IPARTERV70: MESE, avagy a Menyhárd–Semsey csoport története – II. rész

Haba Péter az év folyamán tanulmánysorozatban mutatta be az 1950-ben alapított Ipari Épülettervező Vállalat történetét. A sorozat utolsó részében a Menyhárd-Semsey csoport rövid életű, de nagy hatású, személyes és szakmai konfliktusokkal tűzdelt munkásságát ismerteti a szerző.

 

Ahogy a cikkünk első részében felfejtett történet is érzékeltette, a Székesfehérvári Könnyűfémmű (Köfém) új csarnokainak megvalósításáért zajló élénk, friss gondolatokkal teli szakmai munka és Menyhárd István szaktudása, különleges személyisége szinte magnetikus erővel vonzotta magához az ambiciózus tervezőket. E nagy „vonzás" révén 1959-re létrejött a rövidéletű, de a következő években annál többet emlegetett Menyhárd–Semsey (MESE) csoport, az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) új büszkesége.

Bár a székesfehérvári építkezés súlyos próbatételekkel vette kezdetét, az akadályok elhárításáért folytatott viszontagságos küzdelem végül nagyon is gyümölcsözőnek bizonyult: a kényszerhelyzet olyan építéstechnológiai újításokat ösztönözött, melyeket a MESE csoport munkatársai a későbbiekben gyakran alkalmazhattak, s más tervezők is követésre érdemesnek találtak. A beruházás építészeti fázisa 1959–1960 fordulójára a befejezéséhez ért, s megkezdődhetett a gyártástechnológiai szerelőmunka, majd a próbaüzemelés. A kollektíva számára elérkezett a megkönnyebbülés és a siker learatásának időszaka. Menyhárd István és közvetlen munkatársai, Semsey Lajos és Horváth Csongor immár önbizalommal telve várhatták a közelgő új megbízásokat.

A MESE csoport új tehetsége: Reisch Róbert

Ebben a szerencsés periódusban új taggal bővült a csoport: 1960 tavaszán maga Menyhárd István hívta meg az IPARTERV-be Reisch Róbertet, a pályakezdő építészt és szerkezettervezőt.[1] Reisch egész szakmai attitűdjét és gondolkodásmódját olyan mélyen áthatotta a következő néhány év, hogy – miként azt a következő bekezdésekben látni fogjuk – a MESE csoport szerkezeti és kivitelezésbeli vívmányait még akkor is továbbfejlesztette, amikor a kollektíva már rég nem létezett.

Reisch az utolsó műegyetemi szemeszterek idején és a diplomázást követő évben – 1956 és 1959 között – a Könnyűipari Tervező Intézet statikus osztályán dolgozott, ahol széleskörű szakismeretekre és tapasztalatokra tett szert, elsősorban olyan – ma már kevésbé ismert, de egy időben nagyon is meghatározó szerepet betöltő – ipari konstruktőrök révén, mint Sailer István, Mentes Endre és Zöldy Sarolta. Már ekkoriban megszilárdultak Reisch azon szakmai preferenciái, amelyek pályája későbbi szakaszait is meghatározták, s amelyek végső soron a Menyhárd–Semsey csoporthoz is elvezérelték.[2] Ezek különösen a térbeli erőjátékú vasbeton szerkezetek iránti vonzalmában nyilvánultak meg, s aligha véletlen, hogy 1958-ban megvédett diplomamunkájának centrumában is egy ilyesfajta konstrukció állt: Reisch úgy fogalmaz visszaemlékezéseiben, hogy egy „forgásfelületekből összetett, nagy konzolokból álló, héjalapozású szerkezetet" tervezett a balatonboglári mólóra elképzelt kilátóvendéglő gyanánt.[3] Érthető tehát, hogy Reisch érdeklődését igencsak felkeltette az 1960 elején lábra kelő hír, miszerint Menyhárd István előadásokat tart az IPARTERV-ben a héjszerkezetekről. A fiatal tervezőre természetesen nagy hatást gyakorolt Menyhárd lenyűgöző tudása és szuggesztív előadói stílusa, mint ahogy személyes megismerkedésüket követően Menyhárd is felfedezte Reisch tehetségét, elhivatottságát és – nem mellesleg – a héjszerkezetek iránti érzékét. „A vége az lett – mondja Reisch a 2016-ban készült életútinterjújában –, hogy Menyhárd – Weisz Gyula statikus főtanácsadó útján – érdeklődött, nincs-e kedvem a csoportjába jönni. Nem sokat gondolkodtam."[4]

A csepeli csőhegesztő csarnok és „hasonmásai"

A tettrekész Reisch-nek nem kellett sokat várnia a jelentős feladatokra. Még ebben az évben befutott a MESE csoporthoz a Csepel Vas- és Fémművek Csőgyárában felépítendő elektromos csőhegesztőmű héjszerkezetes csarnokának építészeti tervezésére szóló megbízás, melynek teljesítésében Menyhárd a kollektíva ifjú – akkor 27 éves – tagjának igencsak felelősségteljes tervezői szerepet adott. Menyhárd monográfusa, Erényi Iván szerint ugyanis az új csepeli csarnok megalkotása idején Menyhárd „már úgy érezte, hogy a Székesfehérvári Könnyűfémmű tervezésébe fektetett energia és az ott szerzett tapasztalatok után nyugodtan megelégedhet azzal, hogy csak a szerkezeti koncepció kiérleléséig tartja kezében a gyeplőt, utána elég, ha az elvi irányításra szorítkozik."[5] Mint írja, a csepeli tervezési feladat során „a héj számításának oroszlánrésze Reisch Róbertre hárult, Horváth Csongor pedig sokat segített az alátámasztó szerkezetek és a darupálya tervezésében."[6] Ez többé-kevésbé egybevág Reisch visszaemlékezésével is: szerinte a csarnok lefedőszerkezetéül ő maga javasolt elliptikus héjszerkezetet, „ami – fogalmaz Reisch – megtetszett Menyhárdnak, mert ő addig főként hiperbolikus héjakkal foglalkozott",[7] s amelyektől a székesfehérvári zsaluzási fiaskó és az ott alkalmazott héjforma számítási nehézségei miatt akkortájt már idegenkedett. Az építészeti feladatokat ezúttal Bánszky Balázs és Semsey Lajos vállalta, mint ahogy az utóbbi tervező volt a felelős a székesfehérvári kivitelezési technológiának a Csepelen alkalmazott szerkezeti konfigurációhoz igazodó módosításáért is. Reisch hozzáteszi, hogy „Menyhárd távolról figyelte a munkát. Az ő gondolatai magasabb régiókban mozogtak,"[8] ugyanis a napi gyakorlati feladatok mellett mély elkötelezettséggel foglalkozott az elméleti és alkalmazott mérnöktudomány terén korábban megkezdett kutatásaival és publikációival.[9]

