Ipari gótika a temetővel szemben: Szabó István farkasréti plébániatemploma
Tömegtermelt technológia és kézművesség találkozik a Szabó István első megépült templomában, a Mindenszentek plébániatemplomban. A jól ismert épület nem csak a tervező pályájának első temploma, hanem az államszocializmus időszakában is az első újonnan épült budapesti templom.
Toposszá szervesült forma a huszadik századi ipari építészet roppant üzemcsarnokait, magasba törő kéményeit, ragyogó üvegfelületeit a gótikus katedrálisok térélményéhez hasonlítani. Eszünkbe juthat Gropius, aki 1913-ban szakralizáló nyelven meneszti mennybe az amerikai ipari építészet monumentalitását, néhány évvel később pedig a Bauhaus manifesztumához Lyonel Feininger kuboexpresszionista fametszetét választja illusztrációul, mely egy katedrálist ábrázol, a modern ipari társadalom katedrálisát. De gondolhatunk Kassákra vagy például a Fritz Lang Metropolisában megjelenő totális ipar hatalom gótizáló épületrészleteire.
Műnemeken átívelő térbeli toposz, melynek egyik érdekes variációja egy háromhajós, csúcsos, éles, kezeletlen betonelemekből felépülő templom a farkasréti temető főbejáratával szemben. A következő cikkben természetesen nem amellett fogok érvelni, hogy Szabó István Mindenszentek plébániatemploma bármilyen formában gótikus templomként kezelendő. Némi iróniával inkább arra utalnék, hogy a szakrális tér barbár elnyomásából a technológiai emancipáció terébe átlépő munkás toposza a feje tetejére áll Szabó István templomában a Kádár-korszak derekán. Az ipari építőelemek racionalitását ritmussá és ornamentikává alakítja, az ipari építészet anyaghasználatát és épületelemeit visszaviszi a templomtérbe.
A Kelet-Európai államszocializmusok templomépítészete sajátos keretek között formálódott. Amint az köztudott, a hatalom központilag korlátozta a vallásgyakorlást és (időszakonként változó) bürokratikus keretrendszerbe szorította a magyarországi egyházak működését, melyen keresztül azok megfigyelhetővé és kontrollálhatóvá váltak. 1951-től a rendszerváltásig az Állami és Egyházügyi Hivatal volt a piramisszerű bürokratikus struktúra csúcsintézménye. A pártállam kiszolgálója és kiszolgáltatottjaként a hivatalnak nem állt közvetlen érdekében a vallási közösségek valódi képviselete, ennek megfelelően a közösségek térbeli igényeinek rendezése, vagyis a templomépítés sem. 1948-tól nem épültek új templomok Budapesten. Szabó István farkasréti templomát különös jelentőséggel ruházza fel, hogy 1977-ben az első újonnan épített katolikus templom volt a Fővárosban. Az évszám több szempontból is beszédes. [1]
Egyrészt a kései Kádár-korszak gazdasági kitettsége a 70-es évekre fokozatosan elmélyült. Az ideológiai összeférhetetlenség mellett tehát a rendszer szempontjából az eladósodás és az elmélyülő gazdasági problémák indokoltabbá tették azt az egyházpolitikai döntést, miszerint, ha a templomépítés megkerülhetetlen, kevés forrást biztosítsanak. A farkasréti templom szempontjából mindez azért is fontos, mert a forráshiány magyarázza a templom sajátos anyaghasználatát, és az épület formai kialakítását. Másrészt a templom építésének volt egy állami reprezentációs funkciója is: Kádár 1977-ben találkozott VI. Pál pápával. A találkozón a frissen épült templom bemutatásra került, hirdetve a Magyar Népköztársaságban – a gyakorlatban korlátozott – vallásszabadságot. [1] Szabó István maga is gyakorló katolikus, a farkasréti gyülekezet tagja volt; ismerte annak történetét, igényeit, létszámát, a közösség belső működését. Ezeknek megfelelően formálta át azt a nagyon sajátos térdarabkát, amely a farkasréti temető bejáratával szemben található.
