba menni, hiszen a két ütemben, 1981-ben, majd 2005-ben épült, Lázár Antal és tervezőtársai által tervezett Hulladékhasznosító Mű kétségkívül erős indusztriális háttér, bármiféle, a környezetében bekövetkező fejlesztésnek. De a Mélyfúró és Felsőkert utcák által határolt, közvetlenül az M0-ás út szomszédságában lévő telek – bizonyára a filmipar sajátosságaiból fakadóan – is megfontolt beruházói választás: egyszerű megközelítés-feltöltés, mégis a városközpont közelsége jellemzi.
Első látásra kimondható, hogy itt a „méret a lényeg”. Mind az előbb említett szomszédság, mint tárgyi épületegyüttesünk részelemei méretükkel hatnak, erősségük a nagyságukból fakadó szinte valószerűtlen léptékváltás. Gyanús, hogy a nagyság, mint a technológiából fakadó elsődleges peremfeltétel olyan értelmezési, de elsődlegesen is észlelési keretet teremtett, amely aztán minden további építészeti döntés megítélését ehhez viszonyítja – ez kritikám alaptézise.
Az észlelési és esztétikai viszonyrendszer persze nem valamiféle elvont koncepcióból származik, inkább technológiai következmény. A 8, különböző méretű filmes műterem 5 épületben fogalmazódott meg, a legnagyobb ilyen „helyiség” alapterülete 92x45 méter (közel 4000 m2!), belmagassága 20 méter. E műtermek alapvető követelménye a teljes flexibilitás (hiszen komplett filmes díszleteket, forgatási helyszíneket építenek fel bennük), a tökéletes akusztikai megfelelőség, az optimális kiszolgálás helyiségeinek és feltöltés útvonalának biztosítása. Ennek megfelelően a telepítést elsősorban e tényezők határozták meg (így került például a Hulladékhasznosító felőli telekhatárra a több száz méter hosszú műhelyépület, és attól legtávolabb azon műtermek, amelyek akusztikai szempontból leginkább érzékenyek).
A műtermek – szintén méretüknél fogva – önálló entitásként érzékelhetők, így önállóan is értelmezendők. Előregyártott, vasbeton oszlopos és paneles, acél rácsostartós, nyílás nélküli tömegeik között járva az ember elbizonytalanodik, léptéket veszít ill. vált. Az anyagában homogén tömegeket osztja a – belsőből technológiai okokból a külső síkra került – pillérek függőleges rendje. Raszter, nagyság, homogenitás. Olyan építészeti világ jött így létre, amely önálló esztétikai értékkel bír, amely a technológia ellentmondást nem tűrő fegyelméből születő építészeti rend elsődleges következménye. Ugyanez jellemző a műterembelsőkre is. Lélegzetállító a 20 méteres belmagasságú, futballpályányi helyiség, amely akusztikai és világítási okokból fekete szigeteléssel van kibélelve és a szintmagas rácsostartók közötti szerelőszintről manipulálható.
Ez a fajta „ipari esztétika”, e nagy beton műtermek determinálják nem csupán saját maguk, de a szomszédságukban, közelükben lévő fejépületek, irodaépület, sőt a belsőépítészet megítélését is. Erős építészet ez.
Installatív építészet
Az indusztriális épületek egyértelmű és erős viszonyrendszeréből „kilógnak” a csarnokokhoz tapadó fejépületek és a központi épület is. A fejépületek öltözőket, irodákat és gépészeti helyiségeket foglalnak magukba, és jellemzően a műterem-csarnokok egyik véghomlokzatához tapadnak. A főépület ad helyet a digitális utómunkáknak, filmlaborok, irodák és a kiszolgáló funkciók kaptak benne helyet. Ezen épületek, ill. épületrészek habitusa alapvetőn azonos: összetartoznak.