A csepeli beruházás a kiskeresztmetszetű és csökkentett falvastagságú fémcsövek előállításának és exportjának fellendítése, illetve a kerékpár-, motorkerékpár- és csőbútorgyártás igényeinek kiszolgálása céljából indult. Noha a részben hazai tervezésű és gyártmányú, részben az olasz Innocenti vállalattól beszerzett automata termelőgépekből összeállított gyártástechnológiai rendszer (tervező: Csepeli Vas- és Fémművek Tervező Irodája) térigényei és bevilágítási követelményei jócskán eltértek a Köfém-csarnokokétól, a tervezők mégis úgy vélték, hogy a Székesfehérváron alkalmazott szerkezeti konfiguráció és építéstechnológia jó kiindulópont lehet a csepeli épület megalkotásakor is.[10]

Az 1961 kora tavaszán megkezdett munkálatok során egy 150 méter hosszú, kéthajós csarnok épült, melyet a székesfehérvári csarnokokhoz hasonlóan V alakú pillérek által hordozott lefedő-és felülvilágító szerkezet alkot. A közel 22 méteres fesztávolságú, elliptikus gyűrűfelület alakú héjak geometriája azonban már eltér a Köfém-épületekétől, mint ahogy más a természetes bevilágítást biztosító szerkezetek rendszere is. Ez utóbbiakat a pillérek szétágazó szárai, illetve a héjak közötti sávban kialakított dongaboltozatszerű profilüveg szalagok képezik. Az építéstechnológiai eljárás lényegi elemeiben azonos volt a Köfém-csarnokokéval, csupán az eltérő formai adottságokhoz és statikai kötöttségekhez kellett hozzáigazítani a már bevált módszert.[11]

Az építkezés ezúttal is imponáló sebességgel zajlott: az alapozás, a V-pillérek helyszíni előregyártása, felállítása, valamint a darugerendák és a daruhidak beszerelése 1961 júliusának végéig tartott, a héjak peremív-párjai október közepére készültek el, de velük párhuzamosan – négyhetes eltolással – megindult a héjak kiöntése is a peremívekre rögzített, önhordó zsaluzatok segítségével.[12] Az épület tartószerkezete tehát az év végére nagyrészt elkészült, s 1962 tavaszára már csak a körítőfalak megépítése maradt.[13] Ez utóbbiak kapcsán a tervezők szintén nem követték a székesfehérvári megoldást: az ottani alumíniumlemez-szerkezetek helyett ezúttal egy vadonatúj – Magyarországon alig két évvel korábban bevezetett – építőipari termékre, az ún. profilüvegre (más néven: idomüveg) esett a választás.

Az általában egyszerű acél tartóvázra szerelt profilüveg falak az ipari épületek terén rendkívül sok előnnyel rendelkeztek a hagyományos, falazott, vagy különféle lemezekből összeállított konstrukciókkal szemben. Mindenekelőtt igen ellenállóak voltak az üzemi tevékenységből származó negatív behatásokkal szemben, s viszonylag gyors, tiszta és gazdaságos kivitelezést – illetve szükség esetén átépítést – tettek lehetővé. A profilüveg falakon átszűrődő természetes fény a mesterséges világítás, illetve a felülvilágító rendszerek hasznos kiegészítését jelentették – főként pszichológiai szempontból: egyfajta „fényfalat" vontak az üzem köré, levegős, nyitott térhatást keltve. Az ipari építészek figyelmét az is felkeltette, hogy a profilüveg falak opálos csillogása, finom textúrája, feszes síkszerűsége hatásos kontrasztot képez a vasbeton szerkezetek „drámaiságával", erőteljes plaszticitásával, érdességével.[14] A csepeli csarnok alkotói a lehető legnagyobb mértékben kihasználták ezeket a funkcionális és esztétikai lehetőségeket, s nemcsak a belső összkép, hanem a homlokzatok megkomponálása során is. Azzal, hogy a tervezők a profilüveg szerkezeteket a tartópillérek külső síkja elé húzták fel, azt a hatást keltették, mintha a homlokzatok könnyű hártyaként a héjszerkezetek szélső peremívein függnének. A belső struktúra – a pillérek, darugerendák, merevítőelemek „hálója" – csak elmosódó foltként sejlik át a profilüveg falakon, s ekképp a héjak hullámzó kontúrjai az alátámasztó szerkezetekkel való kapcsolatuktól szinte függetlenül, önálló formaelemként kapnak vizuális hangsúlyt. A homlokzatok tehát a maguk sajátos anyagi minősége és szerkezeti szisztémája révén egyfajta absztrakt kompozícióba transzponálják a csarnokok építészeti rendszerét.

A csepeli csarnok szerkezeti rendszere és építéstechnológiája minden szempontból bevált, s a következő években számos további ipari építkezésen is adaptálták – egyfajta nem-hivatalos típustervként (elsősorban az eredeti funkcióhoz hasonló rendeltetésű kohászati, gép- és fémfeldolgozó ipari létesítmények számára). A csőhegesztő csarnok „hasonmásai" épültek fel például a Soroksári Vasöntöde, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek és a Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) területén és az Építőgépjavító Vállalat kelenföldi üzemegységében. Szintén a csőhegesztőcsarnok szerkezeti és építéstechnológiai terveit alkalmazták a csepeli Csőgyár 1963-tól zajló újabb fejlesztési ütemében, melynek során egy második kéthajós – ám a mintaépületnél jóval hosszabb – csarnok épült fel 1965-re. Az 1960-as évek második felében a csőhegesztő csarnok bővítésére is sor került: az épületet déli irányban négyhajósra alakították át – természetesen az eredeti szerkezeti rendszert folytatva. Mindezen beruházások révén a Csőgyár területének nyugati része szinte teljesen átformálódott és sűrűn beépült.

