Kiyonori Kikutake „Függőleges közösség” tervei - A Metabolizmus múltja, jelene és jövője (5.)
Kiyonori Kikutake Megastruktúra-tervei a japán metabolista mozgalom fontos és érdekes elemét alkotják. Nyilas Ágnes cikksorozatának 5. részéből megtudhatjuk, hogyan alakult ki az építész speciális tervezési módszere, a ka-kata-katachi és ez milyen formában jelent meg a törzsekből, félközösségi terekből és lakókonténerekből álló vertikális városok utópisztikus terveiben, amelyek alaktani és rendszerelméleti szempontból több csoportba sorolhatók.
Kiyonori Kikutake Megastruktúra-tervei a 50-es évek végétől a 60-as évek végéig sok hasonlóságot mutatnak Tange egyidőben készült városterveivel mind alaktani, mind pedig rendszerelméleti vonatkozásaikban. Míg azonban a „városi infrastruktúra mint központi szervező- és összekötő elem” ötlete Tange nevéhez fűződik, a mesterséges építési terület gondolata már Kikutake korábbi terveiben is jelen volt.
Kikutake legelső és legismertebb Megastruktúrája, ahol a mesterséges építési terület egészen más formát öltött, mint azt Tange híres öböl-terveiben láthattuk, az 1958-as „Toronyalakú közösség” terve (Tower-shaped Community Project) volt. Itt a mesterséges építési terület nem más, mint a torony dupla henger alakú vasbeton fala, ahonnan majd – Kikutake elképzelése szerint – a lakókonténerek „nőnek ki”. „Mintha csak az új család létrejöttét ünnepelné, az új lakókonténer a hengerpalást körül lassan forogva emelkedik föl a torony külső felületén, föl egészen az égig” – írta Kikutake a Metabolista kiáltványban (Noboru Kawazoe, Metabolism 1960: The Proposals for New Urbanism, Bijutsu Shuppansha, Tokyo, 1960, pp.18-19). Ezt az alapgondolatot továbbfejlesztve, a „Toronyalakú közösség” tervet számos hasonló épület követte, amelyeket gyakran emlegetnek a „Függőleges közösség” tervek (Vertical Community Projects) összefoglaló néven, mivel minden egyes épület egy-egy kisvárosi közösség befogadására készült, és függőleges irányú terjeszkedést biztosít.
A „Toronyalakú közösség” terve
Az eredeti ötlet Kikutake észrevételéből fakadt, mely szerint az ötvenes évek japán várostervezése hiányában volt bármiféle szisztematikus eljárásnak. Ennek a hiánynak a pótlását célozta háromfázisú tervezési módszere, a ka-kata-katachi. A szójáték három összecsengő, de jelentésében mégis különböző szava a tervezési folyamat evolúcióját fejezte ki a három egymást követő legfontosabb fázis megnevezésével, ahol a ka a kreatív fázist (még eléggé homályos elképzelést), a kata a műszaki fázist (általános tervezési rendszert), a katachi pedig a formai fázist (végső, konkrét forma) jelentette.
Kikutake tervezési módszerének kialakulására nagy hatással voltak Louis I. Kahn körülbelül egyidőben megjelent elméleti fejtegetései a „forma” és a „kivitelezés” koncepciójának különbségéről (Louis I. Kahn, „Order is” (1955), „On form and design” (1960), Louis I. Kahn: Writings, Lectures, Interviews, Rizzoli International Publications, 1991). De ennél is nagyobb befolyást gyakorolt Kikutake gondolkodására Mitsuo Taketani híres japán atomfizikus alapvetően marxista beállítású tudományelmélete, mi szerint minden tudományos szemlélet a megismerés három egymást követő szakaszának, a fenomenális szakasz (a tapasztaltak leírása), a lételméleti szakasz (a tapasztalatok tárgyának szerkezeti elemzése) és a lényegi szakasz (a két előző szakasz szintézise) soha véget nem érő fejlődési folyamatán alapul (Mitsuo Taketani, „Kérdések a dialektika témaköréből” (Benshoho no shomondai), Tokió, 1954).
Kikutake ezt a gondolatsort próbálta átültetni az építészet területére. Elméletének gyakorlati alkalmazására saját lakóháza, a Sky House tervezése teremtette meg az első lehetőséget, de a „Toronyalakú közösség” terve volt az első számottevő próbálkozás a rendszerelmélet alapjainak bevezetésére a várostervezés elméletébe. A „Toronyalakú közösség” terve másrészt a „közösség” és az „egyén” összekapcsolásának szociálutópiáján alapult, ahol a közösséget a mesterséges építési terület, a torony fala által körülhatárolt közösségi tér, az egyént pedig az egyedi lakókonténer testesítette meg. Mivel a tervben összesűrített gondolatok tökéletes összhangban voltak a Kawazoe által körvonalazott új irányzat, az építészeti Metabolizmus alapgondolatával, ezért a „Toronyalakú közösség” tervét a Metabolista kiáltványban is a legelőkelőbb helyen, az első fejezetben mutatták be.