A F+2 ill. F+1 magasságú épületek egyszerű, vakolt architektúrája önmagában jó döntés, még akkor is, ha gyengíti a koncepciót néhány építészeti fordulat (például a csarnoképületek homlokzati nyílásainak a mögöttes téri szituációtól független „komponáltsága”, vagy a főépület ferdén dőlő bejárati üvegfala). Ezen épületek, ill. épületrészek építészeti fordulatai inkább a kereskedelmi építészet jól ismert elemeit hozzák, ami részben érthető, részben pedig a nagy műtermek erőterében könnyűnek bizonyul. Értelmezésük és észlelésük nem valamely elvont építészeti-esztétikai kategória mentén keresendő: olyan együttest próbálnak alkotni (pl. az egy vonalra szervezett 3 műterem elé kerülő, szinte „utcaszerű” pozícióikkal), amelyek teljesen más léptéket jelentenek, és elsősorban egymásra reflektálnak. Ez a léptékváltás a műterem-csarnokok és a kiszolgáló épületek, épületrészek között önmagában nehéz, szinte megoldhatatlan építészeti feladat, mindenesetre jó döntés volt a hangsúlyozottan eltérő architektúra megfogalmazása. Jó lett volna elkerülni a csarnokok és a fejépületek közvetlen (funkcionálisan jóllehet problémás) összetapadását – a fejépület nélküli, körüljárható műteremépület szoborszerű ereje ezt jól bizonyítja.
Ugyanakkor, a fejépületek mögül-fölül kikandikálnak az óriási műterem-egységek. Ez a térbeli pozíció segít abban, hogy a kiszolgáló épületeket sajátos építészeti „kellékekként” lássuk. A méretbeli hierarchia olyan széles végpontok között feszül, hogy berendezésnek, installációnak hatnak e házak, a telek közepén kialakított mesterséges sprinkler-tóval, vagy – merem megkockáztatni – az időről időre felépülő kültéri filmes díszletekkel együtt.
Beépített díszletek
A főépületben megfogalmazott belsőépítészet friss kortárs elemekből, technikákból (pl. folding) építkezik: reprezentál, hangsúlyoz, kibélel. A közösségi terek (az előcsarnok, az étterem, a foyer) színes, friss világ, hangsúlyozottan beletett, lecserélhető, az installáció hatását erősíti. A digitális utómunka helyiségei, a vetítőtermek belsőépítészeti világa egyfajta „bélésként” jelenik meg, amely az akusztikai követelményekből éppúgy fakad, mint a „bélelés” építészeti koncepciójából.
Nincs koherens belsőépítészeti világ: az étterem körökből szerkesztett álmennyezete, a folding-elven alapuló hajtogatott corian-pultok, a betétszerű elemekből építkező előcsarnoki falburkolat mind-mind egyedi szituációkra reagáló, külön belsőépítészeti forgatókönyv alapján megírt könnyed, laza, ugyanakkor profi ujjgyakorlatok. Vagy a filmes világ folyton változó, megújuló, ugyanakkor reprezentatív igényű mindennapjait kiszolgáló hátterek.
A belsőépítészet mindig az „építészettel”, azaz az épülettel való viszonyában értelmezhető, ill. válik érdekessé. Az a fajta következetesség, összhang és egymást feltételező viszonyrendszer, ami ilyen értelmezésben mindig alapvető kérdés, itt más megközelítést kíván. A belső mindenben ellentéte a külsőnek: ami kint egyszerű, monokróm, súlyos és homogén, az bent összetett, színes, könnyed és változatos. Mindez kétségkívül egyfajta díszletszerűséghez vezet, mégis, a filmipar jelenléte, használatának állandóan megújuló kavalkádja, és végül, de nem utolsó sorban a kültéri és beltéri díszletek folyamatos meg- és átépítése, azaz az állandóan változó téri berendezés értelmezi, legitimálja a főépület belsőépítészeti felfogását is.
Épületegyüttesünk három építészeti világot teremt. Kétségkívül a műterem-csarnokok indusztriális világa dominál: mind az érzékelést, mind az értelmezést e nagy épületek homogenitása uralja. A fej- és kiszolgáló épületek és azok belsőépítészete akarva-akaratlan installációként, díszletelemként jelenik meg e szürreális méretű épített tájban, ez azonban épp építészeti megformálásukat igazolja, kezeli azokat helyi értékükön.
Szabó Levente
Megjelent a Metszet 2010. november/decemberi számában