Megújuló tervezési elvek: a Ganz-MÁVAG Diesel Hajtóműgyára

A csepeli csőhegesztő csarnok munkálataival nagyjából párhuzamosan – 1960–1962-ben – zajlott a Ganz-MÁVAG Mozdony, Vagon- és Gépgyár józsefvárosi telepén létesített Diesel Hajtóműgyár szerelőcsarnokának tervezése és építkezése (a kivitelezés 1961 márciusában kezdődött, de a tervezőmunka és a beruházás fennakadásai miatt 1962 decemberéig elhúzódott).[15] A közel 100 méter hosszú, kéthajós teret átívelő hiperbolikus paraboloid alakú héjszerkezetek koncepciója ezúttal is Menyhárdhoz kötődik, de a részletes terveket – a bonyolult statikai számításokkal és a kivitelezési technológia kidolgozásával együtt – már Horváth Csongor készítette el, Vince Pál építésszel együttműködésben.[16] Bár a csarnok méretrendje meglehetősen hasonló a csepeli csőhegesztőműéhez (a héjak fesztávolsága több mint 18 méter), a tervezők mégis merőben eltérő lefedőszerkerzeti konfigurációt és felülvilágító rendszert választottak: lényegében egy transzlációs felületet alkotó, shed-rendszerben elrendezett – vagyis fűrészfog-keresztmetszetű felülvilágító rendszerként is funkcionáló – héjszerkezetsorról van szó.[17] Ez a konfiguráció a Menyhárd–Semsey-féle építéstechnológia módosítását követelte meg. Minthogy az új megoldás felettébb szellemes volt, érdemes némi szellemi koncentrációval – és a mellékelt képek segítségével – végigkísérni a munkamenetet. Horváth lemondott a kétütemes kivitelezés elvéről, s az egyes héjszerkezeteket – természetesen a pillérsorok, illetve a rajtuk nyugvó darupályák és daruhidak kivitelezése után – a maguk egészében, egyetlen munkaszakaszban építtette meg. A héjak alsó peremívének zsaluzatait alátámasztó állványzatokat a csarnok daruhídjára, a felső peremívek zsaluállványait pedig a már elkészült előző héj alsó, vonóvassal merevített peremívére rögzítették. A héjak vasszerkezetű zsaluzatait e két peremív-állványzat közé függesztették. Az alsó peremív zsaluzata és állványzata a beton megkötése után a daruhíddal együtt továbbgördíthető volt a következő héjszakaszra, a felső peremív zsaluzatát és állványzatát szétbontották és átszállították a kész héjszerkezet alsó – már kizsaluzott – peremívéhez. A héj zsaluzatait leengedték a csarnok padlószintjére, majd áthúzták a következő szakasz területére és felemelték az állványzatra.[18]

A csarnok belső terének összképe azonnal magával ragadja a figyelmet: ha a szemlélő a felülvilágító szerkezetekkel szemben áll, az egész épület csupán könnyed, fénnyel átjárt ívek sorának tűnik, ám ha az átellenes nézetből tekint rá, sokkal inkább az egymást átfedő, összezáruló héjak plaszticitása dominál. A szerkezet dinamikus ritmusa azonban nemcsak ebből a „sztereometrikus kontrasztból" adódik, hanem magukból a héjformákból is, melyek ugyan lefelé domboruló alakjukkal mintegy „ránehezednek" a szemlélőre, de lendületes peremíveikkel mégis a szomszédos héjak fölé magasodnak, láncszerűen hozzájuk kapcsolódva, gazdagon tagolódó transzlációs felületben egyesülve.

A MESE csoport követői

Ez a látványos formavilág nemcsak a józsefvárosi, hanem a székeshehérvári és csepeli csarnokok esetében is fontos szerepet töltött be a Menyhárd–Semsey csoport szerkezeti és építéstechnológiai vívmányainak széles körű megismertetésében, népszerűsítésében: az IPARTERV számtalan szép fényképet publikált ezekről a csarnokokról az akkori építészeti-építőipari lapokban és az érdeklődő laikusoknak szóló magazinokban egyaránt. Persze a mély szakmai hatás nem maradt el: a Menyhárd–Semsey-féle eljárást az 1960-as évek elején néhány alkalommal olyan tervezők is hasznosították vagy továbbfejlesztették az ipari építészetben, akik korábban nem dolgoztak együtt a kollektívával, de tevékenységüket figyelemmel kísérték. Nyilvánvaló, hogy a Menyhárd–Semsey-módszerből kiindulva alakította ki az 1961 januárjától felépített Zsolcai Épületelemgyár közel 120 méter hosszú, dongahéjakkal áthidalt üzemi csarnokának építéstechnológiáját a három tervező, Vellay István, Nagy József és Blázi János (akik egyébként Semsey Lajos és Weisz Gyula tanácsait is igénybe vették a kivitelezési eljárás kapcsán; a beruházás építészeti része 1962 során készült el),[19] mint ahogy ez lehetett az alapja a Magyar Kábelművek szegedi gyáregységében létesített, konoid héjakkal lefedett épület kivitelezésekor alkalmazott sajátos zsaluzási eljárásnak is. Ez utóbbi azonban nem az IPARTERV munkája: a Csongrád Megyei Tanácsi Tervező Vállalat két munkatársa, Rátky György és Libor Rajmund tervezte, s 1963 és 1966 között valósult meg.[20]