A tervben szereplő 300 m magas torony 50 m átmérőjű, és egy 200 m átmérőjű, 15 m mély földalatti hengeralapon nyugszik, ami az esetleges további terjeszkedést is biztosítja. A torony dupla vasbeton fala a függőleges közlekedés csatornáit – a liftaknákat és lépcsőházakat –, valamint a vízszintes közlekedésre szolgáló folyosókat fogja közre. A belső fal egy nagy összefüggő teret határol le a torony középső részén, amit csak itt-ott szakít meg egy-egy vízszintes födém az 5.000 fős közösség által igényelt legfontosabb városi funkciók befogadására. Ezek a födémek viszont nem jelennek meg a torony homlokzatán vízszintes tagolóelemként. Ugyancsak a belső henger által lehatárolt térben helyezkedik el a lakókonténerek helyszíni legyártásáért felelős üzemrészleg is, amelyet később - amikor már nem lesz rá szükség - eltávolítanak a toronyból, és helyét egy adminisztrációs egység veszi át, ami a lakókonténerek fejlesztéséhez szükséges kutatómunkával foglalkozik.
A torony külső hengerpalástján helyezkednek el az ugyancsak henger alakú lakókonténerek. A palást 1250, egyenként 55 m2-es lakókonténer befogadására alkalmas, amelyek az igényeknek megfelelő időzítéssel „nőhetnek ki” a falból, „mint fáról a levelek” – írja Kikutake –, ezáltal biztosítva a Megatsruktúra növekedését. A lakókonténerek nincsenek egymással közvetlen kapcsolatban, hanem csak közvetetten, a hengerpaláston keresztül érintkeznek, ami a szerkezeti kapcsolatokon kívül a lakókonténerek közüzemi vezetékekhez és egyéb városi infrastruktúrához történő csatlakozását is biztosítja.
Bár Kikutake a terv leírásában a közösségi és az egyéni érdek összeegyeztetéséről ír, a közösségi léptéket képviselő Megastruktúra emberfeletti mérete és az egyéni léptéket képviselő egyedi lakókonténer mérete között hatalmas szakadék tátong, amelyet a központi városi terek – homlokzaton meg nem jelenő – függőleges tagolása sem képes áthidalni.
A „Függőleges közösség” tervek csoportosítása
1958 és 1970 között Kikutake tíz „Függőleges közösség” tervet készített. Közülük háromban, név szerint a Koto körzet tervében (Koto District Project, 1961), valamint az 1963-as és 1968-as víziváros tervekben (Marine City Projects) a „Toronyalakú közösség” tornya ismerhető fel, ezért ezek a tervek alaktanilag egy csoportba sorolhatók. A maradék hat tervet további három csoportra tagolhatjuk. Az 1960-as Unabara víziváros lakóépületei – amit Kikutake mova-block néven említ (a Sky House ismertetésében a „három mozgatható dolog”, a Mova-net, a Movable House és a Mova-block között a legnagyobb léptékű elem) – valamint az 1963-as „Sekélytengeri közösség” terv (Shallow sea-type Community Project) lakóépületei alkotják a második csoportot. Ezek a Megastruktúrák a „Toronyalakú közösség” toronyával hasonló léptékűek, és a Megastruktúra, valamint az egyedi lakókonténerek léptéke közötti áthidalatlan szakadék is ugyanúgy jelen van.
A „Sekélytengeri közösség” tervben a központi városi tér csak a Megastruktúra alsó felén jelenik meg. Itt a függőleges közlekedés csatornája három részre oszlik, és a szétterpeszkedő három ág egy tetraéder éleit definiálja, ami pedig a városi teret határolja le. Hasonló a helyzet az Unabara terv lakóépületével, ahol a városi tér a struktúra vázát, az árbócot tartó vasbeton szerkezetű hajótestben, a Megastruktúra alsó felén található. A lakókonténerek mindkét tervben a fölső részre korlátozódnak: a Sekélytengeri közösség-ben a függőleges központi törzsről háromfelé ágazó vízszintes folyosók mentén, az Unabara-ban pedig az árbócok vonalához igazodva alkotnak vízszintes nyalábokat.
Az 1968 utáni Függőleges közösség tervek azonban már lényegesen különböznek elődeiktől. Az egy központi törzzsel rendelkező „Faalakú közösség” terve (Tree-shaped Community Project) egyedül képviseli a „Függőleges közösség”-ek harmadik csoportját. A központi törzs a függőleges közlekedés négy csatornájából tevődik össze. A törzsre minden ötödik szinten vastag födémlemezek fűződnek fel. Ezek a lemezek központi városi funkciókat, menekülési útvonalakat és gépházakat fogadnak be, és a huszonöt szint magas épületet öt kisebb közösségi egységre tagolják.