Budapest ostromakor a közösség által használt kápolna, amely a temetőben helyezkedett el, súlyosan megrongálódott. A hívek 1952-től egy, korábban Kollig nevű vendéglátóhelyként üzemelő teret alakítottak át állandó szakrális térré. 1974-ben ezt a területet vásárolta meg az egyházközség és a szűkös forrásokat közadakozásból hárommillió forintra bővítve 1977-re megépítette a ma is látható templomot, amelynek szuterén szintjén a falak máig azonosak a valamikori kocsmaépület falaival. Szabó továbbá megőrizte a gyülekezet oltárát is, amely a megrongálódott kápolnából a kocsmatérbe, végül pedig darabjaiban a jelenlegi templomba került. Az oltár lábai szenteltvíztartóként, lapja pedig oltárlapként funkcionál ma is. [2]
A Mindenszentek plébániatemplom kiemelt helyen áll Szabó István életművében. Kései munka, amely Szabó első szakrális épülete, egyben pedig nyitánya, utolsó, a nyolc templomot tömörítő korszaknak. A templom teljes képzőművészeti programja a tervező munkája. Plasztikák, tabernákulum és közel 190 négyzetméternyi színezett üvegfelület. A legenda szerint a tervező az összes üvegfelületet saját kezűleg festette és szerkesztette egésszé a családi konyhaasztalon. A helyenként már-már gótikus hatást keltő monumentális színes üvegfelületek expresszív, összefüggő figurális motívumrendszert tárnak elénk. Központi motívum a kéz és a glória. A geometrikus és architechtonikus formákból felépülő alakokon dereng át a fény [3], amelyek sokszor egyértelmű teológiai összefüggéseket (pl.: hét szentség), bibliai történeteket (utolsó vacsora, Krisztus levétele a keresztről, mennybemenetel) dolgoznak fel. A motívumkincs mögött meghúzódik egy nagyon izgalmas dichotómia. A művek formakészlete, amely az egyenként kézzel tört és festett üvegdarabkák ezreiből épül fel, az ipari környezetre reflektál. Szögletes, gyárszerű, gépszerű absztrakt részletekből épül fel a néhol túlzásként is ható, nagyon direkt figurális ikonográfia.
Az ipari és kézműves, a figurális és az absztrakt, a részlet és a teljesség kettősségeire épül a templom teljes térélménye. Szabó a térképzés, az anyaghasználat és a formaalkotás terén is ezek között a kettősségek között teremt harmóniát. A templomépítés szűkös anyagi forrásaiból fakadóan olcsó, födémépítéshez használt zsalubeton elemeket használt. Ezeket az épületelemeket a tömeggyártottság, a nyers, megmunkálatlan textúra és a nagyon látványos funkcióelvű formai kialakítás miatt jellemzően az ipari építészethez köthetjük. Szabó ezeket az ipari elemeket teszi a szakrális tér alapelemévé, azzal, hogy kilencven fokban elforgatja, amely kvázi téglaszerű, ritmusos plasztikai elemekké „nemesíti" az ipari épületek tömeggyártott tetőszerkezeti alapelemét. Nincs burkolat, nincs ráaggatott díszítőelem, hanem az ornamens az anyagból, a szerkezetből és a legapróbb szerkezeti elem durva monotóniájából bomlik ki.
A liturgikus tér kialakításánál a legszembetűnőbb, hogy a tér alig alakítható. Minden pad betontalapzaton áll, a két egymással merőlegest bezáró padsoregységgel rézsutosan szembefordított oltáremelvény és az oltár nem mozdítható. A gyülekezet a tér legapróbb zugait is használja. A két padsor körülöleli azt a pár centi magas emelvényt, amelyen az oltár, a szószék és egy kb. négy méteres keresztbe épített tabernákulum kapott helyet. Maga a térkialakítás is kettős. Egyszerre tesz eleget annak a nemiképp konzervatív liturgiafelfogásnak, amelyben a liturgiát vezető pap szerepkörei és a pap személye is radikálisan elkülönülnek a térben a közösségtől, ugyanakkor az emelvény mérete, valamint annak a padsorokkal való viszonylag közvetlen kapcsolata megteremti a lehetőséget arra, hogy a liturgián részt vevő közösség közel érezze magát a szertartás kiemelt helyéhez. A térbeli hierarchia tehát tünékenyen, de jelen van.
A farkasréti plébániatemplom egyszerre tömegtermelt és végletekig egyedi, egyszerre hierarchiakövető és közösségi, összességében pedig egy harmonikus, nagyon összetett szimbolikából építkező, mégis végletekig racionalizált monumentális kistemplom.
Jegyzetek:
[1] https://epiteszforum.hu/szabo-istvan-100
[2] http://hazai.kozep.bme.hu/hu/farkasreti-mindenszentek-plebaniatemplom/
[3] Éjjel is, mert a két ablaktábla között is van megvilágítás