Konstruktőrök versengése: monolitikus építés kontra helyszíni előregyártás

Mindeközben az IPARTERV Mátrai Gyula vezette irodája – mely az 1950-es évek vége óta a MESE csoport egyfajta riválisa volt a nagyfesztávú vasbeton csarnokszerkezetek tervezése és építése terén – szintén óriási munkát fektetett abba, hogy a helyszíni előregyártás technológiáján alapuló kivitelezési eljárásokat minél gazdaságosabbá tegye a héjszerkezetek vonatkozásában, s ezzel felvegye a versenyt a MESE csoport vívmányaival. Az iroda ez irányú törekvéseinek csúcsműve – a pécsújhelyi erőmű és a mátyásföldi Ikarus Karosszéria- és Járműgyár néhány évvel korábban létesült épületei mellett – a Kábel- és Sodronykötélgyár előregyártott dongahéjelemekkel áthidalt újbudai csarnoka, mely léptékei tekintetében csak a Köfém-épületekhez volt fogható, sőt, főhajójának 32 méteres fesztávolságával kissé túl is szárnyalta azokat. Az építők gigantikus és óriási súlyú anyagtömegeket mozgattak meg az 1961-ben zajló kivitelezés során: jól példázza ezt, hogy a főhajó héjelemei 57 tonnát nyomtak![21] Az újbudai építkezés idején már az IPARTERV rajzasztalain feküdtek a Kazincbarcikai Gázbetongyár csarnokegyüttesének tervei: a csepeli csőhegesztőműhöz hasonló méretrendű, s szintén az építési területen előregyártott dongahéjszerkezetekkel lefedett épületek a Mátrai-iroda utolsó nagyszabású munkái voltak.[22] A csarnokegyüttes 1962–1963 folyamán épült meg.

Ha visszapillantunk az előzőekben felvázolt folyamatokra és a részletek helyett a „nagy egészet" nézzük, szembetűnhet egy érdekes egybeesésnek tűnő, valójában a legkevésbé sem véletlen momentum: az IPARTERV munkatársai szinte teljesen egyidőben, s viszonylag rövid intervallumban terveztek meg, illetve építettek fel négy, lényegében azonos – s felettébb nagy horderejű – építészeti és szerkezettervezési problémára választ adó héjszerkezetes üzemi létesítményt. A csepeli, a józsefvárosi, a zsolcai és az újbudai üzemi csarnok kivitelezése egyaránt 1961-ben indult, s ebben az esztendőben már előkészületben voltak egy ötödik nagy mű, a Kazincbarcikai Gázbetongyár munkálatai is. Kétségtelen tehát, hogy a héjszerkezetes csarnoképítés „nagy éve" volt ez Magyarországon – egy olyan időszak, amelyhez még csak hasonló sem érkezett el többé.

Fontos évnek bizonyult ez az ipari építészetben számos egyéb szempontból is, s ez világosan megmagyarázza számunkra, hogy miért éppen 1961 novemberében rendezte meg a Magyar Tudományos Akadémia Építéstudományi Bizottsága és az Építőipari Tudományos Egyesület az I. Ipari Építési Konferenciát. Az eseményre sok neves külföldi szakembert is meghívtak, díszvendégnek, illetve vitaindító előadónak pedig a második világháború utáni ipari építészet legismertebb személyiségét, az NSZK-ban élő Walter Hennt kérték fel.[23] A héjszerkezetes csarnoképítés természetesen sokszor szóba került a konferencián – elsősorban az új monolitikus kivitelezési módszerek és az előregyártáson alapuló technológiák világszintű, illetve hazai „versenye" tekintetében. Trautmann Rezső építésügyi miniszter nyitóbeszédében a Kábel- és Sodronykötélgyár csarnokát méltatva – sokat sejtetően – megjegyzi, hogy bár az épület szerkezeti megoldása a helyszíni előregyártást „feltétlenül az anyagtakarékosabb konstruálás irányába fejlesztette", mégis – folytatja – „itt kell feltennünk a kérdést: vajon hazai viszonyaink között a nagyelemű helyszíni előregyártás rendszerének a méreteket illető továbbfejlesztése időszerű-e? Választ kell adni arra a kérdésre is, hogy az energia- és munkaráfordítási mutatók szempontjából milyen helyet foglal el az objektum az utóbbi évek korszerű építési módszerei között? A megoldás merészsége mindenestre imponáló."[24] Szendrői Jenő, az IPATERV főmérnöke csatlakozott Trautmann felvetéséhez, s úgy fogalmazott, hogy az 1950-es évek hazai viszonyai ugyan „magyarázzák az előregyártás létjogosultságát, mégis elgondolkodtató, hogy sehol Európában 50–60 tonnás előregyártott elemek nem készülnek. Az elem súlyának fokozása és nagysága lehetett szükségszerű, de a szélső esetekben gazdaságossága vitatható."[25] Számos további hasonló tartalmú kritika hívja fel a figyelmünket arra, hogy a szakma ebben az időszakban mind inkább revízió alá vonta a helyszíni előregyártás technológiájának azon – néhány évvel korábban még széles körben támogatott és ünnepelt – irányait, melyek különösen nagyméretű és nagysúlyú vasbeton elemekre alapozódnak (lényegében a pécsújhelyi, mátyásföldi, újbudai, kazincbarcikai Mátrai-csarnokok építésmódját), s szorgalmazni kezdte a monolitikus technológiák legfrissebb eljárásainak intenzívebb alkalmazását (többek között, de legfőképpen a Menyhárd–Semsey-féle elvek elterjesztését).[26] Persze maga Menyhárd is többször hallatta a hangját e szakmai revízió kapcsán: egy 1960-ban megjelent cikke különösen hatásos érvelés volt az új monolitikus eljárások javára.[27]

Menyhárd távozása: egy botrány bonyodalmai

Ez a szakmai szemléletváltás volt az oka annak, hogy a csepeli és józsefvárosi csarnokok befejezésének időszakában már szinte az egész IPARTERV a „MESE" csoport érdemeiről beszélt. Éppen ezért volt mélyen megdöbbentő sok iparterves kolléga számára, hogy Menyhárd István 1962 tavaszán hirtelen távozott a vállalattól, s ezzel a csoport felbomlását okozta. A döntés hátterében egy igazi építőmérnöki kuriózum, a százhalombattai hőerőmű 200 méter magas vasbeton kéményének tervezése és kivitelezése kapcsán kipattant konfliktus – voltaképpen az építőmérnöki szakma és az építéspolitika egyik legnagyobb korai Kádár-korszakbeli botránya – állt.

