Kiállítás az új Nemzeti Galéria terveiből a Design Terminálon
A Design Terminálon kiállítás nyílt az Új Nemzeti Galéria meghívásos pályázatára beérkezett tervekből. Pákozdi Imre rövid recenziója.
Előrebocsátom: ezen a napfényes májusi vasárnap délelőttön a Design Terminál neve elnyerte végső értelmét. A design vége – szemantikailag erről van szó. Mára oda jutottunk, hogy a volt távolsági-autóbusz-végállomáson – amely délben nyit - semmi, de semmi nem utal bármiféle designnal kapcsolatos tevékenységre. Egy hatalmas étterem és egy borbolt uralja az épületet. A design kiszorult: egyrészt a volt pályaudvar peronjára, na már persze csak arra a sávra, amely – lévén alapvetően járda – megmaradt a fröccsterasz nyomulása után. Amely fröccsterasz ugyanakkor zárva, nehogy valaki is bármit fogyaszthasson a peronon zajló, amúgy többnyire ízléses, alkalmi cuccokról szóló zsibvásár ezernyi látogatója közül.
A Design Terminál nevű, nyilvánvalóan félremenedzselt kezdeményezés utolsó mentsvára egy igényes üveg minipavilon. Ebben – hozzávetőlegesen 25 négyzetméteren – állították ki az MNG pályázati anyagokat, posztereken. Nem baj, a lényeg, hogy láthatók. Méghozzá igen tanulságosan, félig-meddig igazolva a zsűri ítéletét
Mert a teljes joggal helyezetlen a GMP International kétségbeejtően fantáziátlan kockanégyese avagy Davis Brody szépen lebegő, de minden tér- és környezetbeli aktualitást nélkülöző, megemelt lepényháza. Érthetetlenül lett „második” az a Sobejano, aki ős-röghegységek lábazatát idéző velőscsont-szeleteket képzelt egy belvárosi park közepébe. Ugyanígy, egyszerűen érthetetlen – az irodalmi Nobel-díjak utolsó öt-hat éves történetére emlékeztető - szakmai vakságot mutató ítélet a Saana japán építésziroda megosztott első helye. Ez a zavaros gigapagoda egyszerűen manír: nem hogy itt, de még Japánban is az lenne. Majdnem telitalálat ugyanakkor Balázs Mihály pavilonja, még ha van is olyan nézete, amely aggasztóan fantáziátlan. Mégis, a homlokzatok lágy ívelése valódi, a téralakítás erejével ható gesztus. A nagyon kevés beltéri képből az derül ki, hogy a kiállítóterek száma, területe és funkcionalitása elsőbbséget élvezett mindenféle lélegzetelállítási törekvéssel szemben.
A Snøhetta csoda-épülete a pályázat nagy nyeresége. Ezt az épületet meg kellene tartsuk magunknak. Mint azon kevesek egyike, akik látták, sőt, kívül-belül megtapasztalták az oslói operát, kijelentem: ez itt nem annak a másolata, de még csak az utánérzése sem. Először is, a budapesti terv egy kétfelé tekintő páholy, míg az oslói pusztán az öbölre nyílik. Másrészt az oslói épületen van egy teljességel statikus elem: a felső kilátóterasz, amelyen ténferegve tanácstalanul vesszük tudomásul: a piramis-hatás, a táj fokozatos felnyílásának élménye elvégeztetett, most már majd battyoghatunk lefelé - a lépcsőn, merthogy Oslóban a teraszra nem a piramis vezet fel. (A kilátópontok kiábrándító természetéről kérem, olvassák a Bence-hegyi kilátó-pályázatra érkezett egyik munka találó „fülszövegét”: http://epiteszforum.hu/bence-hegyi-kilato-otletpalyazat-beke-andras-munkaja - és persze, tekintsék is meg a pályamunkát.)
Visszatérve a Snohetta budapesti pályamunkájára: ez teljességgel dinamikus élményt nyújtó, invenciózus alkotás, az oslói opera továbbfejlesztett, továbbgondolt változata, amely nem egyetlen kilátási irányra, hanem a komplex térbeliség felmagasztalására készült. Magyarán, nem pusztán a vizet bámulni való pódium, hanem ünnepi magaslat a víz és a hegyek közé... azaz Budapestre. De nem a Városligetbe! Itt napozó terasszá silányodna, a fák, a rét szűkössége egyszerűen megfékezné az épület alakjából fakadó, a végtelenséggel barátkozó gesztust. Itt tehát nem csupán és nem is elsősorban a hagyományos kifogás merül fel, hogy miért építkeznénk a Városliget zöldjébe, hanem a fordítottja is: hogy ezt a fantasztikus, a táj makroelemeivel konzseniális épületet miért szorítanánk be egy park keretei közé?
Egy biztos: ez az épület telitalálat, még ha kicsit suta, a „szarva közt a tőgyit” módra is. Javaslom, ragadjuk meg a helyzet szarvát és építsük fel ezt a házat uszodának, valahol az észak-pesti ill. újpesti Dunaparton. Ahol a Duna és a hegyek, különösen az épület északkelet-délnyugati tájolása esetén, egy életre elég látnivalót tartogat a városlakóknak és a Budapestre látogatóknak egyaránt.
Pákozdi Imre
