Janáky képeskönyv - bővített kiadás
”A szokatlan helyzet, hogy a tekintélyes apa életművét a szintén rangos, ráadásul ugyanabban a művészeti ágban alkotó fiak dolgozzák fel és mutatják be, számos ellentmondást rejt magában. A könyv fekete-fehér fotóit ért bírálatra és a fotók kapcsán kialakult vitára reagálva a Janáky testvérek jelentősen kibővített képanyaggal készültek a Zugligeti est sorozat legutóbbi rendezvényére.”
Masznyik Csaba beszámolója
Kíváncsian vártam, hogy a közelmúltban megjelent, az idősebb Janáky István életművének kiemelkedő darabjait, tizennégy megvalósult épületét tartalmazó képes albumot milyen formában mutatják majd be a MOME sorozatába illeszkedve a könyv szerzői, ifjabb Janáky István és Janáky György. A könyv megjelenésének idején az Ernst Múzeumban rendeztek már az alkotók egy kis kamarakiállítással egybekötött könyvbemutatót, ahol a hangsúly a könyvvel kapcsolatos szándékok ismertetésén volt, míg a kivetített képanyag mellett a bemutatott eredeti tervek és fotók inkább csak az eseményt gazdagító illusztrációként, mintsem egy rangos kiállítás igényével kerültek a falakra.
Közhely már állandóan emlegetni, hogy mennyire hiányoznak a két világháború között, majd az ötvenes és hatvanas években alkotó nagy mesterek életművét feldolgozó monográfiák a hazai szakirodalomból. Kozma Lajos talán éppen sokrétű tevékenységének, megmaradt saját tervezésű bútorainak és az azokat őrző Iparművészeti Múzeumnak köszönhette a nagyszabású kiállítást és monográfiát, idősebb Janáky István pedig - túl azon, hogy a korszak nagy mestereinek egyike - talán éppen az építészetünk élvonalába tartozó fiainak köszönheti, és köszönhetjük mi is, hogy ha nagyszabású kiállítással és sokszerzős monográfiával nem is, de legalább egy igényes képes albummal gazdagabbak lettünk.
A szokatlan helyzet, hogy a tekintélyes apa életművét a szintén rangos, ráadásul ugyanabban a művészeti ágban alkotó fiak dolgozzák fel és mutatják be, számos ellentmondást rejt magában. Részben innen eredeztethető az a kritikai vélemény is, amit Wesselényi-Garay Andor a könyv kapcsán megfogalmazott és a blogjában is szerepeltetett. A könyv rövid bevezetőjének valóban furcsa hangvétele, ami egyszerre személyes és mégis távolságtartó, igyekszik objektívnek látszani, holott mindenki tudja, hogy a mondatok mögött az építész fiai állnak, jól illusztrálja az ellentmondásos helyzetet: lehetetlen egy életművet, egy alkotót úgy bemutatni, hogy kikerüljük a monografikus feldolgozások legérdekesebb, és legtanulságosabb részét, az alkotó ember bemutatását, a térbeli és időbeli összefüggések keresését, az óhatatlanul szubjektív és korfüggő értékelést. A tárgyilagosnak szánt bevezetőbe mindenből került egy csipetnyi, és a megfogalmazott szándék, az épületek mai állapotának képeken keresztüli bemutatása, az állítás, hogy az épületek többsége állja az idő próbáját, a monográfiákban összeszedett háttérinformációk nélkül nem lehet más, mint a szerzők (a fotós szemével torzított) egyfajta szubjektív és korfüggő értékelése. Éppen az, amit a Janáky fiúk el akartak kerülni. Félve attól, hogy a szavak eltorzítják a műveket, a képekre bízták azokat, nem számolva azzal, hogy a képek sem ártatlanabbak a betűknél. Sőt!
A könyv fekete-fehér fotóit ért bírálatra és a fotók kapcsán kialakult vitára reagálva a Janáky testvérek jelentősen kibővített képanyaggal készültek. Az este folyamán 490 (!) képet vetítettek, aminek csak harmada volt a könyvben is publikált fotó: a képek további kétharmadát archív felvételek, Janáky György által készített színes (amatőr) fotók, illetve a könyvben nem szereplő tervek és pályázatok rajzai tették ki.
Rögtön az előadás elején hangsúlyozták, hogy a fekete-fehér technikára egyszerű anyagi okokból kényszerültek, és a kötet monográfiává is ugyanezért nem terebélyesedhetett. Ők maguk nem teoretikusok és egyébként sem vállalhattak volna ilyen volumenű filológiai munkát. Szívesen láttak volna színes képeket, vagy színes képeket is a kötetben, ha erre mód lett volna. (Mindez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a könyv képanyaga és felvételi technikája, ha nem is determinálja, de árnyalja az album tartalmát, pontosabban az üzenetét.)