Az ügy egyfelől szorosan kapcsolódik a vasbeton héjszerkezetek előállításának – a fentiekben érintett – építéstechnológiai dilemmájához, az előregyártás és a monolitikus módszerek közötti küzdelemhez, másfelől élesen megvilágítja, hogy az 1960-as években egy ilyesfajta nagyszabású mérnöki létesítménynek gyakran meglehetősen sok érdekellentéttel és személyi feszültséggel terhes, ügymeneti szempontból is tisztázatlan tervezőintézeti, építőipari és beruházói viszonyok között kellett megvalósulnia.

A kémény tervezésének viszontagságairól szóló szövegforrások szokatlanul bőségesek (ránk maradt az események két kulcsszereplője, Takács Gyula és Szabó János visszaemlékezése, valamelyest ismerjük Menyhárd idevágó élményeit Erényi Iván – helyenként talán túlzottan fantáziadús – monográfiájának interpretációjában, s annak idején megjelent egy tényfeltáró szándékú, kritikai hangú publicisztika is ebben a témában), ám ezek a történet bizonyos pontjain élesen ellent mondanak egymásnak, így ma már nem lehet a botrány minden részletét hitelesen és pontosan rekonstruálni – csak az egybevágó információk tűnnek többé-kevésbé objektívnek.[28] Ugyanakkor a lényegi momentumok mégis világosan láthatók. Lássuk sommásan (a történet bizonyos mellékszálait levágva) mindazt, ami e források alapján – talán – biztosan állítható.

Minden 1961 tavaszán, a héjszerkezetek „nagy évében" kezdődött. Ekkor bízta meg az Építésügyi Minisztérium – az Erőmű Beruházó Vállalat (ERŐBER) mint beruházó és az Erőmű Tervező Vállalat (ERŐTERV) mint generáltervező közvetítésével – az IPARTERV Acélszerkezeti Osztályát a kémény monolitikus kivitelezéséhez szükséges acélállványzat megtervezésével. Az osztály munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy egy ilyen óriási magasságú, statikai szempontból héjszerkezetként működő kémény állványozása – legalábbis a beruházó és a generáltervező igényeikhez igazodó módon – rendkívül drága, lassú és veszélyes. Felmerült, hogy észszerűbb lenne az építés helyszínén előregyártott vasbeton elemekből, helikopter segítségével felépíteni a kéményt. Bár a helikopteres megoldást hamar elvetették, a helyszíni előregyártás ötlete megmozgatta Menyhárd István fantáziáját és felajánlotta az IPATERV akkori igazgatójának, Takács Gyulának, hogy Semsey Lajossal és a többi munkatársával közösen megtervezi a szerkezetet és a kivitelezési eljárást. A nagyszerű terv 1961 nyarára el is készült egy háromlábú „lépegető" állványzat koncepciójával együtt (mely az egymásra kerülő szerkezeti elemeken „lépegetett" volna egyre feljebb a kéménytesten, míg el nem éri a 200 méteres magasságot). Az ERŐBER és az ERŐTERV 1961 nyarán ugyan zöld utat adott a tervnek, az utóbbi vállalat alapító igazgatója, Lévai András röviddel az építkezés 1961 őszi megindulása után mégis felkereste Trautmann Rezsőt, hogy kétségeinek adjon hangot a helyszíni előregyártással kapcsolatban, s felvesse neki az akkori Magyarországon még nagy újdonságnak számító csúszózsaluzatos (tehát monolitikus) technológiára való áttérés lehetőségét. A kémény ügye ekkor gellert kapott. Trautmann ugyanis bevonta az ügybe újdonsült helyettesét, Szabó Jánost, a neves építőmérnököt, az Építéstudományi Intézet volt igazgatóját, aki – bár Menyhárddal kölcsönösen jóbarátnak tartották egymást – a tervet „abszolút ostobaságnak" és „teljes abszurdumnak" nevezte, s javasolta, hogy kérjék fel a csúszózsaluzatos technológia legjobb hazai szakértőjét, a Mélyépítési Tervező Vállalatnál (MÉLYÉPTERV) dolgozó Thoma Józsefet egy ellenterv kidolgozására.[29] Noha Thomának fenntartásai voltak az egész üggyel kapcsolatban, Szabónak sikerült meggyőznie őt, s alig egy nappal később már egy új tervkoncepció feküdt a miniszteri dolgozóasztalon. Thoma felkereste az ötlettel Menyhárdot is, ám ő méltatlannak érezte a helyzetet és rögtön visszautasította a közeledést. Trautmann a két tervezői „oldal" szakmai érveinek ütköztetése érdekében 1962 januárjában tervegyeztetést hívott össze, ám erre végül nem – vagy legalábbis Menyhárd számára szakmailag és emberileg nem elfogadható, érdemi vitára teret nem adó formában – került sor, helyette egyoldalú minisztériumi-beruházói döntést hoztak, miszerint a Menyhárd-féle elgondolás lenyűgöző ugyan, de biztonsági okokból mégis a Thoma-féle technológiát kell alkalmazni. Az építkezést a Thoma-féle kiviteli tervek elkészültéig felfüggesztették, s bejelentették, hogy a már elkészült kémény-alépítményt is teljesen át kell alakítani, meg kell erősíteni. Menyhárd mélységesen sértőnek tartotta ezt az eljárást, s elhatározta, hogy szakít az Építésügyi Minisztérium alá tartozó teljes intézményrendszerrel. Az ügy rendezését személyes indulatok, negatív érzelmek is hátráltatták: Takács Gyula szerint Szabó János tudatosan „megfúrta" Menyhárd tervét, mert az valamiképpen sértette az érdekeit, s elfogultsága indította arra, hogy régi osztálytársának, Thoma Józsefnek kedvezzen. Szabó viszont arra célozgatott, hogy az ügy kapcsán ellene indított „sajtóhadjáratot" az IPARTERV köreiből – sőt, Menyhárd kollektívájából – mozgatták. Erényi szerint Szabó – szöges ellentétben Takács benyomásaival – valószínűleg egyáltalán nem akarta megkerülni Menyhárdot, sőt, kereste a kompromisszumos megoldást, de a szövevényes ügyben támadt félreértések miatt jószándékú törekvései végül balul ütöttek ki. Az elmérgesedő helyzet nyomán Takács és Szabó, illetve Szabó és Menyhárd között hosszú időre megromlott a szakmai és személyes kapcsolat.[30] Akárhogy is volt, már sohasem ismerhetjük meg a teljes igazságot, mert minden visszaemlékező – szükségszerűen – más aspektusból látta az eseményeket. Mindenestre az 1962–1964 során elkészült kémény komoly szakmai elismerést kapott, a csúszózsaluzatos technológia hazai bevezetésének és fejlesztésének nagy eredményeként tekintettek rá.