Egy ilyen egység negyven lakókonténerből és az általuk lehatárolt központi városi térből áll, és Kikutake a „félközösségi tér” (semi-public space) névvel illeti. Ezeket a tereket két-két lakókonténer határolja körül mind a négy oldalról, de mivel a köztes szinteken nincsenek födémlemezek, itt hosszú függőfolyosók kapcsolják a lakókonténereket a központi törzshöz. Egy lakókonténer 7,2 m x 14,4 m alapterületű; öt egymásra helyezett és egymás fölött kissé eltolt lakókonténer alkot egy nagyobb, lépcsős kialakítású függőleges nyalábot.
A tervben így három különböző léptéket figyelhetünk meg. A legnagyobb közölük a teljes épület léptéke, ami azért így is kisebb, mint a „Toronyalakú közösség” Megastruktúrájáé. A következő a központi városi tér közösségi egységének, a félközösségi térnek a léptéke, ami a teljes épület és a lakókonténer léptéke közötti különbséget hivatott árnyalni. A legkisebb léptéket pedig a lakókonténer képviseli.
A különböző léptékek árnyalása figyelhető meg a „Függőleges közösség” tervek negyedik csoportjába tartozó épületeken is. Az ebbe a csoportba tartozó négy, illetve hat különálló központi törzzsel rendelkező „Faalakú közösség” tervekben, valamint az egy évvel későbbi „Toronyalakú lakóépület” tervben viszont a központi törzs több kisebb törzsre bomlik, amik részlegesen lehatárolják a félközösségi terekből összetevődő központi városi teret. Ugyanakkor a lakókonténerek alkotta lépcsős kialakítású függőleges nyalábokat is közvetlenül a törzsek támasztják alá, így az egy központi törzzsel rendelkező „Faalakú közösség” tervben szereplő hosszú függőfolyosók eltűnnek.
A „toronyalakú” és a „faalakú” prototípusok
Ha a „Függőleges közösség” tervek négy csoportját összevetjük, azt figyelhetjük meg, hogy alaktani szempontból alapvetően két különböző prototípussal állunk szemben, míg a többi terv átmenetet képez közöttük. A „toronyalakú” prototípus szerkezetét tekintve inkább centripetális jellegű: a közlekedési rendszert magába záró dupla falú vasbeton cilinder körülzárja a központi városi funkciókat befogadó tereket, ezzel szemben a „faalakú” prototípus centrifugális jellegű. Itt a központ vasbeton mag, a „fa törzse” nem zárja be a városi tereket, hanem éppen fordítva: a félközösségi terek sorozata erre a függőleges törzsre fűződik fel, mintegy körülölelve azt. A „faalakú” prototípus a „toronyalakú” prototípushoz képest jóval kisebb léptékű, az itt felbukkanó félközösségi terek még tovább árnyalják a Megastruktúra és a lakókonténer közötti léptékbeli különbséget.
A „faalakú prototípus”-ra való áttérést ezért Kikutake szemléleti fejlődéseként is értékelhetjük, az egyént a közösséghez kapcsoló „mesterséges építési terület” elvont képzetéből a jóval konkrétabb „félközösségi terek” gondolatának irányába, amelyek köztes léptékükkel próbálják áthidalni a szakadékot az egyént képviselő lakókonténer és a közösséget képviselő Megastruktúra között. Ezentúl még a központi városi funkciókat befogadó terek fokozatos megnyitása is megfigyelhető a „Toronyalakú közösség” teljesen zárt központi tereiből az egy központi törzzsel rendelkező „Faalakú közösség” félközösségi tereibe, amelyek mind a négy sarkukon nyitottak. Ez a transzformáció később az „Ultramagas felfőkarcoló” tervében tetőződött be, ahol a félközösségi terek teljes mértékben kifelé orientálódnak, a torony külső palástjának bemélyedéseiben foglalva helyet.
A „Függőleges közösség” terveket később a „Vízszintes közösség” tervek követték. Ezek Kikutake szisztematikus tervezési rendszerének továbbfejlesztése révén keltek életre, a Metabolista mozgalom lecsengése után. A „Vízszintes közösség” tervek egyébként hasonló elveken alapultak, mint a „Függőleges közösség” tervek, csak nem függőleges, hanem vízszintes irányú terjeszkedést biztosítottak a városnak. Leghíresebb közülük az 1972-es Stratiform Structure Module, amely egy hatalmas, vízszintesen elnyújtott A-keresztmetszetű tartó igény szerint beépíthető lakókonténerekkel, akárcsak Tange Boston-öböl tervének tartói.
Másrészt viszont a „Függőleges közösség”, majd később az azokat felváló „Vízszintes közösség” tervekkel párhuzamosan egy másik irányvonalat is nyomon követhetünk Kikutake tervezéselméletének fejlődésében. A „mesterséges építési terület” fogalma ugyanis nem tűnt el nyomtalanul, csak alaposan átalakult: a mesterséges szigetek Kikutake 50-es és 60-as évekbeli „víziváros” terveiben ennek a módosult megjelenési formái, más helyzetben és más léptékben. De erről majd a következő fejezet szól részletesebben.
Nyilas Ágnes
(folyt. köv.)
