Izrael nemzeti pavilonja - ez történt Velencében
Négy, a tervező csapat által homok-nyomtatónak nevezett eszköz található a három szintes pavilonban, melyek ugyanezt a metódust követik, nyíltan kritizálva az izraeli kormányt, mely „képtelen egy építkezési terv következetes végigvitelére”. Helyette fentről vezérelve a projekteket pár éven belül rengeteg különböző tervet próbál megvalósítani, gyakran ellentmondásokba ütközve. Pokol Júlia beszámolója.
Az installáció kettős: egyszerű és bonyolult. Belépve egy homokszőnyeg és a ráhelyezett gép fogad, keret a homok körül és rajta futó rajzeszköz. A kis írófej különböző formákat ró a homokba: vastag kanyargó határokat, finom négyzeteket, köröket, majd mikor kész az ábra, a gép megpihen, hagyja, hogy felfogjuk a vázolt képet, aztán lassan, kegyetlen nyugalommal elsimítja a felületet, eltüntetve minden addigi rajzot, és újra munkához lát.
A bevezetőben vázoltakra példaként a két jelentős rendezés: a Sharon Terv és a TAMA 35, melyeket csupán ötven év választ el, ám egymásnak szöges ellentétét állítva adnak megoldást a bevándorlók letelepítésére és az elfoglalt területek benépesítésére. A Sharon terv ugyanis a népesség egyenletes elosztására törekszik a rendelkezésre álló területen, míg a kormány áltan 2005-ben jóváhagyott TAMA 35 a négy fő központot veszi csak alapul a várostervezésben. A kormány azonban ezzel párhuzamosan több tervet is engedélyez, így a TAMA 35 értelmét veszti.
A fenti probléma jelenik meg közvetlenül a bejáratnál elhelyezkedő nyomtató rajzain, mely Izrael térképén az ország betelepítésének négy különböző állomását mutatja be. Az első az 1948-as államalapítás után, 1949-ben meglévőeket, majd az első átfogó terv, a Sharon Terv megvalósulását, a harmadik a mai állapotot, a negyedik pedig az 1967-ben elfoglalt területek kialakítását.
Az első szintről két lépcső vezet fölfelé: egy a felső szintre, egy pedig a köztes galériára. A brosúra alapján a földszint után következő állomás a felső szint, így én is ezt a sorrendet követem.
Fent két homokpad terül el, melyek közül az első négy izraeli várost mutat be: Jeruzsálemet, Haderát, Holont és Yahudot. Az izraeli városokról egy határozott véleményt ismerünk meg a kiállítás kapcsán: se városi, se külvárosi jellegük nincs. Egymástól elkülönülő, magukba forduló egységek halmaza alkotja őket; utcák, közterek és lakóépületek monoton rasztere.
A második különböző telepítéseket vázol, szám szerint kilencet, melyek első látásra nem is településekre, inkább keleti motívumokra, virágmintára emlékeztetnek. Talán ezek a képek tükrözik legjobban a pavilon tervezőinek véleményét a modernizmus által az izraeliekre kényszerített egyformaságról, ami a társadalmi egyenlőséget lenne hivatott szolgálni. A kritika mellett azonban azt is megemlítik, hogy a létrehozott épületek igen népszerűek lakóik körében.
A negyedik nyomtató a galérián helyezkedik el. Itt egyszerre több hatás is éri a látogatót: a homok fölött a betelepítési alaprajzokhoz hasonló minták jelennek meg a falra vetítve, amit fentről zene is kísér. A pavilon szervező munkatársa világosított fel, hogy a vetítőt és a zenét szolgáltató berendezést ugyanaz az algoritmus működteti, mint a homok-nyomtatókat, így kötve össze a zenedobozt és a látványt.
A középső szinten lévő nyomtató a telepítések bázisát képező alaprajzok három különböző formáját mutatja be. Az alaprajzok változása egymásra fedő ábrákként jelenik meg, láthatjuk a Sharon Terv alapegységét képező bérházak tervét, illetve a tipikus H-típusú épület fejlődését 1965-től napjainkig.
Bár a pavilon egészen konkrét példákat hoz saját területéről, Izrael mai valóságából, az érdeklődő mégsem mehet el az itt létrehozott kiállítás mélysége mellett. Hangsúlyozom: az érdeklődő, hiszen a megjelenített gondolatok csak hosszabb idő alatt befogadhatóak, a rajzok nehezen kivehetőek, és nehéz laikus szemmel az építészek elvont nyelvét megérteni. Sokan mentek el mellettem a pavilonban, gyakran hangosan kimondva az arcukra is kiülő kérdést: tulajdonképpen mit akarnak ezzel mondani nekem? Mi az értelme mindennek?
Erre csupán a saját válaszomat adhatom: a pavilon egy nagy kérdés a mai építészek felé, és egyben az alkotók hitvallása nagy általánosságban az építészetről. Lehet-e működőképes egy használóira felülről diktált rendszer, működhet-e hosszú távon, vagy pár éven belül minden eltűnik nyom nélkül, és valami teljesen új, talán épp az előző szöges ellentéte fog megvalósulni? Egyáltalán lehet-e maradandót alkotni? Van-e egyáltalán igazi újítás? Hiszen a fenti példákon is láthatjuk: hiába mennek egymással szembe, a lényegük mégis ugyanaz: egy rendszer felállítása és annak monoton bevésése, akár egy beprogramozott gép - az invenciót sorozatgyártás követi.
Megkérdőjelezi azonban a múlandóságot is: lehet-e nyomtalanul törölni valamit, és mint a fehér vászonra, valami teljesen újat alkotni a helyébe? Erre maga a kiállítás ad cáfolatot: hiába törli le a gép a felrajzolt mintákat, a szemlélő emlékezetébe ekkor már belevésődtek a látottak, és az újabb rendszer csak egy következő réteget jelent az előző felett.
A kiállítás eleve magában hordoz egyfajta kettősséget: minden részletében két ellentétes pólus jelenik meg, és reflektál az „Absorbing modernity” (azaz a modernizmus befogadása) témára. A fent és lent egymásnak feszülése, a természetes anyag és a mesterséges technológia, az archetipikus homok, mint az ősi kultúra szimbóluma, mely nem képes befogadni a modernt: csupán a felszínét kapargatja, és rövid időn belül nyoma sem marad az érintkezésnek. Ugyanakkor érezhető a vágy valami új iránt, ami majd kizökkenti Izraelt jelen helyzetéből.
Pokol Júlia
Kurátorok: Ori Scialom, Roy Brand, Keren Yela-Golan, Edith Kofosky