A botrány hullámai fontos változást hoztak Menyhárd szakmai pályájában: felmondásakor kapóra jött számára a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) éppen megüresedett statikus főmérnöki széke, melyet természetesen azonnal, már 1962 márciusában betölthetett – egészen 1966 őszéig. Bár ez az állás már nem kínált olyan konstruktőri csúcsfeladatokat, mint az IPARTERV-es állás, azért módja volt néhány érdekes megbízást teljesíteni.[31]

A MESE csoport felbomlik, de értékei tovább élnek

Röviddel Menyhárd távozása után a „MESE" csoport kemény magja – az együttműködés centrumában álló személyiség hiányában – szétszéledt: Semsey Lajos a Kohó- és Gépipari Minisztérium Beruházási Irodájának vezetője, Horváth Csongor a Magyar Tudományos Akadémia Szilárdságtani Kutatócsoportjának tagja lett, melyet akkoriban a híres héjszerkezet-szakértő, Csonka Pál vezetett.[32] Takács Gyula visszaemlékezései szerint Horváth „kalandvágyból később elment egy külkereskedelmi vállalathoz, hogy sokat utazgathasson. Utazott is sokat, majd valamelyik afrikai államban volt egy külkereskedelmi ügynökségünkön. Innen »elfelejtett« hazajönni és továbbment Amerikába. Ha jól emlékszem, Kanadában telepedett le, ahol jó állást kapott."[33]

Csak Reisch Róbert maradt a vállalatnál, ahol a szervezeti ranglétrát végigjárva egészen a szakfőmérnöki pozícióig jutott.[34] Ő volt az, aki Menyhárd és Semsey tervezési-építéstechnológiai módszereit még továbbvihette egy nagyobb megbízás, a Csepel Vas- és Fémművek Szerszámgépgyára számára épült ún. célgépcsarnok 1964–1965-ben zajló tervezése és 1968-ig tartó építészeti kivitelezése kapcsán. Reisch tervezőtársa Pál Balázs volt – ők ketten alakították ki a csőgyári csarnokéhoz meglehetősen hasonló héjszerkezetet és kivitelezési eljárást. Ezúttal azonban az elliptikus gyűrűfelületet képező héjak – a csepeli szerkezettől eltérően – közös peremívekre támaszkodtak, így a tervezők elhagyhatták az építésgazdaságossági szempontból ekkoriban már hátrányosnak tekintett felülvilágító sávokat. Ezeket a héjakban kialakított kör alakú nyílásokkal pótolták, melyeket áttetsző műanyagból készült, kupolaszerű felülvilágító szerkezetekkel zártak le. Ebben a konfigurációban természetesen nem volt szükség a Székesfehérváron és Csepelen alkalmazott V alakú pillérekre – a tervezők áttérhettek az egyszerű, vertikális tengelyű támaszokra. A profilüveg elemekből összeállított homlokzati falak azonban a célgépcsarnok esetében is előnyös megoldásnak bizonyultak.[35]

A héjszerkezetek nagy korszaka véget ér

Annak ellenére, hogy Reisch és Pál a csepeli célgépcsarnok kapcsán tovább javította a Menyhárd–Semsey-módszer gazdaságossági mutatóit és építéstechnológiai hatékonyságát, az épület mégis a hazai héjszerkezetes ipari csarnoképítés történetének utolsó jelentős műve lett. E drámai szakadást olyan szerteágazó, és rendkívüli mértékben felgyorsuló építőipari folyamatok okozták, melyekkel a héjszerkezetes építés egy idő után már nem tudott lépést tartani önnön belső sajátosságai és kötöttségei miatt.

Az 1960-as évek közepétől Magyarországon is egyre nagyobb lendületet vett az ún. építésiparosítási program, mely legfőbb céljául az üzemi körülmények között (vagyis épületelemgyárakban) előállítható típusszerkezetek tömeges alkalmazását tűzte ki az ipari csarnokok terén is.[36] Ezek az új típusszerkezetek egyfelől funkcionális komplexitásuk és építészeti paramétereik révén a MESE csoport és követői körében megszületett csarnokrendszerek könnyen, gyorsan megépíthető alternatíváivá váltak a gép-, műszer- és fémfeldolgozó ipar terén, másfelől építésgazdaságossági szempontból lassacskán túlszárnyalták a leghatékonyabban kivitelezett héjszerkezetes csarnokokat is. A héjszerkezetek megépítése ugyanis általában több élőmunkát igényel, mint az előregyártott típusszerkezetek helyszíni összeszerelése, s ez – tekintve, hogy ekkoriban folyamatosan csökkent az építőipari munkaerőállomány, az élőmunka pedig egyre drágább lett – különösen nagy hátrányt jelentett. A Menyhárd–Semsey-módszer anyagtakarékossága tehát az 1960-a évek második felében már másodlagosnak számított az építésiparosítási politika makrogazdasági szempontjaival szemben.[37] Paradox módon ezt a nagy építőipari fordulatot maga Reisch Róbert és Semsey Lajos is elősegítette, hiszen 1964–1965 során közösen kifejlesztettek egy üzemi előregyártású típusszerkezetet a Kohó- és Gépipari Minisztérium saját ipari beruházásai számára.[38]