A könyv élőszóban előadott bővített kiadása alapvetően a nyomtatott anyag felépítését követte, de az ott olvasható, képaláírásokba rejtett értékelések mellett újabbakat is hallhattunk. Mint pl. a kisház-nagyház problémáját, a grandiózus épületekbe csempészett vernakuláris részletek kérdését. Mondanom sem kell, hogy éppen ezek érdekeltek a legjobban, valamint sok olyan momentum is érdekelt volna, magáról az emberről, a szokásairól, a viselkedéséről, a technikáról, ahogy tervezett, ahogy az irodáját vezette, amit már egyre kevesebben fognak tudni megosztani velünk, és amit sajnos a hozzá legközelebb állók, talán éppen ezért, szeméremből, mert olyan közel álltak hozzá, sem osztanak meg velünk. Ezért, annak ellenére, hogy az adott pillanatban kínos volt, mégsem bántam meg, hogy az előadásba belekérdezve a műegyetemi St. épület tervezésével kapcsolatos pletyka felől érdeklődtem, miszerint Farkasdy Zoltán, aki a kiviteli (?) tervek készítése során Janáky szerzőtársa volt, saját elmondása szerint sokat tett hozzá az épülethez - nem csak a későbbi emeletráépítést, amit szándékosan borított palával, a téglánál gyengébb anyaggal. Rosszul sült el a bemondás, úgy tetszett, mintha Janáky szerzői hitelessége lenne a kérdés. A soron következő miskolci egyetemi épület bemutatását is megszakítva Janáky István visszatért az St. épülethez és nem kis elfogódottsággal jegyezte meg, hogy ”az Isten nem azt nézi, ki tervezte... hanem a házat nézi”. Még Zalaváry Lajos is fontosnak tartotta, hogy hozzátegye: Janáky, csakúgy, mint a többi nagy mester, soha nem hagyta, hogy a tervei érdemi részébe bárki beleszóljon... mindig a kezében tartott minden szálat az utolsó részletig.
Nem csak ez a megjegyzés volt fontos momentum, hanem megvilágított valamit abból a nem könnyű helyzetből is, amiben a Janáky fiúk lehetnek, ha az édesapjukról van szó. Kordában kell tartani az érzelmeiket, miközben óhatatlanul riválisok is valamilyen szinten, nem annyira egymással, mint édesapjuk szellemével. Garay Andor Esterházy könyvére utalva kérte számon azt a szót: édesapám. Holott egészen más viszonyról van szó, mint egy legendás dinasztia tehetséges sarja esetében, aki eljátszik azzal, hogy évszázados elődeit mossa össze ebben az egy szóban: édesapám. Az idősebb Janáky Istvánról készített könyv minden képében, minden mondatában benne van, anélkül, hogy egyszer is kimondanák: édesapám.
Nem irodalmias gesztusnak szántam ezt, tényleg így gondolom. Kis túlzással azt is mondhatom, ez a könyv inkább a Janáky fiúkról szól, mint az öregről. A terveiben azt keresik és azt látják meg, ami nekik fontos, ami őket is érdekli. Az ortodox modernizmustól, bármiféle ortodoxiától való távolságtartást. A vernakuláris részleteket. Egyáltalán, a részletek kézműves igényű kidolgozottságát. A tehetséget, hogy a lehetetlen helyzetekből a szellem erejével vágja ki magát, ahogy ez a miskolci egyetem esetében is történt: inkább készüljenek rétegvonalra ültetett hasábok, mint a Lomonoszov mása. És a tégla szeretete. Nagy lehetőség, a sors ritka kegye, hogy a hódmezővásárhelyi Művelődési központot az egykori tervező fiai újíthatják fel, építhetik át. Megtartva, megnemesítve az utólagosan készült, ”spontán”, de nem rosszindulatú hozzáépítéseket is.
ps:
Egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz, de bevallom, éppen olyan kíváncsian keresgéltem utána a Janáky család vásárhelyi múltjának, mint az épületeknek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az én családomban is voltak vásárhelyi illetőségű óvónők akkoriban, amikor id. Janáky István édesanyja ott vezető óvónőként dolgozott, és akit a férjével, Janáky Gyulával együtt a vetítés elején egy régi fényképen láthattunk. Kicsi ország ez, természetesen nem keresgéltem hiába: ”Vekerdy Jolán a szakmájában is tekintélyt szerzett, amikor Janáky Gyuláné nyugdíjba vonult és lemondott elnöki tisztéről. A vásárhelyi óvónők az óvónői testület élére egyhangúlag őt választották. 1938. április 21-től képviselte az óvónőket (..)”
Jola néni a nagyapám testvére volt. Nagyapámat ugyan már nem ismerhettem, de Jola néni nagy hozzáértéssel kommandírozta fivére számos unokáját a téglával kirakott vásárhelyi utcákon... köztük engem is...
Masznyik Csaba
fotók: Dömölky Dániel
A sorozat következő előadása:
2008. január 10.
Lázár Antal DLA, egyetemi tanár – Reimholz Péter egyetemi tanár, a Doktori Iskola vezetője: Gulyás Zoltán építész