Reisch Róbert számára nehéz volt a búcsú a héjszerkezetektől: a fentebb már idézett életútinterjújában úgy fogalmaz, hogy „többször megéltem azt az érzést, amikor valami már tökéletesen megy, akkor megváltozik a műszaki fejlődés iránya, és az a valami lekerül a napirendről."[39] Reisch rezignált gondolatai egyszerre érzékeltetik az objektíven gondolkodó mérnök véleményét és az alkotószenvedéllyel teli építőművész érzelmeit, akinek éppen arról kellett lemondania, amelyhez a legnagyobb szakmai ambíciói fűződtek.

 

Haba Péter

Az írás egyes részletei a szerző 2019-ben megjelent, Magyar ipari építészet 1945–1970 című könyvéből származnak.

 

Szerk.: Hulesch Máté

 

Felhasznált irodalom:

Benkő Tibor: Bemutatjuk az óriásbébit. Közép-Európa legkorszerűbb épületelem-gyára épül Alsózsolcán. Hétfői Hírek VII. évf. (1963) 33. sz. (augusztus 12.) 3.

Blázi János: A zsolcai elemgyár csarnokszerkezete. Műszaki Tervezés II. évf. (1962) 4. sz. 4–6.

Erényi Iván: Menyhárd István. Egy úttörő alkotó mérnök, tudós és pedagógus élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

Gömör László: Csepel újból jelentkezik! Budapesti KISZ Élet V. évf. (1962) 3. sz. 2.

Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945–1970. Terc Kft., Budapest, 2019.

Horváth Csongor: Héjszerkezetű shed-csarnok. Magyar Építőipar XII. évf. (1963) 10. sz. 453–457.

Komornik Ferenc: Egy különös döntésről. Magyar Ifjúság VI. évf. (1962) 6. sz. 4.

Menyhárd István, Dr.: Héjszerkezetek számítása és szerkesztése. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966.

Menyhárd István, Dr.–Semsey Lajos: A Csepeli Csőgyár hegesztőcsarnoka. Magyar Építőipar XI. évf. (1962) 4. sz. 156.

Menyhárd István: Túlhaladott-e a monolitikus építési mód? Magyar Építőipar IX. évf. (1960) 2. sz. 73–76.

P. B. (Pál Balázs): Csepel Vas- és Fémművek Szerszámgépgyár célgépcsarnoka. Magyar Építőművészet XX. évf. (1971) 4. sz. 30–32.

Pászti Károly: Berentei gázszilikát-gyár. Műszaki Tervezés III. évf. (1963) 4. sz. 14–17.

Pászti Károly: Kábel- és Sodronykötélgyár új üzemi csarnoka. Ipari Építészeti Szemle 20. sz. (1961) 55–60.

Reisch Róbert visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017. 43–65.

Reisch Róbert: Magasépítési héjszerkezetek 40 éve. Magyar Építőipar XXXIV. évf. (1985) 12. sz. 722–726.

Semsey Lajos: Csepeli csőhegesztőmű csarnoka. Ipari Építészeti Szemle 22. sz. (1964) 50–54.

Szabó János visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017. 67–97.

Szendrői Jenő: Ipari épülettervezés sajátosságai. Ipari Építészeti Szemle 20. sz. (1961) 11.

Takács Gyula: Életem apró történetei. Kézirat, Budapest, 1980. január–2003. január 25. 257–263.

Tatai Zoltán: Épületelemgyár épül Alsózsolcán. Földrajzi Közlemények XI. évf. (1963) 4. sz. 377–378.

Trautmann Rezső, Dr.: A magyar építőipar feladatai az ipari építés terén. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények VI. évf. (1962) 2. sz. 199.

Tükrössy Attila: Magyar Kábelművek konoid-héj lefedésű csarnoka, Szeged. Műszaki Tervezés VI. évf. (1966) 6. sz. 17–18.

Vellay István–Blázi János: Zsolcai Épületelemgyár. Műszaki Tervezés III. évf. (1963) 10. sz. 1–4.

[Sz. n.] A Csepel Művek második ötéves tervének főbb célkitűzései. Ipargazdaság XIV. évf. (1962) 3. sz. 22.

[Sz. n.] Ahol Csepel tervei készülnek. Esti Hírlap VII. évf. (1962) 33. sz. (február 9.) 1.

[Sz. n.] Alapozzák a Kőbányai úti hajtóműgyárat. Hétfői Hírek V. évf. (1961) 13. sz. (március 27.) 2.

[Sz. n.] Korszerű és gazdaságos (a Ganz-MÁVAG Hajtóműgyár építkezése). Figyelő VI. évf. (1962) 42. sz. (október 17.) 9.

[Sz. n.] Több, olcsóbb (a Csepel Vas- és Fémművek csőhegesztő üzeme). Esti Hírlap VII. (1962) 253. sz. (október 27.) 4.

 

[1] Reisch Róbert visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017. 52.

[2] Reisch életének 1956 és 1960 közötti szakaszáról l.: Reisch 2017, i. m. 50–52.

[3] U. o. 51.

[4] U. o. 52.

[5] Erényi Iván: Menyhárd István. Egy úttörő alkotó mérnök, tudós és pedagógus élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. 100.

[6] U. o.

[7] Reisch 2017, i. m. 52.

[8] U. o. 53.

[9] U. o.

[10] A beruházásról és a csarnok gyártástechnológiájáról l.: [Sz. n.] A Csepel Művek második ötéves tervének főbb célkitűzései. Ipargazdaság XIV. évf. (1962) 3. sz. 22.; Semsey Lajos: Csepeli csőhegesztőmű csarnoka. Ipari Építészeti Szemle 22. sz. (1964) 50–54.; [Sz. n.] Több, olcsóbb (a Csepel Vas- és Fémművek csőhegesztő üzeme). Esti Hírlap VII. (1962) 253. sz. (október 27.) 4.; [Sz. n.] Ahol Csepel tervei készülnek. Esti Hírlap VII. évf. (1962) 33. sz. (február 9.) 1.

[11] Az épület szerkezetét és kivitelezési eljárását ismerteti: Semsey i. m.

[12] Az építkezés folyamatáról l.: Dr. Menyhárd István–Semsey Lajos: A Csepeli Csőgyár hegesztőcsarnoka. Magyar Építőipar XI. évf. (1962) 4. sz. 156.

[13] Erre utal: Gömör László: Csepel újból jelentkezik! Budapesti KISZ Élet V. évf. (1962) 3. sz. 2. (l. a fotóillusztrációt a csarnokról)

[14] A profilüveg bevezetéséről és funkcionális előnyeiről: Haba Péter: Magyar ipari építészet 1945–1970. Terc Kft., Budapest, 2019. 323–324.

[15] A tervezés és kivitelezés folyamatáról l.: Erényi i. m. 100–101.; [Sz. n.] Alapozzák a Kőbányai úti hajtóműgyárat. Hétfői Hírek V. évf. (1961) 13. sz. (március 27.) 2.; [Sz. n.] Korszerű és gazdaságos (a Ganz-MÁVAG Hajtóműgyár építkezése). Figyelő VI. évf. (1962) 42. sz. (október 17.) 9.

[16] Erényi i. m. 101.

[17] Horváth Csongor: Héjszerkezetű shed-csarnok. Magyar Építőipar XII. évf. (1963) 10. sz. 453–457.; Dr. Menyhárd István: Héjszerkezetek számítása és szerkesztése. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966. 380–381.

[18] Az építéstechnológiai eljárást részletesen ismerteti: Horváth i. m.

[19] A gyár kivitelezési munkálatai a gyártástechnológiai szerelésekkel együtt 1963 nyarán zárultak le, ekkor kezdődött a próbaüzemelés. A létesítmény építéstörténetével kapcsolatban l.: Tatai Zoltán: Épületelemgyár épül Alsózsolcán. Földrajzi Közlemények XI. évf. (1963) 4. sz. 377–378. Benkő Tibor: Bemutatjuk az óriásbébit. Közép-Európa legkorszerűbb épületelem-gyára épül Alsózsolcán. Hétfői Hírek VII. évf. (1963) 33. sz. (augusztus 12.) 3. Az épületet ismerteti: Blázi János: A zsolcai elemgyár csarnokszerkezete. Műszaki Tervezés II. évf. (1962) 4. sz. 4–6.

[20] A szerkezet és az építéstechnológiai eljárást leírását l.: Tükrössy Attila: Magyar Kábelművek konoid-héj lefedésű csarnoka, Szeged. Műszaki Tervezés VI. évf. (1966) 6. sz. 17–18.

[21] Pászti Károly: Kábel- és Sodronykötélgyár új üzemi csarnoka. Ipari Építészeti Szemle 20. sz. (1961) 55–60.

[22] Pászti Károly: Berentei gázszilikát-gyár. Műszaki Tervezés III. évf. (1963) 4. sz. 14–17.

[23] A konferenciáról átfogó képet ad az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények VI. évf. (1962) 2. száma és az Ipari Építészeti Szemle 20. száma (1961). A két lapszám a konferencián elhangzott előadásokat is közölte.

[24] Dr. Trautmann Rezső: A magyar építőipar feladatai az ipari építés terén. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények VI. évf. (1962) 2. sz. 199.

[25] Szendrői Jenő: Ipari épülettervezés sajátosságai. Ipari Építészeti Szemle 20. sz. (1961) 11.

[26] Minderről részletesebben l.: Haba i. m. 162–172, 180–192, 229–237.

[27] Menyhárd István: Túlhaladott-e a monolitikus építési mód? Magyar Építőipar IX. évf. (1960) 2. sz. 73–76.

[28] A szóban forgó szövegforrások: Takács Gyula: Életem apró történetei. Kézirat, Budapest, 1980. január–2003. január 25. 257–263.; Dr. Szabó János visszaemlékezései. In: Kaiser Anna: Építészgondolatok II. A történelem árnyékában. Budapest, 2017. 93–94.; Erényi i. m. 110–113.; Komornik Ferenc: Egy különös döntésről. Magyar Ifjúság VI. évf. (1962) 6. sz. 4.

[29] Szabó a Menyhárd-féle tervet az idézett kifejezésekkel ehelyütt minősíti: Szabó i. m. 93.

[30] Ez a történet az előző jegyzetben felsorolt szövegforrásokon alapuló rekonstrukció, s mint ilyen, talán nem minden elemében fedi a valóságot. A szerző mindenestre igyekezett a lehető legprecízebben „egymásra vetíteni", illetve egymással megfeleltetni a különböző szövegforrásokban szereplő információkat.

[31] A BUVÁTI-nál töltött évekről l.: Erényi i. m. 114–118.

[32] Reisch 2017, i. m. 53.

[33] Takács i. m. 256–257.

[34] Reisch pályájának 1962 és 1990 közötti szakaszáról l.: Reisch 2017, i. m. 53–65.

[35] Az épület részletes ismertetését l.: P. B. (Pál Balázs): Csepel Vas- és Fémművek Szerszámgépgyár célgépcsarnoka. Magyar Építőművészet XX. évf. (1971) 4. sz. 30–32.

[36] Az építésiparosítás 1960-as évekbeli folyamatairól és az ipari típuscsarnokok bevezetéséről l.: Haba i. m. 162–172, 280–312.

[37] A héjszerkezetek háttérbe szorulásának okait összegzi: Reisch Róbert: Magasépítési héjszerkezetek 40 éve. Magyar Építőipar XXXIV. évf. (1985) 12. sz. 722–726.; Haba i. m. 191–192.

[38] Erről részletesebben l.: Haba i. m. 282.

[39] Reisch 2017, i. m. 57.